A mennyei Jeruzsálem – Petrovics Sándor táncművész és a három fontos „i”

Elképesztő, ahogyan a workshopjaidon magaddal ragadod az embereket. A vezetéseddel fiatalok és idősek egyaránt a gátlásaikat levetkőzve adják át magukat a mozgás örömének. Ennek legutóbb a Nemzeti Táncszínház aulájában lehettem a szemtanúja.

A kedvenc résztvevőm az általad említett, 3i elnevezésű kurzusomon egy 68 éves hölgy volt, aki a Fény utcai piacról hazafelé tartva a Táncszínház üvegfalán keresztül meglátta, hogy egy csomó ember együtt mozog. Két megrakott szatyorral besétált, levette a cipőjét, beállt közénk, és végignyomta a két órát. A végén odajött, és elmondta, mennyire jólesett neki, hogy a kora miatt senki sem nézte ki, ezért legközelebb a barátnőit is magával hozza.

Mit látott az üvegfalon át? Hogyan vonod be az embereket a táncba?

A résztvevők olyanok, mint megannyi húr, a tánctér a hangszer teste, nekem pedig az a dolgom, hogy együtt szólaltassam meg őket. Minden húr máshogyan szól, ez a szép benne, a kéz pedig, amely rezgésbe hozza őket, az a saját fantáziájuk. Ez nem az én órám, technikám, hanem egy közösen megélt ajándék, amiben az öröm és a megosztás vágya vezérelnek.

Sokáig külföldön dolgoztál, először Izraelben.

2014-ben láttam a Vertigo Dance Companyt a Nemzeti Táncszínházban. Az előadásuk során a testükkel sűrű horizontális-vertikális szövetet építettek fel. Azt éreztem, hogy a táncosok önmagukon keresztül kapcsolják össze a lentet a fenttel, miközben köztük is erős kötelék feszül. Ugyanígy hálózták egybe a közönséget a színpaddal, és ez annyira megragadott, hogy a darab után el kellett vonulnom, hogy egyedül legyek. (A Vertigo vezetéjővel nemrég készült interjúnk itt olvasható.)

Pár évvel korábban diplomáztam a Kortárstánc Főiskolán, és éppen abba akartam hagyni a szakmát, mert sem az itthoni lehetőségek, sem a magam teljesítménye nem töltött el elégedettséggel. Kész voltam kilépni az előadóművészet világából, hogy valami egészen másba kezdjek, de amikor megláttam a Vertigót, velük már folytatni akartam a táncot. Egy év múlva meghirdettek egy mesterkurzussal összekötött felvételit Izraelben, amire nehezen, de felvettek, és az ott töltött idő során megértettem, hogy az a bizonyos szövet, ami a budapesti előadásukon olyan nagyon megérintett, nem egyszeri alkalom volt, hanem módszer, amit el lehet sajátítani.

Ezután előadóművészként, felnőttként, társas lényként és férfiként négy év tanulás, beilleszkedés és fejlődés következett. Amikor évek múlva a Tanzmainzba szerződtem Németországba, ott is egy izraeli alkotó, Sharon Eyal munkája érintett meg: a Soul Chain című darabján keresztül új impulzusokkal találkoztam. Sokat tanultam az érzékelésről; erőről és törékenységről. Arról, hogy ugyanaz a lépés hányféleképpen értelmezhető, valamint hogy a fáradtságomat, fájdalmamat hogyan tudom az előadások közben élvezetté, örömmé, érzékiséggé alakítani. Megfogott, hogy milyen komplex dolog lehet, ha például negyven percen keresztül magas féltalpon kell menetelnünk. Sharon munkái egyszerre sugároznak líraiságot és brutalitást, érzékiséget és robotikát. Ez a feszesség éppúgy hatott rám a németországi éveim alatt, mint a Vertigo levegőssége Izraelben, vagy az Ilan Lev Method világa, amely a hullámok mozgásán alapul.

Ilan Lev tanainak a magyarországi honosítója lettél, és népszerűsíted az általa felépített módszert, ami a ringatás ősi szokására épít.

Ez izraeli, holisztikus és szomatikus mozgásterápia, aminek az a lényege, hogy érintésen keresztül vitalizálja az elmét és energetizálja a testet. Minden munkámra hatással van, akár alkotóként, akár előadóként vagyok bennük jelen. Az összesen hat évig tartó külföldi távollétem közben végeztem el az Ilan Lev Method képzést. A módszere a ringatáson, vagyis egy köríves, a végtelent idéző mozgatáson alapul, amihez hozzájön a súlyadás, a szabad légzés és a dúdolás, tehát a legelemibb emberi megnyilvánulások. Pont, amit egy síró bébivel csinálnál, amikor a kezedbe fogod: ringatod és dúdolsz neki. Makro- és mikroszinten egyaránt a ringatás tudja az idegrendszerünket lecsillapítani, csak ahogy a világban járunk, és ahhoz alkalmazkodunk, ez a képességünk a gyermeki léttel együtt elalszik. Az Ilan Lev-módszer izomemlékezet szintjén visszakapcsol egy ártatlanabb énünkhöz, és a nagy köveket, amelyekké a városi beilleszkedésünk során válunk, homokká dörzsöli és finomítja. A kezelés alatt gyakorlati és energetikai párbeszéd születik két ember között: a bizalom fizikai megtapasztalása, amit egy felnőtt a szüleitől már nem kaphat meg. Ha valaki rákap a ringatásra, akkor az autóban, a BKV-n is másképp fogja átélni a monoton rezgéseket. Pároknak vagy akár családoknak is szeretném megtanítani, hogyan tudják egymást visszaringatni ebbe az „ősközegbe”.

Miért jöttél haza? Hogyan boldogulsz azóta?

Nem volt tervem, csak azt tudtam, hogy nem akarok tovább külföldön élni, mert hiába volt kiváltság nemzetközi hírű együttesek megbecsült tagjának lenni, magányos voltam. Jó darabokat csináltunk, de hiányzott, hogy embereket szolgálhassak, vezethessek. Úgy vagyok bedrótozva, hogy kell a felelősség. Hazaérve azonnal óraadónak hívott a Budapest Kortárstánc Főiskola és a Duda Éva Társulat, így egyetlen este alatt kellett elneveznem a még teljesen formátlan módszeremet. A papír fölé hajolva azon kezdtem el gondolkodni, melyik néhány szó adja vissza leginkább azt, amit csinálok. Izraelből származik a legtöbb inspirációm, amelyek mindig az improvizációra épülnek: e három szó alapján lett az óráim neve 3i. Nem sokkal később a Trafóban hallottam zenélni egykori táncos iskolatársamat, Csuzi Mártont, alias ULOMNI-t, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve dj-ként kísérni az óráimat. Marci azonnal belevágott velem, és elkezdtünk helyszínt keresni. Leggyakrabban a Jurányiban vagyunk, de vannak óráim a Merkaz – Héber és Izraeli Kulturális Központban is. Vendégtanárként több magyarországi társulatnál és nyári fesztiválon tartok kurzust, és két felsőoktatási intézménnyel tárgyalok arról, hogy ősztől náluk tanítanék. Emellett igyekszem külföld felé is nyitni a 3i-vel.

Táncolsz?

Jelenleg Pataki Noémi táncművésszel dolgozom, akivel azt a kétéves tapasztalatomat analizálom, amelyre a hazatérésem óta a 3i-vel és az Ilan Lev-módszerrel tettem szert. A születendő előadás témája a hazatérés; az, hogy emberként valójában soha nem találhatjuk meg az otthonunkat, és pont ez az a vágyódás és feszültség, ami erőt ad a növekedéshez, a megújuláshoz, az újrakezdéshez. Ezek a témák – úgymond a mennyei Jeruzsálem – mindkettőnket érdekelnek.

18 évesen kezdtél táncolni, ami meglehetősen késeinek számít ezen a pályán.

Angelus Iván vett fel a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába, egy évvel később pedig a Kortárstánc Főiskolára. Iván nem csupán táncosokat, hanem komplex előadóművészeket képez. Ő volt a kapu, akin keresztül rátalálhattam erre az útra. A nagymamám amatőr balett-táncos volt, tőle származik a bennem élő művészi vonal. Az egész családom katolikus, a gyerekkoromat vallásos szellemiség járta át. Hat évig a Budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, ami csupa fiúiskola, ott soha nem értettek meg, mert nem illettem be sem a reál, sem a humán skatulyába. Csak azt tudtam, hogy szeretek sokat mozogni, vonzódom a széphez és ragaszkodom a különlegeshez.

18 évesen a tévében láttam a Megatánc című műsort, és Baranya Dávid olyat táncolt benne, hogy potyogtak a könnyeim. Tradicionális család lévén otthon legfeljebb a balettről és a néptáncról esett szó; fogalmam sem volt, mi az a kortárstánc. Érettségi után a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre kezdtem járni, ahol találkoztam egy lánnyal, aki magával hívott egy improvizációs mozgásórára a Goli táncstúdióba, ami teljesen lenyűgözött. Innen még hosszú út vezetett a Kortárstánc Főiskoláig, mert hebrencs voltam. Közben egy nagy szakítás annyira padlóra küldött, hogy csak az a szívbeli meggyőződés tudott talpra állítani, hogy van Isten. A tradíció, amit otthonról hoztam, kiegészülve a tapasztalataimmal, a saját hitemmé vált. De ezzel az új szívvel sem volt könnyű, mert a naivitásommal párosulva azt eredményezte, hogy a főiskolán mindenkit meg akartam téríteni. Kínos és meghasadt lett a létezésem; ráadásul minden nap azon vívódtam, hogy pap vagy táncművész legyek-e.

Állandóan kilógtam a sorból: keresztényként a művészi közegből, művészként a családomból, később magyar emberként az izraeliek közül. A Vertigóban fél év után azt mondta a vezető, hogy ha most lenne egy másik fiú a helyemre, kérdés nélkül lecserélne, mivel nem tudtam elsajátítani a mozgásnyelvüket. Másnap lesérültem, magányos voltam, de összeszedtem magam, és pár évvel később végül a fél világot beutazva, a társulat egyik vezető táncosaként léptem tovább. Szeretetben váltunk el és a mai napig kapcsolatban vagyunk. Izrael azért is maradt fontos nekem, mert ott értettem meg mélységeiben, hogy mit jelent kisebbségben lenni. Ezt az érzést igyekszem arra használni, hogy más elszigetelt, periférián levő emberekhez kapcsolódhassak, nekik segíthessek. Életem egyetlen olyan felvételije, amikor kifejezetten engem akartak, harmincéves koromban jött el, amikor a Tanzmainzba jelentkeztem, és azután két éven át táncoltam Sharon Eyal egyik darabját. Három dolog robbant be tehát szerelemszerűen az életembe: a tánc, a bizonyosság Isten létezéséről és a felismerés, hogy Magyarországon van feladatom. E három tart tűzben.

Előfordult már, hogy őrültnek néztek?

Állandóan!

Nem haragszol a kérdésért?

Egyáltalán nem, mert ez azt jelenti, hogy ha valaki bizalmat szavaz nekem és eljön a foglalkozásaimra, nem kell exkuzálni magam, ha szokatlan dolgokat csinálok, ráadásul mivel a határvidékeket keresem, messzebbre merészkedhetnek velem, mint általában egy oktatóval. Gyerekkoromtól kezdve furának néznek. Négyéves koromban két méterről fejjel a betonra zuhantam, és összevissza tört a koponyám. Talán ezért sem vagyok „behatárolható”. Ez a légneműség van, akit zavar, de sokakat vonz és felszabadít, ráébreszt a saját szabadságukra. Sokat dolgozom az álmaimért, és kíváncsi vagyok, merre visz tovább az utam, és arra, hogy ha mozgalommá válna a 3i, akkor ez a keleties mentalitás milyen változásokat hozhatna a magyar társadalomba.

Fotók: Simon Iringó