Mi a különbség egy elsőrendű előadás és egy nagyon jó hangverseny között? Miként lehet a gyerekeknél nyitott fülekre találni úgy, hogy közben nem lesz ócsított”? Az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője úgy véli: belefér a stand-up éppúgy, mint Lackfi János meséi. Interjú.

Nem fogom megkérdezni, hogy miért kell összeverbuválni ötven-hatvan zenészt egy Mozart-opera előadásához, ha fent van a Spotify-on – bár ez a kérdés A zenegyűlölő című zenés-stand upos estjükön előkerült. Meddig lehet elmenni a klasszikus zene népszerűsítésében?

Csak addig, amíg jó, amit csinálunk, tehát nem lesz „ócsított”. Egyébként e tekintetben plebejus szemléletű vagyok, azt gondolom, nagyon sok emberhez el lehet juttatni a zene örömét. Ehhez hihetetlen erőfeszítésekre van szükség, mégis fontos, hogy ezek az erőfeszítések ne váljanak bazári mutatvánnyá. Néha magam is érzem, hogy ennek határán táncolunk például az ifjúsági koncertjeinken, ahol olykor több a poén, mint a zene. Közben meg úgy hiszem: ez elengedhetetlen, hogy a gyerekeknél nyitott fülekre találjunk. A tevékenységünk nagyon sokrétű, a felnőtteknek összeállított Beethoven-projektünk nem csupán a hallássérülteket szólítja meg, hanem azokat, akik felkapják a fejüket erre, és elkezdenek gondolkodni azon, hogy a művészet sokkal több annál, mint hogy elmegyünk szórakozni egy koncertterembe. Társadalomgyógyító ereje van.

Miért érdemes a Zeneakadémián bemutatni a klasszikus zenén élcelődő show-t, ha oda úgyis azok mennek, akik szeretnek kiöltözni egy koncertre és „értenek hozzá”?

Ezzel a produkcióval olyan embereket hoztunk be a Zeneakadémia koncerttermébe, akik eddig csak hallottak róla, vagy legfeljebb a felújított épület homlokzatában gyönyörködtek. Adtunk nekik egy lehetőséget, hogy jöjjenek el feszengés nélkül, és kacagják ki az egészet. Persze közben azt reméljük, hogy ráéreznek ennek a szépségére. A klasszikus zenét különös pátosz övezi, ami a dolog elemi része, sokakat viszont elrettent. Meg kell mutatnunk, mi van a pátosz mögött, le kell hántani a külső rétegeket. A lényeg megmarad.

Egy Beethoven-szimfónia ugyanúgy életről, halálról és az ember univerzumban betöltött szerepéről szól, akkor is, ha eleinte nem is ezzel az üzenettel vonzzuk be a koncertre a szűz füleket.

Ugyanakkor a tavaszi Zeneakadémiás koncertsorozatukban előkerül az elefántcsonttorony és pátosz kifejezés, valamint Kurtág György egy műve.

Büszkék vagyunk a kortársainkra, Kurtág György ’… quasi una fantasia …’-ja azon a koncerten csendül majd fel márciusban, amelyen Perényi Miklós játssza Dvořák csellóversenyét. Köztünk élő óriásokról van szó, akiket meg kell ismertetni a széles közönséggel. Tegnap bementem egy kis üzletbe kávézni, és bekéredzkedtem a mosdóba. Az oda vezető homályos folyosón felfedeztem egy Berény Róbert-festményt. Döbbenten nézegettem, majd megkérdeztem az eladóktól, hogy ez tényleg egy Berény-kép? Csak vonogatták a vállukat. Elképzelhetőnek tartom, hogy maga a tulajdonos sem tudja, miféle kincset rejteget egy eldugott folyosón. Azért jutott eszembe a történet, mert tökéletes analógiája annak, hogy egy szűk, művészetszerető közegben Kurtág György és Perényi Miklós nevétől elájulnak, ám ha most kimennénk az utcára, százból kilencvennyolc ember azt sem tudná, kik ők. A Mona Lisa azért Mona Lisa, mert valaki azzá tette. Van több olyan Sebastiano del Piombo- vagy Luca Signorelli-kép, amely – véleményem szerint – sokkal jobb, mint a Mona Lisa, mégsem azok körül tolonganak a turisták. Nekünk tehát az is feladatunk, hogy megismertessük ezeket a kincseket – művészeket, műveket – a nagyközönséggel, hogy méltó helyükre kerülhessenek.

Érzékelhetően más a közönségük, mint a konzervatívabb attitűddel dolgozó zenekaroknak?

Ahhoz nem járok eleget koncertekre, hogy ezt pontosan meg tudjam ítélni. Azt érzem, hogy a mi közönségünk átalakult. Amikor hét éve az Óbudai Danubia Zenekarhoz kerültem, zömében idősebb, régóta koncertre járó közönség váltott jegyet a hangversenyeinkre. Mostanában egyre több fiatal hallgató, valamint család vesz részt a komolyabb koncertjeinken, akár tíz-tizenkét éves gyerekekkel. Nagyjából elértük, amire vágytunk, noha a színházi, főként alternatív szférában ennél még alacsonyabb az átlagéletkor.

A Zeneakadémiás bérletüket nevezi komolyabbnak?

Igen, mert szakmailag számunkra az jelent igazi erőpróbát. A szokásos repertoár – például Brahms-szimfóniák – mellett olyan műveket játszunk, mint Sosztakovics IV. szimfóniája, ami egy alig játszott, hatalmas zenekart igénylő, grandiózus alkotás. Nagyon szeretem ezeket az izgalmas vállalásokat, és úgy látom, hogy – némi megrökönyödés után – a közönségünk is remekül veszi ezeket. Akadnak persze, akik elkopnak.

Miután John Cage négy és fél perces csöndjét hallgatják?

Sok példát említhetnénk, mert majdnem minden koncertünkön akad kortárs mű, a tavaszi évadunk ezúttal a szokásosnál konzervatívabb.

Szakmailag mi a mércéje a sikernek? Hogy bármit el tud játszani az együttes megfelelő színvonalon?

Érzésem szerint két szintje van a sikernek. Az egyik, amiről az elején is beszéltünk: a közönség elkötelezettsége és a társadalmi szerepvállalás, hogy fontossá váltunk a magyar emberek számára. A másik a művészi szint, ami jóval összetettebb, és azokról a finomságokról szól, amelyek egy elsőrendű előadást megkülönböztetnek egy nagyon jó előadástól. Nagyon jó előadásból sok van, az elsőrendű előadást – a szakmai szempontok mellett – úgy tudnám definiálni, hogy

emlékezetes marad.

E tekintetben még hosszú út áll előttünk. A cél, hogy szakmailag is a legjobb együttessé váljunk. Példaértékű a magyar mezőnyben a Budapesti Fesztiválzenekar tevékenysége, szakmai színvonala.

A Fesztiválzenekar nemzetközi brandet épít, az Óbudai Danubia Zenekar viszont nem.

Nem is áll szándékomban. A karmesteri szakmában választás kérdése, hogy valaki itthon vagy külföldön épít karriert. Én mindig ódzkodtam attól, hogy külföldön boldoguljak. Egyrészt szeretek itt élni, másrészt abban hiszek, hogy itt helyben van dolgunk, akár ebben az iskolában, ahol beszélgetünk. Fontos a nemzetközi ismertség, de ahhoz rengeteg pénz, támogatás kell. Én ennél szerényebb célokat tűztem ki: szeretném, ha Magyarország meghatározó együttese lenne az ÓDZ. A nemzetközi koncertiparban ráadásul más mércével mérnek. Talán sok a hibátlanul játszó szólista, nekem viszont meggyőződésem, hogy a művészet nem a hibátlanságról, hanem a szép hibákról szól. Ha az a kérdés, hogy a közönség vagy a menedzserek kegyét keressük, akkor határozottan az előbbit tartom fontosnak.

Mennyire stabil az együttes financiális háttere?

A kerületi támogatás idén jelentősen csökken, a legtöbb pénz, amit onnan kaptunk, évi száznegyven millió forint volt, most ennek mintegy felére számíthatunk. A tao megszüntetése a mi szféránknak is komoly érvágás volt, csak a színházak zajos nyilatkozatai mellett ez valahogy elsikkadt. A mi szakmánk szerencsére kevésbé átpolitizált.

Nehéz megmondani, hogy egy hang jobbra vagy balra húz.

Most mindenki kivár. Kaptunk tao-kompenzációt és részesülünk normatív támogatásban, ez utóbbi összege évek óta nagyjából állandó. Keveset beszélünk róla, de állandó probléma a zenekari zenészek szerény bérezése – főként vidéken, ahol kevesebb plusz munkát tudnak vállalni – , és nincs utánpótlás, ami pedig a képzés problémáira is utal. Bizonyos hangszerekből szinte lehetetlen minőségi utánpótlást „szerezni”. Ha rendezzük a béreket, vonzóbbá válik a szakma, még akkor is húsz év, mire felnő az a generáció, amely ismét motivált, jól képzett zenekari muzsikusokat ad a szférának. Jól hangzik, hogy Bartók és Kodály országa vagyunk, csak észre kellene venni azt is, ha süllyed a hajó.

Jelenleg viszonylag jó a helyzet, sok zenekar működik, pénz is akad a kultúrára, de ezeknek a zenészeknek jelentős része rövidesen kiöregszik. Nekem most nem az a legfőbb problémám, hogy mennyi állami-, önkormányzati támogatást kapunk, mert az – bárki van hatalmon – mindig a politikától függ. Az a kérdés, kik fognak zenélni húsz év múlva, vonzó lesz-e a pálya.

A gyerekeknek szóló sorozat a Budapest Music Centerben hangszerautomatákkal, Lackfi-mesékkel, társművészeti programokkal karöltve kínál programokat a családoknak. Ez bevált?

Nagyon szeretik. Ezek negyvenöt perces, rövidített verzióját visszük iskolákba – főként alsó tagozatosoknak. Fél óra múlva egy ilyen koncertet adunk itt, a tornateremben. A nagyobbaknak szóló Örömzene programunkban kisebb formációkkal, például vonósnégyessel vagy kürt kvartettel tartunk rendhagyó énekórákat. Ami újdonság, hogy júniusban – kimondottan családoknak – kétnapos Kalandra fül! fesztivált szervezünk, amikor klasszikus zenével töltjük meg a BMC-t. A hangszerautomaták mellett lesz Dobterasz Dés Andrással, a Modern Art Orchestra pedig a jazz és a klasszikus zene határvidékét mutatja majd meg. Nagyon sok ifjúsági előadásunk van, mert rendszeresen visszatérünk iskolákba, és nem hozhatjuk folyton ugyanazt. A gimnáziumi projektünk, az Egy hét a Danubiával most kicsit szünetel, mert annyi teher van a középiskolás diákokon, hogy nehéz megszervezni az egyhetes programot, amelynek részeként csatlakoznak a muzsikusokhoz, próbákra, koncertekre járnak. Jó lenne, ha a Nemzeti Alaptanterv lehetőséget adna efféle kurzusokra.

A 250 éves Beethoven-évforduló is hangsúlyos az évadukban, ehhez kapcsolódik egy sorozat is.

Eddig a tematikus sorozatainkat Eckhardt Gábor vezette. A Beethoven-sorozat kivétel, Szól a pálca címmel hirdettük meg, s én fogok beszélni a művekről. Nagyon izgulok, mert személyes hangvételű esteket szeretnék, amelyben a zenéről mesélek, de ennek része az előadóművészi kérdések felvillantása. A lényeg mégis, hogy miként tudott Beethoven a hangokkal forradalmat csinálni.

Ehhez kapcsolódik egy hallássérülteknek szóló programsorozat. Mit lehet átadni a zenéből az nagyothalló vagy siket hallgatóságnak?

Nagyon sokat olvastam arról, hogy Beethoven mennyit küszködött, hogy a korán megjelent halláscsökkenését valamilyen módon kompenzálja, és hallja, amit játszik a zongorán. Egy fém rudat erősített a hangszerhez, annak rezgését érzékelte a homlokával. Megkerestem egy céget, hogy hol tart ma a tudomány. Valamivel előbbre. Aki hallássérült, annak – egy Magyarországon még nem ismert – kiváló minőségű hallókészüléket biztosítunk majd, a siket közönségünket pedig a zenekarba ültetjük, hogy érezhesse a hangszerek és a hangszórók rezgését. Ezek a hagyományos koncerteket megelőző délelőtti főpróbák, de a márciusi esti koncert is különlegesnek ígérkezik, mert ott a felnőtteket fogjuk alávetni egy zenés hallásvizsgálatnak.

Képek forrása: Óbudai Danubia Zenekar