A középkor kultúráját sem nevezhetjük kizárólagosnak, inkább bikulturálisnak, azaz bár a kereszténység legyőzte a pogányságot, bizonyos hagyományok és szokások nem tűntek el, csupán átalakultak, és némi hangsúlyeltolódással beépültek az új világnézetbe. Így lettek bizonyos pogány ünnepekből keresztény ünnepek, a pogány szentélyekből keresztény templomok, a pogány temetkezési helyekből keresztény temetők, és így lett a színház a templomi szertartások része először a zsoltárokat bevezető kétszólamú zenén, majd a dramatikus játékokon keresztül. A továbbélés különleges példája egy bizánci tragédia, amelynek címe Krisztus-passió, a szöveg több mint fele azonban Euripidésztől származik. Egyedülállóvá teszi, hogy a szövegből kiderül, a művet, amely a történetet Mária szemszögéből ábrázolja, kifejezetten előadásra szánták.
Liturgikus és félig liturgikus játékok
Már a 3. századból vannak arra adatok, hogy a színházművészet szeretetét – nomen est omen – meglehetősen teátrális keretek között ítélték el Konstantinápolyban. De sikertelenül, mert az igény nemhogy csökkent volna – a 4. századból megmaradtak párbeszédes töredékek is, amelyek a feltámadásról, Máriáról vagy Szent Tekláról szólnak, ezt követően pedig egyre gyakoribbá váltak a drámai homiliák, azaz a templomban előadott teátrális szentbeszédek, amelyekről ábrázolások is fennmaradtak. Egy cremonai püspök arról írt visszaemlékezésében, hogy 948 és 950 közötti útján az Hagia Sophiában egy Illés prófétáról szóló színjátékot látott, húsz év múlva pedig egy másik itteni produkciót idézett fel. Ezekből következtetünk arra, hogy valamennyi szcenikai eszközt használtak.
A római katolikus egyházban a 9. századtól vált rendszeressé, hogy a liturgia egyes részeit díszítő szövegekkel, azaz trópusokkal egészítették ki, amelyek formailag a kórus által énekelt kérdéseket és válaszokat jelentettek.
Ez először a húsvéti és a karácsonyi istentiszteletek keretében történt meg. A húsvéti Quem quaeritis? (Kit kerestek?) trópus legrégebbi feljegyzése Ethelwold winchesteri püspöktől származik a 965 és 975 közötti időszakból. A helyszín a sír, a szereplők – természetesen papok, szerzetesek által megszemélyesítve – a sírt őrző angyal és a bibliai történet három Máriája, akik tömjénnel kennék meg Jézus testét.
A párbeszéd nagyjából így hangzott:
– Kit kerestek?
– A Názáreti Jézust.
– Nincs itt, feltámadt, ahogy megjósolta. Menjetek, és vigyétek ezt hírül mindenkinek.
Ez azonban még latinul hangzott el a templomban, a liturgia részeként. A színházilag egyszerű, kis jelenet népszerűsége azonban úgy megnőtt, hogy évről évre bővítették, zeneileg szintén összetettebbé tették, és egyszer csak – ráadásul már nem latinul, hanem nemzeti nyelven előadva – kikerült a templom elé.
Népszerűek voltak a moralitások, amelyek erények és bűnök küzdelmét ábrázolják.
Az első fennmaradt allegorikus darab, Az erények rendje az 1140-es évek végére tehető, szerzője Hildegard von Bingen tudós és misztikus apácafőnöknő. Leghatásosabb színpadi megfogalmazásuk az Akárki, amelyben a vallásos mondanivaló mellett kidomborodik a társadalombírálat. Szintén kedvelték a mártírjátékokat, ezek legkorábbi példáit is egy német apáca, Hroswitha jegyzi, aki az előadásokba tűzijátékot, sárkányt, mennyet és kínzásokkal teli poklot egyaránt belekomponált.
Így jutunk el a félliturgikus vallásos dramatikus játékoktól a vallásos színjátékokig. Ezeket már a városi polgárság rendezte, természetesen egyházi támogatással. A papok és az iskolamesterek fontos szerepet kaptak az írásban és a betanításban, az előadások pedig komoly ismeretterjesztő funkcióval is bírtak az írni-olvasni nem tudó nép körében.
Szabadtéri vallásos színjátékok
A középkori vallásos színjátékok előadásainak körülményeit korabeli képzőművészeti alkotásokból és a szövegekben fennmaradt színpadtervek és rendezői utasítások alapján lehet rekonstruálni.
A szimultán színpadok francia és német nyelvterületen voltak jellemzőek. A város főtere volt a játék tere, ahol az események minden helyszínét külön-külön felállították. Az előadás kezdetén mindenki elfoglalta a helyét, és a szereplők csak akkor léptek elő az egyes „házakból”, amikor a történet épp megkívánta. Nem volt kifejezetten illúziókeltő a produkció, a cölöpökön álló színpadokat körbe lehetett állni, a németeknél faluk nem volt, a franciáknál időnként az egyik oldalt függöny takarta, nekik frontálisan játszottak az előadók. A színpadsor egyik vége a menny, a másik a pokol volt.
A körszínpadok a római színházépületeket idézték, Itálián kívül Angliában is számos példát találni erre.
Szintén Angliára volt jellemző a szimultán működést továbbfejlesztő mozgószínpad és annak egyik alfaja, a kocsiszínpad. Ez azt jelentette, hogy minden jelenetnek külön színpada és előadógárdája volt. A kocsikat végighúzták a városon, meg-megálltak, és az egyes céheket előjogból és kötelességből képviselő játszó személyek előadták az ó- és újtestamentumi jeleneteket. Ezek a színpadok erős összefüggésben álltak az úrnapi körmenettel, amelynek megtartását 1311-ben rendelte el a pápa. (Firenzében zajlott a leglátványosabb európai körmenet, a sacra rappresentazione – Lorenzo di Medici is jegyzett néhányat a pompázatos műfajban –, az Ibériai-félsziget auto sacramentaljai pedig Lope de Vega és Calderón munkáiban éltek tovább a barokk korban.)
Az előadók eleinte egyházi személyek voltak, később pedig, ahogy egyre nagyobb szabásúvá és hosszabbá váltak az események, állandó, de nem hivatásos társulatok játszották el a történeteket. Voltak, ahol megtérítették a résztvevők költségeit, néhol a máshonnan érkező muzsikusok fizetséget kaptak. A költségeket a városi tanács vagy a céhek viselték, ezt korabeli számadáskönyvekből pontosan ki lehet olvasni; és fennmaradtak végrendeletek, amelyek a hagyatékban szereplő ruhákat kifejezetten ezekre az előadásokra szánták.
A spektákulumok a korabeli turizmust is beindították.
Ám míg a helyi lakosok ingyen nézhették a produkciót, az idegenből érkező érdeklődőknek a városkapunál fizetniük kellett a belépésért.
A jelmezek és a játék a megszokott ikonográfiai előírásokat követték, és nem állunk távol a valóságtól, ha azt mondjuk, erős színekkel és gesztusokkal játszottak a közreműködők, akik között nők alig akadtak. A díszlet mellett a gépezetekről is szót kell ejtenünk, amelyek a játékokat nézővonzóvá tették. Valenciennes-ben Mózes a nyílt színen fakasztott vizet a sziklából, Itáliában a mennybemenetelt tették különlegessé mindenféle emelőszerkezetettel és fényhatásokkal.
A középkor legnépszerűbb színházi műfaja: a passió
Az előadást olyan fokú naturalizmus és részletesség jellemezte, amely a közönség tagjait lelkileg és fizikailag is igénybe vette. Jézus megfeszíttetését, a szenvedését órákig tartó jelenetekben mutatták be, ehhez különféle kellékeket használtak, a töviskoronába például vérrel teli hólyagokat tettek.
Nem minden szerep kívánta meg a jó színészi képességeket, de az ördögöknek kifejezetten virtuóz játékosoknak kellett lenniük, ráadásul nem volt jelenet, amibe ne tették volna be őket. Komikusi véna kellett Heródeshez, Mária Magdolna megtérés előtti életét szintén színes, ének- és táncbetétekkel dúsított jelenetekben mutatták be, a vándorkuruzsló Mercator-Medicus nevű figurát pedig szinte bohóctréfákban ábrázolták.
Bibliai tárgy ide, lelki gyarapodás oda, a passiók erősen közelítettek a polgárság világi szórakozási igényeihez, az előadás sikere pedig egyértelműen attól függött, mennyire volt mozgalmas a cselekmény.
Néhány száz év alatt a szövegek terjedelme hatalmasra nőtt, akkorára, hogy előadásukhoz több tucatnyi szereplő és több nap kellett, ezért a városi polgárság az előadásokat pompás külsőségekkel rendelkező, látványos tömegdrámává alakította. Arras-ban (ma Franciaország) négy napig tartott a kétszázötvenezer soros szöveg előadása, amelyhez százöt beszélő szereplő és rengeteg néma statiszta kellett. Rouenban 1514-ben ezt túlszárnyalva hét napig tartott a passió, amelyek hangvétele egyre világibb lett, ezért Franciaországban a 16. század közepén a profán formát be is tiltották.
A passiószövegeket kézről kézre adták, másolták, így több változatban maradtak ránk. A német szerzők jórészt ismeretlenek, a franciáknál azonban megőrizték a neveket.
A virágkornak a reformáció és a reneszánsz vetett véget, és mint rendszeres városi ünnepi játék eltűnt. Megmaradt azonban népies misztériumjátékként bajor-osztrák falvakban, Közép- és Kelet-Európában pedig iskoladrámaként élt tovább.
Az oberammergaui passió
A 17. században pestis pusztított Európában. A kis bajor falu, Oberammergau elöljárói karanténba vonták a községet, se ki, se be nem juthatott senki. Egy bizonyos Kaspar Schissler azonban mindenképp haza akart menni a szomszédos Eschenlohéból, és kijátszva az őrséget, bejutott Oberammergauba. Nem tudta, hogy beteg, megfertőzte a falut, és rengetegen meghaltak a járványban.
A pestis túlélői 1633-ban fogadalmat tettek: ha Isten megszabadítja a falut a vésztől, tízévenként előadják a passiójátékot.
Csodával határos módon véget ért a pusztítás, az első passiójátékot pedig 1634-ben elő is adták, 1680 óta pedig minden tízzel osztható évben rendezik – eddig negyvenkét alkalommal játszották el. A legrégebbi szövegkönyv 1662-ből származik, a hivatalos szöveg 1900-ban jelent meg.
Érdekesség, hogy 1770-ben betiltottak minden passiójátékot, ezt az egyet azonban nem. 1815-ben a helyiek megszegték szabályukat: külön előadást tartottak a napóleoni háborúk végén, ebből az alkalomból új szövegkönyv és új színpad is készült.
Az 1940-es passiójáték a háború miatt elmaradt, 1950-ben az amerikai megszálló hadsereg magas rangú képviselői is jelen voltak az újrakezdésnél. A koronavírus-járvány éveiben az oberammergaui passiót sem rendezték meg, mintegy ötszáz közreműködő és az alkalmanként ötezer néző 2022-ben vette ismét birtokba az 1930-ban átadott, félig fedett színpadot, ahol reggel kilenctől délután ötig – ebédszünettel – tart a napi előadás.
Magyar passiók
Első hazai emlékeink a 15. századból valók, de a húsvéti játékokhoz sorolhatjuk a monodrámaként is tekinthető Mária-siralmakat, amelyek közül az Ómagyar Mária-siralom a középkori nemzeti nyelvű költészet egyik gyöngyszeme.
A Sermones dominicales egyik latin prédikációjában tizenhét jelenetből álló passiójátékot őriz, de Temesvári Pelbártnak is van latin nyelvű passiószövege. Laskai Osvát különösen Mária szenvedését emeli ki, a bártfai színjáték nemcsak a kínszenvedés, hanem a pokolraszállás, feltámadás eseményeit is megelevenítette – ezeket népies, olykor vidám jelenetekkel is oldva –, Csanádi György pedig a teljes passiót magyar versekben dolgozta fel. Több kódexben találunk apácák számára, latinból fordított passiókat, az Érsekújvári kódexben tollrajzokkal illusztrálva.
A csíksomlyói ferencesek repertoárjából negyvennyolc nagypénteki színjáték maradt fenn, közülük a legrégebbit 1721. április 11-én, a legutolsót 1774. április 1-jén játszották először. Zrínyi- és Balassi-strófában írtak a szerzők, Fodor Patricius, Csergő Chrysologus, Potyó Bonaventura, Szabó Augustinus és a gyűjteményt összeállító Kézdi Gratianus. Mindannyian tanítottak, és darabjaikat a vallási érzés ápolására és a bűnbánatra indításra készítették. Jeleneteik között szerepel a bűnbeesés, a passió, a Krisztus halála utáni események, de vannak példázatok, erkölcsi tanítások is, amelyekben a misztérium és a moralitás keveredik. Az előadásokat az iskolateremben, az udvaron és a Kis-Somlyó-hegy nyugati oldalán („Jézus hágóján”) tartották, de vannak adatok, hogy vendégjátékként más településeken is előadták.
Kis falvak nagy vállalásai
Magyarországon 1922-ben egy hevesi kistelepülésen, Mikófalván Peller Imre segédjegyző ötletére, oberammergaui mintára mutattak be először passiójátékot a falu lakosainak közreműködésével. A falunak nem volt papja, de annyira erősen ragaszkodtak a helyiek a passióhoz, hogy külön engedéllyel egy ferences szerzetes-kántortanító, P. Tóth Pacifik érkezett Mikófalvára. Mellé a fővárosból érkeztek szakemberek, akik a színjátszás mellett egyén gyakorlati, a pénzügyeket és a logisztikát is érintő tanácsaikkal segítették a Passió Társulatot.
A díszletek tervezésére Pán József festőművészt kérték fel, akit a szolnoki művésztelepen dolgozó Udvary Dezső segített, de még az Operaházból is érkeztek hátterek. A jelmezekhez Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye adta az inspirációt. A falu feletti dombon a nézőtér és a színdarab helyszíneinek kialakításával mérnököket bíztak meg. Az előadást Fejős Pál filmrendező jegyezte, a zenét a szintén filmes sikereket magáénak tudható Szlatinay Sándor komponálta.
A szereplőválogatás Júdás figurájára nehezen ment, senki nem akarta az árulót játszani. Huszonöt-harminc szöveges szerep volt, a többi közel kétszáz lakos statisztaként képezte a tömeget, akiket négyszáz fős kórus egészített ki. (Más források szerint ezerkétszázan közreműködtek.) A szövegtanulást és a próbafolyamatot a téli időszakban tartották a kántor és a plébános irányításával.
Az előadás hat órán át tartott, a nézőtéren ötezren fértek el. Indítottak különvonatot, a kereskedelmi miniszter rendeletére pedig a passiójeggyel féláron lehetett a tömegközlekedést igénybe venni. 1922 áldozócsütörtökétől szeptember 17-ig huszonöt előadáson mintegy huszonötezer ember látta a passiót, amelynek emlékét a mikófalvi templomban két falfestmény őrzi.
Az Ajka közeli Magyarpolányban harminc éve kezdődött a passió hagyománya. Idén először azonban nem a szenvedés, hanem az újjászületés áll a történet középpontjában János evangéliuma szerint. Az ezerkétszáz fős település lakosai közül százötvenen adják elő 2023 májusában és júniusában összesen hat alkalommal Várszegi Tibor és Szarka Gyula művét.
Egy legendás Csíksomlyói passió
1981. november 15-én mutatta be a Várszínházban a Népszínház társulata Balogh Elemér és Kerényi Imre szövegére, Rossa László zenei szerkesztésével, Novák Ferenc koreográfiájával, Götz Béla stlizált székely portát mutató díszletében, Füzy Sári jelmezeiben, Kerényi Imre rendezésében a Csíksomlyói passiót.
A premier több okból is politikai tettnek minősült.
A vallásos tárgy mellett Erdély tematizálása miatt, valamint azért, mert a krisztusi golgotát a koncepciós perek archetípusának tekintve azok metaforáját jelenítették meg a színpadon. (Csakúgy, mint Ruszt József és Katona Imre a Passió magyar versekben című előadásban, amelyet 1971-ben készített az Universitasszal, majd megismételte 1977-ben és 1990-ben a Független Színpaddal.)
A szöveg több forrásból merített: a Fülöp Árpád által rendszerezett és 1897-ben kiadott négy csíksomlyói misztériumjátékból, de használta a Bartók Béla és Kodály Zoltán szerkesztette A magyar népzene tára (Jeles napok) gyűjtését, az Ómagyar Mária-siralom Pais Dezső-féle szövegváltozatát és csíki népköltési gyűjtéseket. Szent és profán, Ó- és Újszövetség, illetve vaskos népi humor, misztériumjáték és folklór azonos rangban jelent meg a színpadon a több mint hatvan szerepet megjelenítő tizenhét színész által.
„Az előadás ereje abban áll, hogy e távoli életforma, létszemlélet, társadalmi közérzet és szellemi magatartás színei aktuális felhangokkal szólalnak meg. Ez a Jézus szinte modern, magát a feladatnak, a sorsnak alárendelő eszme-ember, akinek éppen mert csak a küldetésre figyel, az ellenfelei könnyen állíthatnak csapdákat, árulásokból, feljelentésekből, ellene fordítják legszebb tetteit is, hiszen nem tud, nem akar a hamisak, a farizeusok fejével gondolkodni” – értékelt a kettős beszédet is értve Illés Jenő a Film Színház Muzsikában. „A Csíksomlyói passió emlékeztet. Emlékeztet népi-nemzeti összetartozásunk időbeliségére. Előhívja bennünk jelen idejű sajátos és egyetemes emberi méltóságunkat, megszenvedettségünkben is felemelkedhetünk” – írta az előadás második évadában Ablonczy László a Tiszatájban.
A Csíksomlyói passiót 1993-ig több mint négyszázszor játszották Kelet- és Nyugat-Európában is. Erdélybe első alkalommal 1992-ben vitték el.
