A Rajtunk kívül nem érti senki? című kerekasztal-beszélgetést Jeney Zoltán író, műfordító vezette. Három műfordítóval: a horvát Lea Kováccsal, az olasz Claudia Tatascioréval és a lengyel Daniel Warmuzzal beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Elsőként arról kérdezte őket, hogyan ismerkedtek meg a magyar nyelvvel.

Lea Kovácsot gyerekkorában kétnyelvű közeg vette körül, amelyben természetes volt, hogy a magyar nyelvvel is foglalkoztak. „Az Ady Endre Kultúrkörben ismerkedtem meg a magyar költészettel. Verseket olvastunk a legnagyobb magyar költőktől, többek között József Attilától. Középiskolásként kezdtem el fordítani, miután felfedeztem Kosztolányi Dezső verseit. Lenyűgöztek. Arra gondoltam, hogy mennyire jó és fontos lenne ezeket horvátul olvasni. Emiatt elkezdtem őket átengedni, átereszteni magamon. E tapasztalatom alapján úgy gondolom, hogy a műfordítás olyan, mint a színészet. Interpretációs szerep, amelynek során szerzővé válunk.”

Claudia Tatasciore az egyetemi tanulmányai során szeretett bele a magyar nyelv különlegességébe. „Kamaszkoromban nagyon érdekelt a fordítók személye és munkássága. Szerintem a fordítás révén eltűnnek a nemzetek közti nyelvi különbözőségek, és minden ember képessé válik egymással kommunikálni. Amikor elkezdtem magyarul tanulni, a legtöbben Márai Sándort, Szabó Magdát és Esterházy Pétert olvasták Olaszországban.”

Daniel Warmuz úgy érzi, hogy a magyarok és a lengyelek sok mindenben közel állnak egymáshoz. Az irodalom terén még van mit felfedezniük, de jó úton járnak. A magyar irodalommal középiskolásként találkozott, amikor Krasznahorkai László Sátántangó című könyvét olvasta lengyel fordításban. „Annyira nehéz volt, hogy első nekifutásra nem is tudtam elolvasni. Letettem, de három hónap elteltével újra elővettem. Akkor viszont el voltam ragadtatva, és kíváncsi lettem, vajon hogyan hangozhat eredeti nyelven.”

Mindhármukat jegyzett fordítóként tartják számon a saját hazájában, több könyvet fordítottak és publikáltak az elmúlt évek során, mondta el Jeney Zoltán, aztán megkérdezte a vendégeit, hogy a magyar irodalomnak milyen közönsége és helye van az országaikban. Lengyelországban három magyar tanszék működik, és sokan foglalkoznak hivatásszerűen a magyar irodalommal. Olaszországban viszont más a helyzet, ott kevésbé ismert és tárgyalt. A közös pont a három országban, hogy a rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején Közép-Európára figyelt a világ, és Kertész Imre Nobel-díja is felpezsdítette az érdeklődést – mondta Lea Kovács. Hozzátette: egy magyar művet akkor fordítanak le horvátra, ha Európában, például egy németországi könyvvásáron már sikert aratott.

Egyetértettek abban, hogy a fordítóknak a munkáik ismertté tételén és népszerűsítésén is dolgozniuk kell, mert a kiadók nem minden esetben foglalkoznak ezzel a feladattal.

Jeney Zoltán megkérdezte, hogy a műfordítók hogyan ítélik meg a magyar irodalom iránti érdeklődés jövőbeli esélyeit a hazájukban. Daniel Warmuztól csak annyit tudtunk meg, hogy Lengyelországban Márai műveit ismerik a legtöbben. „Ami Horvátországot illeti, optimista vagyok, mert úgy látom, hogy az egyetemeken van utánpótlás. Az más kérdés, hogy mennyien maradnak a pályán, és kikből lesz műfordító. Szerintem az irodalom jövőjén is érdemes elgondolkodni, mert fontos, hogy olvasóközönség legyen. Bízom benne, hogy a magyar irodalomnak szép jövője lesz Horvátországban, és hogy lassacskán a klasszikus művek fordítása is megtörténik” – fogalmazott Lea Kovács.

Claudia Tatasciore is az optimizmusát hangsúlyozta, „azért is, mert van mit bepótolni. Most például újra jön hozzánk Nádas Péter, aki Magyarországon fontos szerző. Az viszont kérdés, hogy ki fog fordítani, nemrégiben ugyanis az utolsó magyar tanszéket is megszüntették Olaszországban. Nehéz a helyzet, támogatásra van szükség.”

#pestext

A képek a szerző fotói.