A Nagykörút nagykönyve: N. Kósa Judit Nagykörút – Történelmi séta Pest főutcáján című kötetéről

A lepestibb útvonalról, a nagykörútról – bármily hihetetlen – nem nagyon jelentek meg könyvek: 1960-ban egy vékonyka kötet Ruisz Rezsőtől a Műemlékeink sorozatban, 2008-ban a Séták – A 6-os villamos vonalán című kis zsebkötet, majd a Budapest 100 alkalmi sétafüzete Nagykörút – újratervezés címmel 2016-ban, amikor éppen a körút volt a népszerű háznéző hétvége témája. N. Kósa Judit könyve az eddigi legterjedelmesebb és legkomolyabb összefoglalás, a nagykörút nagykönyve. A szerző saját mérése szerint 1,1 kg. Amúgy pedig 400 oldal, benne legalább ennyi képpel és persze rengeteg olvasnivalóval.

A kötet első felében építéstörténeti és a körút egészét különféle tematikák, például a vendéglátás, a kereskedelem, a lakhatási viszonyok, a közlekedés, a mozitörténet szempontjából áttekintő, elemző fejezetek találhatók, a második felében pedig körútszakaszról körútszakaszra haladva, szinte házról házra járva, N. Kósa Judit sziporkázó idegenvezetésével „végigsétáljuk” a 4,5 kilométeres útvonalat. Két fejezetet a könyvből írótársakra bízott, megalkotásukra két kitűnő Budapest-kutatót kért fel: a körút régi vendéglátóhelyeinek áttekintésére Saly Noémit, közlekedés históriájának felvázolására pedig Legát Tibort.

Az első elemző fejezetben végigtekintünk a körút kiépülésének fordulatos történetén, és nem tudjuk megtagadni együttérzésünket Reitter Ferenctől, aki elsőként fogalmazott meg karakteres víziót egy Pestet körülfogó, a külvárosok félig-meddig beépített területeit áttörő útvonalról.

Ám ő víziútban gondolkodott.

1865-ben nyomtatásban is publikálta nagy tervét a mai körút vonalán kiépítendő, hajózható csatornáról. N. Kósa Judit finom politikai átérzéssel meséli el a kezdetben nagy lelkesedést kiváltó csatornakoncepció fokozatos elmaszatolását. Helyette ugyanis 1868-ban „váratlanul” felbukkant egy új, párizsi mintára elképzelt körútkoncepció, amely mögött egy Reitternél nagyobb erő állt, vélhetően Andrássy Gyula miniszterelnök. Maga Reitter is beláthatta harcának hiábavalóságát: saját koncepciójának elbukása után példás alázattal és elszántsággal állt bele a körút szabályozási tervének kimunkálásába. Immár az 1870-ben felállított Fővárosi Közmunkák Tanácsa munkatársaként, a szabályozási terv készítését vezénylő Lechner Lajos oldalán. Talán némi elégtétel lehetett számára, hogy a nyomvonal többé-kevésbé az ő elgondolását követte.

Azt is részletesen végigkövethetjük, hogy az új útvonal hogyan tört át régi épületeken, háztömbökön, egyéb akadályokon, vagy éppen hogyan simult az iránya már létező utcákhoz.

Sokan kétkedve fogadták, hogy a belvárostól északra fekvő, rosszhírű ipari külvároson és a keletre, délkeletre fekvő vidékies negyedeken áthatolva nagyvárosi útvonal születik. Egy időre meg is torpant az építés lendülete, de végül a körút 1906-ra felépült. Melyik volt az első körúti ház? – szembesít bennünket a szerző az izgalmas kérdéssel. Kiderül, hogy szoros versenyben egy olyan épületé volt az elsőség, amelyik nem is a körútra, hanem még a Miksa utca 21. számú telekre (ma Osváth utca) kapott engedélyt, de mivel dinamikusan zajlottak a kisajátítások és a bontások a megtervezett nyomvonalon,

amikorra elkészült, már kint találta magát az Erzsébet körúton – a mai Madách Színház helyén 1872-ben.

Dobogós még a József körútnak az a három háza is, amely a körút páros oldalán, a József és a Baross (akkoriban még Stáció) utca között épült fel (József krt. 46–48–50.) egybefüggő és harmonikus házsort alkotva (ez volt a körút első házsora), példát adva az utána épülőknek, már 1873-ban. Más kérdés, hogy a harmónia és az illeszkedés szép és korai példáját aztán a későbbi körúti építkezők nem nagyon követték. Ahogy az Oktogon négy palotájának stílusegységét sem, amely paloták egyébként szintén ott vannak az elsők között, 1874-ben épültek.

Az 1872 és 1906 között, 34 év alatt egészében kiépült körút fantasztikus teljesítmény volt, de nem aratott osztatlan elismerést.

Bírálói – mint olvashatjuk – hiányolták a teresedéseket, a középületeket, a főbb utak kereszteződésének szabatos rendezettségét. Többen is kritizálták a körút stílusbeli kiegyensúlyozatlanságát, tobzódó díszítettségét. E bírálatokban van igazság, a körút azonban minden kritika ellenére nagyon is élhetőnek bizonyult. N. Kósa Judit idézi Preisich Gábor 1964-es, már az utókor felől nézve értékelő írását: „Az épületek magassága és az út szélessége között a légtérarány kellemes, az út kanyarodói, törései a kellő változatosságot biztosítják. Az út menti házak építészeti kialakítása – függetlenül attól, hogy mennyit sorolunk ma a műemlékek közé – korának építészeti elveit tükrözi, európai viszonylatban színvonalas.”

Kik építettek itt? – teszi fel a kérdést az egyik fejezetcím.

Az általános válasz az, hogy a körutat a magántőke építette fel, döntően hitelből. Persze jelentős állami közműberuházásokkal, például az úttest alatt futó, hatalmas méretű főgyűjtőcsatornával és az ívóvíz-főnyomóvezetékkel. A kor egyik legjobb befektetése volt még időben olcsón telket venni itt, építkezni, és sokéves adókedvezménnyel háztulajdonossá válni. Aki tudta, tette. Mindenki jól járt, a bankok, a befektetők és persze a város is. A könyvből remek rálátást kapunk az építtetők társadalmi összetételére, ami például fontos annak megértésében, hogy a körút miben is különbözik az elegáns és arisztokratikus Andrássy úttól. A történelmi arisztokrácia a körúton nem nagyon építkezett, a kevés kivétel a Batthyány, a Károlyi és a Nádasdy család volt. Itt bérházak épültek, és az építtetők főleg a polgárság közép- és felső rétegeiből kerültek ki. Hogy milyen változatos foglalkozási körökből, az majd a kötet második felében, a körút végigjárásakor bontakozik ki teljes sokszínűségében.

Néhány famíliára azonban ránagyít a kötet: három tipikus példa, három család kiemelt figyelmet és külön fejezetet kap már a könyv első felében, a fentebb említett fejezetcím alatt. Közülük most csak a Tafler-Ehrenfeld befektetőpáros történetét idézném. E két pesti polgár együttműködött a házszerzésben, rokoni szálak is összekötötték őket. Mint a szerző összeszámolta, az 1900-as esztendőben huszonnyolc házat birtokoltak együtt és külön (ezek közül a körúton Tafler Kálmán ötöt, Ehrenfeld Ignácz négyet tulajdonolt részben vagy egészben). A botrányok és hírverés nélküli, csendes gyarapodás mesterei voltak. Amikor Ehrenfeld neve 1909-ben a legnagyobb házjövedelemmel rendelkezők közt szóba került a parlamentben, Batthyány Tivadar rá is csodálkozott: „én sohasem láttam ezt az Ehrenfeld Ignácz urat”. Az utókor pláne nehezen igazodott el ingatlanhálójuk és családi érdekeltségeik szövevényén. N. Kósa Judit igazi történészi bravúrral oldja meg a nagy Tafler-dilemmát.

Tafler Kálmán ugyanis nem egy, de kettő volt (!) a korabeli Budapesten, és mindkettőnek volt Ehrenfeld nevű rokona is.

A helytörténetírás eddig nem igazán tudta szétszálazni a két Taflert. Itt most – a kutatás egyik fontos forrásának, az Arcanum adatbázisának is köszönhetően – sikerült.

Külön fejezet szól a körút lakhatásának, az életmódnak változásairól, tovább értelmezve ezzel a körutat mint jelenséget. A lakásviszonyokról például kiderül, hogy 1906-ban Budapest lakásainak több mint fele 1 szobás volt, de itt a 2–3 szobás lakások voltak túlnyomó többségben. Mindehhez pedig mellékesen hozzátartozott a lépcsőházakban a legalább az első emeletig futó szőnyeg, a lakásokban a vezetékes víz, gáz, a csatornaellátottság, később a villanyvilágítás. A fürdőszoba és a vízöblítéses vécé kezdetben luxus volt. A kapun kívül az élet komfortjához tartozott a szinte katonai szervezettséggel működő utcaseprés, a házmester által naponta fellocsolt járda, a „zöld villamosnak” is csúfolt jó néhány nyilvános illemhely és az életet itt oly kellemessé tevő megannyi üzlet, kávéház, étterem, mozi és színház. A szerző szellemes hasonlata szerint a körút egy horizontálisan elnyúló pláza szerepét is betöltötte.

Saly Noémi vendégszerzőként a vendéglátásról írt fejezetben a Szent István körúti Luxortól a Ferenc körúti Hébel Kávéházig kalauzolja végig az olvasót megannyi kultúrtörténeti csemegével is szolgálva.

A másik vendégszerzővel, Legát Tiborral lóvasútra szállunk, majd villamosra váltunk és buszra is ülünk, hogy végigkövessük a körúti tömegközlekedés járattörténetét. Ma már szinte hihetetlen, hogy a körút tömegközlekedése sokáig két nagy vállalat (a barna kocsikat közlekedtető BKVT és a sárga villamosokat meghonosító BVVV) küzdelme nyomán fejlődött, és e küzdelemben szinte demarkációs vonalnak számított a Nyugati pályaudvar. Ha valaki 1900-ban végig akarta utazni a körutat, a Nyugatinál át kellett szállnia az ellenérdekeltségű vállalat járatára és azzal folytatnia útját. Ez még 1918 után is így maradt, amikor a két cég már megszűnt, és a tömegközlekedés irányítása egy kézbe került. A körút leghíresebb járata, a 6-os 1910-től járt, de 1941-ig csak a Nyugati és a Boráros tér között – ekkor hosszabbították meg a vonalát a Széll Kálmán térig, majd 1959-től a másik végén a Móricz Zsigmond körtérig.

És mindezek után, a kötet második felében valóban nekivágunk a körútnak. Itt már nem a tematikus bemutatás, hanem a sétaszerű szabad nézelődés a cél. A házak mesélnek egymás után, tarka mesefolyamot szőve. Építtetők és építészek, híres lakók, emlékezetes történetek lépnek elő a homlokzatok mögül, hogy néhány sor erejéig megelevenedjenek. És mi kiterítve látjuk ezt a hosszú, tarka szőnyeget, amelyen 170 oldalon át sétálhatunk. Kit is, mit is emelhetnénk ki ebből a rendkívül színes sokaságból? Felbukkan Gustav Mahler, Jókai Mór, Blaha Lujza, Küry Klára, Örkény István, Rigó Jancsi, Molnár Ferenc, Latinovits Zoltán, hogy csak néhány nagy nevet említsünk a lakók közül. Találkozhatunk a legtöbb egykori építtetővel, akik között szerepelnek arisztokraták, újgazdag földbirtokosok, de

túlnyomó részt inkább polgárok – az iparmágnásoktól a kereskedőkön, az orvosokon, építészeken és jogászokon át a hentesig, a kávésig, a nyomdászig, a bádogosig és a mézeskalácsosig.

Azaz építtettek itt a csepeli gyáriparos Weissék, a malom- és söriparban utazó Haggenmacherek és a szeszgyáros Gschwindtek, a téglagyáros Draschék, a terménykereskedő Herczogok, a marhakereskedő Lőwyek, az optikus-kereskedő Hopp Ferenc. A nagyobb birtokosok közül Ráth János, Sváb Jakab, Schossberger Henrik. Az orvosok rendjéből Korányi Frigyes, Weisz Izidor, Szelényi (Stessel) Lajos és Molnár Ferenc apja, Neumann Mór. A jogászi pályán befutottak közül Baumgarten Károly és László Zsigmond. A vendéglátásból és kávéiparból meggazdagodottak közül Schöja Antal, Szabó Ferenc és Hebelt Edéné. És nagyon sok építész is, aki nemcsak másnak tervezett, de a maga számára is épített itt: Gaál Bertalan, Wellisch Alfréd, Quittner Zsigmond, Petschacher Gusztáv, Freund Vilmos, Feszty Adolf, Nay Rezső, Strausz Muki és még jó néhányan. A szerző ráirányítja figyelmünket néhány építtető és építész kitartó kapcsolatára: például, hogy a Politzer családnak rendszerint Schmahl Henrik tervezett házakat, a Sváb família pedig Freund Vilmos kezében bízott.

Felvillannak aztán egykor nevezetes körúti objektumok, amelyknek ma már nyomuk sincs: a Vígszínház építése idején még megvolt a régi-régi, hírhedt Újvilág mulató, a Nyugatinál egy járdaszigeten a „banántorony”, az Oktogonnál az egyik háztetőre szerelt, első körúti fényújság (1927-től működött!), a New York kávéházzal szemben, a túloldali kis téren Rákosi Jenő szobra.

Még a régi körúti szlengből is kapunk ajándékba egy-két gyöngyszemet, amilyen a már említett „zöld villamos” (nyilvános wc), a „cérnaegyetem” (női textilipari iskola) vagy a „Kurvaléria” (hölgyeiről is ismert kávéház) volt. És ha már a nyelvnél tartunk, a fantasztikus információanyagon túl nagy erénye a kötetnek, hogy a tudományos igény mellett úgymond pesti szellemmel is íródott, szinte minden oldalpáron egy-egy finoman csipkelődő mondattal fűszerezve.

A kötet utolsó oldalai a személyes vallomásoké, a felszabadult emlékezésé lettek. Búcsúzóul egy marék feldobott színes konfetti emlékekből újságírókollégáktól, barátoktól, tanítványoktól. Presszók, terek, lakások, boltok és egykor volt emberek elevenednek meg „vajszínű árnyalatban”. Itt kap legnagyobb teret a nosztalgia, a körúthoz való érzelmi viszonyulás. A szerző személyes vallomása a fülszövegbe szorult. Innen bárki megtudhatja, aki még nem tudta, hogy bizony ő maga is a körúton nőtt föl, tehát most a szülőföldjéről írt.

Ha úgy tetszik: ez a könyv egy nagy adag körúti hazaszeretet.

Cs. L.

Nyitókép: a Nagykörút – Rákóczi út kereszteződése a mai Balha Lujza tér felől nézve 1898-ban. Fotó: Klösz György. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.146