Június utolsó napja, péntek délután, kellemes nyáridő, a Dózsa György út forgalma meg sem közelíti a reggeli csúcsot, a Városliget fölött lebeg a léghajó. A hétköznapiság azonban csak látszólagos, szűk ötszáz méter sétára ünnep van. A találkozások ünnepe.
Az első stand, pontosabban papírkenu (arra, hogy mi ez, és milyen félrevezető a név, még visszatérünk), amit megpillantok, a pécsi MárkusZínházé, ami öndefiníciója szerint „egy bábszínház”. De milyen bábszínház! Családi. És csodálatos. Lobog náluk a Karakulit, az árnyjáték különleges műfajának szentelt, idén második alkalommal megszervezett fesztivál zászlója. Nem véletlen, hiszen árnyas fák alatt vagyunk (elnézést…), hogy náluk árnyfigurákat lehet készíteni, amelyeket – mert mindenre fel vannak készülve! – egy sötétített fülkében ki is lehet próbálni.
A Zene Házát jobbról kerülve kisbuszok sorakoznak egymás mögött, mindegyik oldalán bábszínház logója. Szép hosszú a sor, kitelik belőlük egy kisebb flotta, ugyanúgy, mint mögöttük, a zöldben felállított, egymásba érő papírkenukból. Amelyek egyáltalán nem hasonlítanak vízi járművekre, inkább kitárt szárnyú, felröppenés előtti pillanatban levő madarakat idéznek meg. Az oldalukon fotók, alattuk, köröttük bábok. Némelyek kézbe vehetők, kézre húzhatók, kipróbálhatók, mint a kecskeméti Ciróka Bábszínház helyszínén, míg máshol, a veszprémi Kabóca vagy a szegedi Kövér Béla Bábszínháznál installációnak tűnnek a méretes bábok. Mert a méret itt bizony a lényeg: ezekről veszik észre és azonosítják őket a szabadtéri felvonulásokon, évadnyitó és -záró fesztiválokon és egyéb városi rendezvényeken. Meg persze itt.
A papírkenuk közt színpad áll, épp a debreceni Vojtina Bábszínház játssza a Cirkusz Minimust. A kora délutáni órán jórészt kisgyerekes szülők és kisunokás nagyszülők ülnek és állnak a közönség soraiban, kifejezetten családias a hangulat. Összefutok egy volt kollégámmal és kislányával, néhány szót váltunk, elmondom nekik, Sarkadi Bence Hibridjére jöttem. (A charleville-i fesztivál rezidenciaprogramjában készített projektről ebben az interjúban mesélt Bence.) Néhány lépés után kedves bábos ismerősbe botlok, együtt megyünk a produkció játszóhelyéhez, az épület melletti amfiteátrumhoz. Újabb találkozás: a szegedi bábszínház hajóját elképesztő energiával kormányzó Kiss Ágival és Schneider Jankóval. Meglepetésként megkapom A nagy Löttyöt, az év leginnovatívabb gyerekkönyvét. Kollár Árpád írta meg szellemesen és minden értelemben mesésen a szegedi Kövér Béla Bábszínház 75 évének történetét, Grela Alexandra rajzain pedig karakteresen jelennek meg a nagyon is létező hősök. Gyors helyszíni beleolvasás után egyértelműen látszik, a konceptkönyvből nem lóg ki a koncept vörös farka, maximum a 16. oldalon reflektort állító Misi mókusé.
Következik a Hibrid. „Itt tart a dolog” – szabadkozik a közönségnek Bence. A bábos részt Iliya Magalnyk harmonikázása vezeti fel, majd jön a marionett, a zsinórok pedig fokozatosan átkerülnek egy gépre. Közelebb kellene ülni, jóval intimebb teret és kisebb szabást igényel a produkció. A végén megszemlélem a gépet. A mechanika mágiája.
A Karromato cirkuszban is marionettek lépnek fel, Csing Csang Csung, a kínai artista, az ókori Rómából érkezett erőművész, Brutus – Ave, Budapest!-tel köszönti a népet –, a lóidomár, a medvetáncoltató meg a bohóc. A csehektől a blazírtan intonált Very funny. és No funny. angol abszurd humornak hat.
Miután elvonultak a gólyalábon és aszfalton sétálva is muzsikáló menet tagjai, a kisbusz oldalára ragasztott logó után élőben is megnézem Fabók Mancsit, ezúttal székely menyecskének. Még átöltözés előtt meséli Mariann, mennyire praktikus a jelmez – egy eredeti népviselet! – téli szabadtéri előadásokon, és mit jelent nyáron játszani az előadást. De siet, mert a székelykapuból ihletődött paravánt még fel kell állítani. Nem egyszerű a bábos élete… Mint az előadás intrójából kiderül, ez a produkció 918. előadása. Mariann megjegyzi, ez nutellás palacsintából is sok. Csak abból sok, ez nem fekszi meg a gyomrot, kilencszáztizennyolcadszor is pontosan ültek a poénok. Két bábossal, Horváth Márkkal és Fülöp Józseffel morfondírozunk, vajon hány kilométert tett A székely menyecske a kisbuszba, határon innen és túl hány településen, hányféle eseményen járt.
Egyre bágyadtabb a napsütés, a Liget pedig egyre jobban telik az esti sétálókkal, kutyásokkal és további gyerekesekkel. Tudatos előadás-választónak tűnnek, akik hallottak Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor és Schneider Jankó színművészetéről, amelyet a „minél több, annál jobb”-bal, esetleg „a sok is kevés”-sel jellemeznék. Pengevékony a határ a visító röhögésre ingerlő és az ízléstelen túltolás között, ők pedig olyan színészek, akik sosem kerülnek át a kínos oldalra. Az alaphangulatot már a hangbeállás megadja, a Robin Hoodban pedig tényleg van minden. A laza ripacséria iszonyú fegyelmezettséget és összmunkát követel – egyebek mellett emiatt lehet könnyedén beleimprovizálni az előadásba a Színházi Olimpiát, és feltenni a kérdést, miért hívják papírkenunak a fémsátort –, és operettsikert arat.
De még mielőtt az előadás elkezdődne, a szombathelyi Mesebolt Bábszínházból érkezett alkalmi városligeti kikiáltó, Prikazovics Ferenc bábszínházigazgató-helyettes döbbenetes adatokat sorol: 4 kontinens 24 országából 53 csapat érkezett a Bábművészeti Világtalálkozóra, amelyben 9 határon túli magyar társulat és felsőoktatási intézmény, továbbá 57 magyarországi kőbábszínház és független csapat mutatkozott be. A mellettem ülő Asbóth Anikó két további számmal egészíti ki a 12 városban lezajlott többnapos, helyenként több hétvégés láncfesztivál mérlegét: 500 millió forintból mintegy 350 programot rendeztek szakmai összefogással, együttes gondolkodás és közös megvalósítás eredményeképp. Gyorsan fejszámolok: az összeg kevesebb, mint a teljes költségvetés 10%-a. Ebből 12 város közönségét érték el a helyi érdeknél nagyobb hatótávolságú klasszikus és utcaszínházi előadásokkal, amelyekben közreműködtek bábosok, mimusok, gólyalábasok, zenészek, artisták, az adott településen is erősítve a bábszínházak pozícióját, és a magyar bábosokat szakmailag erősítő, előremutató workshopokat tudtak megrendezni.
Túl a napnyugtán kezdődik a Textúra vetítése, amely 20 bábszínház 660 fotójával mutatja be, mi történt a magyar bábművészettel az elmúlt 25 évben. Azt, hogy hogyan kerültek bábszínpadra klasszikus és kortárs mesék, mennyire változatos a technikai megvalósítás, kik azok az alkotók, akiknek markáns vizuális nyelve meghatározza a báb műfaját, milyen sok előadás megelőzte a korát, és hogyan nőtt fel egy új, elhivatott bábos nemzedék. Babaszínházi, ovisoknak, általános és középiskolásoknak szóló előadások mellett ott vannak a kifejezetten felnőtteknek készült produkciók képei, ahogy 2023 felé haladunk, egyre több az ilyen cím. Bábos alkotók gondolatai Kovács Ildikótól Koós Ivánon át Gimesi Dóráig, a Bibliától Pilinszky Jánosig irodalmi művekből, filozófiai és pszichológiai, pedagógiai munkákból vett idézetek tagolják tematikusan 23 tételre a képanyagot. Személyes érintettséggel, némi nosztalgiával nézem a fotókat.
A városligeti éjszakában a Fireterrel társult Tűzmadarak világítanak és parádéznak kicsiknek, nagyoknak, led-nyakörves kutyáknak. Veszélyes, izgalmas, mágikus. A háttér még mindig a Magyar Zene Háza, a kompozíció közepén, a távolban továbbra is a Szinye Merse-festményből kilebegett léghajó. Olyan, mintha semmi nem történt volna nekem kora délután, másoknak egészen reggel óta, az események ugyanis reggel 9 órakor kezdődtek. A háttér valóban változatlan. De akik itt találkoztak valóságosan vagy képletesen, egymással vagy a bábművészettel, feltöltődve, kedvvel mennek bele a nyárba és tovább.
Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu
