Nem félsz motorozni a budapesti forgatagban? Sok biciklis- és motorosbalesetről hallani a fővárosban.
Környezettudatosságból előbb-utóbb elektromos biciklire fogok váltani, de egyébként 12 éves korom óta motorozom. Dunapatajon, ahol születtem, a szomszéd faluban volt egy crosspályája. Mindenki meg volt őrülve a crossmotorozásért, én voltam köztük az egyetlen lány, és persze estem-keltem. Ahhoz képest a robogózás könnyebb műfaj, bár pont most volt egy balesetem: megcsúsztam egy olyan útburkolati hibán, amire nem számítottam, és nagyon haragudtam magamra. Húsz év alatt kétszer estem nagyobbat, ez volt a második.
Azért az elég jó arány. A környezettudatosság annyira fontos számodra, hogy ennyi idő után képes vagy letenni a motort? A környezetemben az a tapasztalatom, hogy aki egyszer motoros lett, nem könnyen mond le róla.
Korábban már évekig bicikliztem a városban, úgyhogy nem lesz nehéz. Az első gyermekem születése óta ez minden döntésemben szempont. Ahogy a baba növekedett bennem, egyre közelebb kerültem a természethez. Megéreztem az erejét és azt is, hogy mennyire eltávolodtunk attól, amire a lelkünknek és a testünknek szüksége van. És ezt megszoktuk. Azt akartam, hogy a kislányom világrajövetelekor minden a lehető legtermészetesebben történjen, és ez a tudatosság elindított bennem egy folyamatot, aminek eredményeként végül az egész háztartásunkat környezetbaráttá alakítottam.
Feltételezem, akkor a természetesség jegyében otthon is szültél.
Nem, de igyekeztünk minél barátságosabbá tenni a férjemmel (Wunderlich József színművész – a szerk.) a kórházi környezetet, például puha és sötét színű törülközőt vittünk, amivel a babát betakarták, hogy ne a kemény, rideg kórházi lepedő fogadja és az erős neonfény. A kisfiunkat még felkészültebben vártuk, így még jobb, még erőteljesebben spirituális élmény lett számunkra a szülés. Jelenleg a szabadidőmben dúlának tanulok. Ők régen a bábákat segítették, manapság a terhességtől egészen a gyermekágyi időszakig kísérhetik az anyákat. A Covidot követően a háború kitörése volt az utolsó löket, amikor azt éreztem, hogy szeretnék olyan tudást szerezni, ami minden körülmények között hasznos lehet. Akár egy pincében is. Ez a tudás biztonságot ad nekem a sok bizonytalanság közepette. Talán soha nem fogok ezzel foglalkozni, mégis a színészi lét olyan kiszolgáltatottá vált az elmúlt évek történései miatt, hogy ez most erőt ad.
A férjed is hasonlóan vélekedik ezekről a dolgokról? Manapság ugyan a férfiak egy része szívesen részt vesz a szülésnél, más részük azonban tart tőle, és inkább távol marad.
Persze! Ott volt a szüléseknél, és azt mondja, hogy mindkét gyermekünk világra jötte élete meghatározó élménye volt. Az első szerintem nem is sikerült volna természetes úton, ha ő nincs ott. Igyekeztem előre felkészíteni; ha olvastam a szülésről, mindig elétoltam a könyvekből azokat a részeket, amelyekről úgy gondoltam, hogy az apákra is vonatkoznak. Mivel színész, kellő empátiával tudott jelen lenni a vajúdás alatt, sokat segített nekem fizikailag és lelkileg is.
Nagyon tudatosnak tűnsz. Ez mindenben így van?
Igen, sőt a túlgondolásra vagyok hajlamos. De az elmúlt években már figyelek arra, hogy legyenek minden napban rejtett kis percek, amikor kitisztul a fejem. Évekig terápiára jártam az egyetem után, egy csomó mindent megértettem magammal kapcsolatban, de a választ arra, hogy mi tesz boldoggá, már nekem kellett megtalálnom.
Rengeteg meghitt alkalmat teremtünk a családon belül. Kutyát sétáltatunk, kirándulunk, kertészkedünk vagy hangoskönyvet hallgatunk a gyerekekkel. Olyankor igyekszem csak jelen lenni, és nem foglalkozni semmilyen problémával. A híreket és a reklámokat például kiirtottuk az életünkből, nincs tévénk. A legfontosabb dolgok az embereken keresztül így is eljutnak hozzánk, és ha valami életbe vágó esemény van, rákeresünk az interneten. Csak úgy megszokásból nem bújom a híreket, a közösségi médiát is korlátozottan használom, mert a járvány kezdetekor úgy éreztem, nem bírom befogadni a rengeteg rám zúduló, teljesen felesleges információt.
Hogyan tudsz akkor létezni a színházi világban? Nem könnyű, fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő közeg a benne dolgozók számára, még ha közben olyan nagyon varázslatos is.
Nem gondolom nehezebbnek, mint bármilyen más közeget. A színház sok érzékeny ember számára menedék, és ha szeretettel vagyunk egymás sebezhetőségei felé, akkor nagyon családias a hangulat. Egyébként az érzékenységemmel kapcsolatban a kislányom tükröt tart nekem: mindennap szembesít azzal, hogy milyen lehettem gyerekként. Elképesztő amplitúdókkal éli meg az érzéseit, szenvedélyes, kifelé határozott, mégis nagyon törékeny belül. Én is ilyen vagyok. A szakmám szempontjából ezek jól hasznosítható tulajdonságok, de meg kellett tanulnom, hogy a színházban egyszerre kell védenem magam és sebezhetőnek maradnom, ami rugalmasságot kér a lélektől, és ez nem könnyű, de szerintem lehet úgy csinálni, hogy az ember ép maradjon. Engem és Józsefet is egyensúlyban tart a család. Tudjuk, hogy otthon béke vár.
Azért tetszett Frida annyira A kastélyban, mert végig nem tudtam eldönteni, hogy szerelmes áldozat vagy bővérű prostituált. Magával ragadott az alakításod.
Örülök, hogy ezt mondod. Sok munkám van benne. Szerintem a regény is attól izgalmas, hogy nem lehet eldönteni: ez a csapat ember most segíteni akar a főhősnek beilleszkedni vagy összebeszéltek, hogy kicsinálják a messziről jött embert. Én nézőként is szeretem, ha egy karakterről nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy pozitív vagy negatív figura. Szerintem ez az életben is egy összetett kérdés, hiszen van olyan közeg, ahol jól működik a személyiségünk és van olyan, ahol nem. Ugyanakkor minden műben arra vágyunk, hogy a szerelmesek együtt maradjanak, legyen az film, irodalom vagy színház, valahogy ösztönösen a tündérmeséért szurkolunk. Mivel ezt a szerelmi szálat A kastélyban én képviselem, muszáj volt ezt is a fejemben tartanom.
Frida mégis a tanítót választja.
Falusi vagyok, és azt hiszem, a zárt, kis közösségeknek, ahol mindenki ismer mindenkit – ahogyan Kafka művében is –, mindenféle oldalát ismerem. Frida nem tud kilépni a közösség szabályaiból. Ott marad. 14 évesen eljöttem a falumból, és bátran ugrottam az ismeretlenbe, én ezt az utat választottam.
A te utad merre vezetett tovább?
Feljöttem Pestre, és a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára jártam. Egy évig a bátyámmal laktam, aki a maga egyetemista módján beavatott a budapesti életbe. 15 évesen egyedül maradtam, illetve az osztálytársaimmal laktam együtt a lakásunkban. Mindent önállóan oldottam meg. Bíztak bennem a szüleim. Az egyetemen ifj. Vidnyánszky Attila az osztálytársam volt, és a szakmai gyakorlatomat Bodó Viktor társulatában, a Szputnyikban kezdtem, aminek a feloszlásáig tagja voltam. Szóval A kastély rendezőjéhez és a főszereplőjéhez is régebbi ismeretség köt.
A Szputnyik után a Vígszínházba szerződtél, és nyolc éve számos szerepet játszottál el ott. Mi a helyzet a filmekkel?
Még egyetemista koromban, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben BKV-ellenőrt alakítottam, de a filmes vonal azután megszakadt. Valóban régóta a Vígben vagyok, amit magam sem gondoltam volna, de így alakult. Számtalan klasszikusban játszottam az elmúlt években, Shakespeare naivái és a nagy orosz regények szinte mind megtaláltak, és többször volt lehetőségem a férjemmel együtt játszani. Még mindig fut például az Anna Karenina, amiben a címszerepet játszom, és szintén ő a partnerem. Most úgy érzem, talán A kastély is mérföldkő lesz. Sok kedves visszajelzést kaptam bemutató után, és ez nagyon jólesik, de számomra az a legnagyobb elismerés, ha a kollégáim szeretnek velem dolgozni.
Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu
