A mindennapok költészetének origója az ember

Révész Tamás a hatvanas évek végétől fotóriporter és képszerkesztő. Pályafutását a Képes Újságnál kezdte, majd a Tükör és az Új Tükör munkatársaként dolgozott. A magyar fotós közélet aktív szereplője, tanított a MÚOSZ újságíró-iskolájában és a Nemzetközi Újságíró-iskolában, magyar és külhoni egyetemeken. Magyar és nemzetközi szakmai fórumok kuratóriumi tagságát látta el, 1968 és 1989 között tizenegyszer nyerte el a Best Pictorial Report of the Year and Picture of the Year díjat, 1997-ben pedig Pulitzer-kitüntetést kapott. 

Nevét a szakma és a nagyközönség elsőként a 1977-ben a Búcsú a cigányteleptől című albuma és a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállítása jóvoltából ismerhette meg. Azóta közel száz önálló kiállításon és még ennél is több tematikus tárlaton találkozhattunk képeivel. Olyan ikonikussá váló felvételekkel például, mint az 1990-ben Körmenden készült utolsó orosz hadtest magyarországi kivonulásáról a korszakot szimbolizáló híres képével, amelyért egy évvel később a World Press Photo Honorable mention elismerő oklevelét vehette át. Révész aztán 1996-ban családjával New Yorkba költözött, és a fotótörténet számos nagyformátumú fényképésze után elkészítette a „Nagy Almát” feltérképező fotóesszéjét.

No és hogy én honnan ismerem Révész Tamást? Érdekes módon nem a képeivel találkoztam először, hanem körülbelül hétévesen az általa szervezett World Press Photo-kiállítással a Néprajzi Múzeumban. Az élmény alapvetően változtatott meg, aznap este a szüleimnek pedig meglehetősen sok létkérdésre kellett válaszokat rögtönözniük, amelyek a gyermeki agyamban megfogalmazódtak a különféle világok életképeit látva, amelyekről addig halovány fogalmam sem volt.

Érdekesség, hogy tavaly a magyarországi kiállításokba fektetett munkájáért a holland király az Oranje-Nassaui Lovagrend lovagjává nevezte ki a magyar fotográfust, aki egyébként 1988-ban és 1989-ben zsűritagja is volt a nagy presztízsű versenynek.

– Az apám már gyerekkoromban vett nekem egy komoly fényképezőgépet. Imádtam drámákat olvasni, elsősorban amerikaiakat. Felfigyelt arra, amikor meséltem róluk, annyira plasztikusan írtam le a jeleneteket, mintha magam előtt látnám őket. Úgy képzeltem el mindent, mint egy filmrendező. Azt gondolta, van bennem vizuális érzék. Úgy látszik, igaza volt – fogalmazott Révész a mostani kiállítása megnyitóján a Műcsarnokban. 

Introvertált személyisége alkotói energiáját a csendes, egyedül töltött időből nyeri. Inkább figyel, minthogy belépne a helyzetekbe. Sosem tolakodik, a háttérben, takarásban marad, de kamerája kíváncsiságát nem korlátozza, miközben ráérősen elveszik a jelentéktelennek tűnő részletek személyességében.

A rendszerváltás előtti Magyarország képeit láthatjuk egészen a hatvanas évektől: utcaseprőket, egy nagymama portréját, a miskolci gyártelepet, a zsúfolt ecseri piacot vagy éppen kertépítők majálisát vagy a máriapócsi búcsú imádkozó asszonyait. A válogatás második részében láthatjuk briliáns Szicília-sorozatát, híres New-York sorozatát, képeket egy ecuadori őslakos közösségről vagy éppen, az új-mexikói navajo fesztiválról. Ami közös a képeken, az pedig az, hogy a rajtuk szereplők tekintete, legyenek bármilyen nehéz helyzetben, valahogy Révész kamerájának fénytörésében reményt sugároznak.

Az elmúlt hatvanhárom évből válogatott életmű-kiállítás hűen mutatja be Révész Tamás csendes szemlélődő attitűdjét. Humanizmusa határtalan emberszeretetében rejlik: Budapesttől New Yorkig, Ecuadortól Szicíliáig képeinek origója az emberi lét megélése. A spontán utcai felvételek szépségétől a dinamikus riportfotókig bárhol és bármely évtizedben is fotózott, a kor realitását mutatta, és sosem vesztett a lendületéből és a kíváncsiságából.