Adamikné Jászó Anna a Magyar Nyelvőrnek adott nagyinterjúban pályájára visszatekintve elmondta, soha nem „hajtott” semmiféle állásra, mindig elfogadott valamilyen felkérést. 1966-ban végzett magyar–orosz– finnugrisztika szakon. Miután a Nyelvtudományi Intézetben ígért állást nem kapta meg, „felnevelő iskolája”, a rákospalotai Dózsa Gimnázium tanára lett. Eközben ledoktorált, disszertációja az osztják nyelv szigvai nyelvjárásának igeragozási rendszeréről szólt. „A védésen Bárczi Géza megdicsért, ezt sosem felejtem el” – emlékezett vissza. Ezt követte a Budapesti Tanítóképző Főiskola, ahol 23 évig tanított nyelvtant és beszédművelést, később gyermekirodalmat. 1998-ban pedig, Grétsy László nyugdíjba menetele után az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán lett tanszékvezető, a főiskola integrálása után, 2000-ben az ELTE-n habilitált, 2008-ban pedig megírta nagydoktori disszertációját Az olvasás múltja és jelene címmel.
Az interjút készítő Balázs Géza kíváncsi volt arra, alanya hogyan találta meg a hangot tanítványaival. Adamikné Jászó Anna pedagógiai módszerét így világítja meg: „Mindig sokat készültem az órákra. A gimnáziumi órákon szerettem felolvasni, remélhetőleg megkedveltettem az irodalmat, és elszórakoztattam a gyerekeket. Később a tanítóképzőben a nyelvtant igyekeztem világosan elmagyarázni, nem volt gond sosem. A helyesírást szigorúan bevasaltam, igazat adtam elődöm, Hernádi Sándor híres mondásának: egy professzor írhat hibásan a táblára, de egy tanító soha.”
A pálya főbb tematikus állomásai a grammatikaelmélet és annak története, a magyar nyelv történeti nyelvtana, majd a tanítóképző oktatójaként az olvasástanítás és a szövegértés, valamint a retorika voltak. Ennek kapcsán idézte fel Adamikné Jászó Anna Fulbright-ösztöndíjait, amelyek keretében két amerikai egyetemen olvasástörténet, olvasáspszichológia és gyermekirodalom mellett egy magyar kultúra és élet elnevezésű tárgyat is tanított. „Tanulságos idő volt” – jegyzi meg a tengerentúlon sem egyöntetűen elfogadott, Magyarországon csak egy rövid ideig alkalmazott szóképes, illetve hagyományos hangoztató-elemző-összetevő (egyszerűsítve szótagoltató) módszerünk összehasonlítása kapcsán.
Az interjúban előkerülő metodikai kérdések kapcsán felmerülnek a disz-jelenségek is. Adamikné Jászó Anna leszögezi: „A sok diszlexiás eset inkább tanítási probléma (az amerikaiak a „disztícsia” fogalmát is megalkották). Létezik a diszlexia, de nagyon ritka. A sok probléma inkább áldiszlexia, s orvosolható. Az oka az, hogy kihagynak fokozatokat. Kihagyják a szótagoltatás fokozatát, a részletek aprólékos megfigyelését. A fő gond azonban az, hogy idő előtt néma olvasásra kényszerítik a gyerekeket. Hangos olvasással kell gyakorolni, a néma olvasás korai erőltetésekor rejtve maradhatnak hiányosságok, és nincsenek kijavítva.” A módszer mellett az óramennyiség sem elegendő, teszi hozzá. Míg régen mindennap volt olvasásóra, ráadásul hangos gyakorlással és játékos megoldásokkal, úgy mára az óraszám lecsökkent, és véleménye szerint korán elkezdik erőltetni a néma olvasást.
Az interjúban a 1999-ben kezdődött szónokversenyek, illetve a hozzájuk kapcsolódó konferenciák és kötetek történetére is visszatekintenek, kiemelve, hogy a magyar nyelvű retorikai szakirodalom is követte a versenyeket.
Adamikné Jászó Anna általános, középiskolai és a felsőoktatásban használatos nyelvtankönyvek sorát írta, így magától adódott a kérdés, milyen a jó tankönyv. Az aranyszabály egyszerűnek tűnik: „A nyelvtankönyvek anyagához mindig kapcsoltam irodalmi példákat, jó illusztrátorunk és jó szerkesztőnk volt. Nagyon fontosnak tartom a módszeres felépítést: a gyerekeket jó példaanyagon kell rávezetni az általánosításra, világosan megfogalmazni a szabályt, majd az elméleti tudás alapján gyakoroltatni, sőt folyamatosan ismételni.”
Az interjú utolsó tematikai egységében Adamikné Jászó Anna az elmúlt évtizedek magyar nyelvi-nyelvhasználati változásait érintő véleményét osztotta meg. Beszélt arról, milyen irányban fejlődik a magyar nyelv, és arról is, hogy a változás milyen feladatot ró a nyelvészekre, a tanárokra. Aláhúzza: „A nyelvészek nem vonulhatnak el valamiféle elefántcsonttoronyba, őrködniük kell.” Ugyanakkor kiemeli, a Magyar Nyelvőr folyóiratnak aktív kapcsolatba kell lépnie a tanárokkal, mert az ő mindennapi gondjaikról, megfigyeléseikről keveset tudunk. A beszélgetésből kiderül, nincs új a nap alatt, a fiatalok beszédében ugyanis minden probléma megfigyelhető ma is, amelyekre régebben, már akár a ’60-as években felhívták a figyelmet, az idegen nevek rossz kiejtése azonban egyre gyakoribb. A gondos írásbeli szerkesztés hat az élőbeszédre, húzza alá Adamikné Jászó Anna. „Aki sokat ír, jobban beszél”, jegyzi meg, ezért sem pártolja az egyoldalú, gyerekekre és a tanárokra egyaránt káros tesztelést.
Dr. Adamikné dr. Jászó Anna kilenc évig tanított gimnáziumban, majd évtizedeken át részt vett a tanító- és tanárképzésben, valamint a nyelvtudományi doktori képzésben. Tudományos munkássága fókuszában a leíró és a történeti nyelvészet mellett elsősorban az anyanyelvi nevelés, azon belül kiemelten az olvasástanítás, annak módszerei, története és a retorika áll. Több évtizede a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottsági tagja, két évtizeden át szerkesztette a Magyartanítás című folyóiratot. 1999-ben elindította az országos Kossuth-szónokversenyt, amelynek 2011-ig fő szervezője is volt – a verseny új lendületet adott a hazai retorikának: mintájára középiskolai, helyi, területi versenyek is indultak. Több tucat könyve jelent meg.
Fotó: Wikimedia Commons
