A fertődi zenei táborban annak idején közös tanárunkat, Biller Istvánt helyettesítve tartott nekünk néhány hegedűórát. Emlékszem, már akkor is mennyire felnéztem rá – hát még most, különleges, világpolgári életéről, zenei utazásairól hallva.

Honnan indult a keleti kultúra iránti vonzódásod? A keleti filozófia is érdekelt vagy csak a zene?

Mindkettő érdekelt, de természetesen főleg a zene. Te mint XXII. kerületi zeneiskolás veterán, fertődi kastélyi táborozó biztosan csodálkozol majd azon, amit most elmesélek. 16 éves koromban történt, hogy a fertődi kastély udvarán hozzájutottam egy krisnás könyvhöz. Egyszer csak „hozzám vágta” egy külföldi. Teljesen elszállt, különleges könyv volt. És akkoriban Amerikában divatos volt India, az indiai spiritualitás meg valami woodstocki hippiutánérzet, amik hatással voltak a jazzre és a jazzrockra is. Ezek is nagyon megfogtak.

Ezek és a könyv – amit azért nem fogadtam el mindenestül – együttesen hatott úgy rám, hogy elkezdtem ezen az úton járni. Sok hindu zenét hallgattam, és később a főiskolán a tanárunk, Földes László zenetörténész – fantasztikus elme és ember – bevezetett Ravi Shankar világába. Ez utóbbi végképp olyan szinten megragadt, hogy nagyon vágyódni kezdtem Indiába. Ekkor találkoztam Kozma Andrással, az egyetlen magyar szitárművésszel, és az ő segítségével két évre mindketten ösztöndíjat kaptunk Indiába. Én a hippigeneráció után érkeztem oda, egy posztkommunista országból.

A hangszereid különböznek a klasszikus hegedűtől.

A hegedű főleg a klasszikus zene hangszere, de kétszáz éve már más zenekultúrákban, az arab, az indiai, a mexikói és az afrikai népzenében is használják. De mindenütt másképpen van szerepe. Én hivatalosan jazz- és world music-, valamint kortárs zenei, improvizáló hegedűs vagyok. Közben persze nem csak improvizálok, hiszen a saját darabjaimat, számaimat is írom.

Öt különböző, hegedűszerű hangszerem van. Furcsa módon klasszikus, négyhúros hegedűm évek óta nincs már, és akusztikusan nem nagyon játszom, bár egy öthúros akusztikus hegedűm van. Az 1980-as, 90-es évek jazzhegedűsei öthúros hangszeren játszottak, és ez így is maradt: én is ezen játszom. Van egy speciális indiai hegedűm, a Tarangini, ami szintén öthúros, de 16 rezonáns húrja is van. Ezek csak berezonálnak, éppúgy, ahogy a barokk zene kezdetén az európai hangszereknek is voltak szimpatetikus, „együttérző” húrjaik. És van két elektromos hegedűm is, mert én úgy hegedülök, hogy közben elektronikát használok: erősítem, hangosítom a hangszert.

Loopolsz?

Igen, a looperezés fontos dolog. Az 1990-es évek közepén indult el, és én voltam az egyik első használója, amikor még csak egyetlen ilyen eszközt lehetett kapni: a Lexikon Jammert. Azóta nagyon sokféleképpen lehet loopolni: komputerrel, sőt akár már telefonnal is; talán túlságosan is elterjedt mára. Nem vagyok looperforradalmár, de a lehetőségeit szeretem kihasználni. Ezenkívül a darabtól és a zenétől függően rengeteg elektronikát használok.

Nagyon érdekel a hangzás világa.

Ravi Shankar művészete az 1960-as években, a hippikorszakban nagy hatással volt még a Beatlesre is. Ma is ugyanaz az üzenete a keleti zenének? És van hallgatósága?

Ez teljesen leáldozott világ már. Az indiai klasszikus zene világa az 1920-as, 30-as évekig kicsit zárt volt, akárcsak az arab klasszikus zene. Aztán elkezdtek a zenészek turnézni, és a hippikorszakot iszonyatosan megtermékenyítette a spiritualitás. Ravi Shankar már a 30-as években Párizsban turnézott egy táncszínházzal. Akkorra már világszerte közkedvelt lett az indiai zene.

Indiában nem úgy zajlik egy koncert, hogy kimegy a színpadra az előadó, meghajol, aztán zenél, hanem szépen beülnek a zenészek, elkezdenek hangolni, közben jönnek-mennek. Időtlen esemény. A woodstocki fesztiválon már arra hatalmas tapsvihar tört ki, amikor Ravi Shankar elkezdte a szitárját hangolni. Ma már nem annyira divatos az indiai klasszikus zene. Világszerte vannak még koncertek, de messze nem annyi, mint a fénykorában. A mély, kristályos, igazi klasszikus indiai zene kissé eltűnt mára.

Egy klasszikus zenész Indiában reggeltől estig gyakorolt. Semmi mást nem csinált, csak a guru lábai előtt ült és tanult. Ma már Indiában is eltűnőben van ez a világ, inkább a Bollywood-divat jellemző. De azért Keleten a zenének még most is hihetetlen jelentősége van, és az emberek járnak koncertekre. Csak mivel türelmetlenek, már nincsenek rágák (lassú, hosszú bevezetések), noha azok az indiai zene lényegéhez tartoznak.

Jazzhegedűn játszol. A zenéd, a szerzeményeid műfaja is a jazz?

Igen, de semmiképp sem nevezném klasszikus jazznek. A jazz hihetetlen fejlődésen ment át, mindenféle irányban szétterjedt, és más műfajokkal fuzionált. Amikor belekezdtem, akkor épp a jazzrock volt divat, ami mára már kiveszett. Én az etnojazzben utaztam. Az indiai tanulmányaim után, 1994-ben pedig elkezdődött a világzene aranykora. Egészen csodálatos fúziók voltak, akkor nem is éreztem magam kizárólag jazz-zenésznek. Ám a világzene pillanatok alatt konvencionálódott, aztán popzene lett belőle, és eltűnt. Mára már inkább a népzenét jelenti.

Én elsősorban a saját darabjaimat játszom, de gyakran zenélek más zenekarokban, és azt is élvezem. Klasszikus zenét ma már egyáltalán nem játszom. Onczay Zoltán csellóművésszel szoktam ugyan koncertezni, de az inkább crossover. A klasszikus zene is nyitott mindenféle más hatásra, talán mert kissé elfáradt. A szórakoztatás oda is bevonult, mert különben nincs közönség. A klasszikus zene olyan, mint egy múzeum. Persze csodálatos, de a koncertre járó emberek jó része idősebb, míg a fiatalokat kizárólag a buli- és a popzene érdekli.

Főleg saját szerzeményeket játszol, ami keleti, indiai hangzású zene. Lehet, hogy egy kicsit indiai lettél?

Nem, de talán egy kicsit mégis. Amikor Indiából hazajöttem, akkor egy kicsit indiai lettem a magyarokhoz képest, de ez lassan visszaváltozott. Nem indiai zenét írok, hanem indiai hatások által megtermékenyített saját, kortárs szerzeményeket, jazzkompozíciókat.

Indiában a jazz mostanában nagyon népszerű lett. Van egy olyan műfaj, hogy indojazz. John McLaughlin az egyik legnagyobb mestere ennek a fúziónak. Én bizonyos értelemben az ő követője voltam, és az is maradok. Tehát nem indiai zenét játszom, és csak akkor hallatszik ez a hatás, ha akarom. Ez egy kicsit olyan, mint amikor az ember különböző nyelveket váltogat: zeneileg köztes nyelven beszélek.

Rengeteget változott a világgal együtt a zene és a zene szerepe is.

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy milyen jó volt a kilencvenes években, amikor még voltak idősebb popsztárok is. Ők mára teljesen eltűntek. Én abban nőttem föl, hogy a jazzben és a világzenében is voltak köztes műfajok, zenekarok, amik rám nagyon hatottak. És ez mára mind eltűnt. Szeretem például Steve Reichet – a lemezborítója kint van a falamon – és Philip Glasst is, akivel Indiában találkoztam 1993-ban. Számomra az ő szerzeményeik jelentik a hallgatható kortárs zenét. A klasszikus zene is próbál mindenféle új dolog felé nyitni, hogy fennmaradjon, ott is bejött a minimáldivat. Divatok jönnek-mennek, mint a forgószél. És sajnos a közönség már nem annyira zeneértő, mint korábban.

Azért hat rád a nyugati vagy akár a magyar kultúra is?

Hat rám. Bartók-rajongó voltam és maradtam, és a népzenét is nagyon szeretem. A magyar kultúrához, gyökerekhez is kötődöm, bár amikor ezt ma kimondom, teljesen másképp hangzik, mint régen. 1994-ben jöttem haza, aztán sokáig többet koncerteztem külföldön, mint itthon. A 2001. szeptember 11-i események óta sokkal kevesebb koncertlehetőség adódik, a 2008-as gazdasági világválságkor sok jazzklub és kultúrintézmény zárt be, és a jazzfesztiválok közül is csak a legnagyobbak maradtak fenn. Még szerencse, hogy én a „minimal living” híve vagyok: nem aspirálok különösebb gazdagságra. Biztosan én is jobban ki tudnám találni magamat, de ehhez nincs igazán kedvem, és nem egyeztethető össze a keleti filozófiával sem.

Aztán megjelent a digitális kultúra, a letöltés, az ingyen hallgatás, és most már ott tartunk, hogy ami improvizáció és nem popzene, az értéktelen. Sajnos a kultúra ijesztően leáldozóban van. Vannak tehetséges, őszinte és önazonos fiatalok, de a magas művészet mint olyan, ha nincs szponzorálva, nemigen jut el a közönséghez.

Hogyan formálódott a zenei világod? Kikkel találkoztál, zenéltél együtt a pályafutásod során, és hol tartasz most?

Az 1980-as évek közepén divatban volt a free és az avantgárd jazz, ami a teljes, szabad improvizációról szól. Ez tulajdonképpen amolyan kísérletező improvizáció, szinte bartókos stílusban. Ez a korszak darált be engem akkor, és ennek az ellentéte volt az indiai zene, amiben ugyanakkor volt valami hasonlóság is. Az avantgárd jazz egyfajta oldalkinövés a jazz történetében. Ezt játszotta Szabados György zenekara, a Makuz. Szabados zseniális muzsikus volt, külföldön ma is ő az egyik legismertebb magyar jazz-zenész. Amikor Indiából visszajöttem, Dresch Mihály hívott meg a kvintettjébe.

Ami most új és izgalmas, az az elektronikus jazz. Én nem tanultam zeneszerzést, autodidakta módon, ösztönös alapon ástam bele magamat. A jazz a pillanat művészete, de rengeteg struktúrát kell hozzá elsajátítani: akkordmeneteket, harmóniai törvényszerűségeket; sokkal többet, mint a klasszikus zenében. Hét lemezem jelent meg, mind a saját kompozícióim.

A klasszikus zene bizonyos értelemben olyan, mintha a muzsikus nagyon drága kabátot öltene magára.

A jazz-zenész pedig mindig belülről építkezik: atomokból, molekulákból, vegyületekből.

Ez nagyon másfajta tudás. Én klasszikus zenéből diplomáztam. Reggeltől estig gyakoroltuk a darabokat, technikailag és zeneileg is tökéletesre kellett őket csiszolni. Aztán „el kellett őket adni” egy koncerten. A jazz-zenésznek teljesen más az útja, és az számomra valódibb út. Ezért hagytam ott a klasszikus zenélést. Kreatív zenésznek tartom magam, sok minden az adott pillanatban születik meg. És azért tud megszületni, mert komoly munka és tanulás van mögötte.

Mi a legemlékezetesebb élményed?

Mindenképpen azok a turnék, koncertek, amelyeken egy-két világsztárral játszottam. Egyszer például kéthetes turnén voltam Steve Colemannel, aki vérbeli avantgárd jazzista és hihetetlen komponista. Világzenében is volt ilyen élményem: 2008-ban két és fél hónapos turnén vehettem részt Loreena McKennitt-tel, amelyre száz hegedűs közül válogattak be. Akkoriban Trilok Gurtu indiai ütőssel is koncertezhettem, aki a Jan Garbarek Quartet tagja, de a 80-as évek óta hatalmas szólókarrierje is van. Itthon pedig Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal trióztunk több fesztiválon, külföldön és itthon is.

Melyek most a legfontosabb projektjeid, zenekaraid?

2010-ben alakult a Lantos Zoltán OpenSource, amivel itthon és külföldön egyaránt több neves fesztiválon jártunk. Az egyik különlegessége az, hogy a négy hangszeres muzsikust egy dj egészíti ki. Szintén dj-vel, élő elektronikával működik egy új duóformáció, a Violectrik. A legrégebbi zenekarom a Samsara, ami valódi indojazz-zenekar. És több külföldi társulás tagja is vagyok, ilyenek például a Madras Special Németországban és a Sutra Skóciában.

Van-e valami az életedben, amit másképp csinálnál?

Mi, hegedűsök kora gyerekkorunk óta egyfolytában gyakoroltunk, aztán rákerültem erre a csodálatos felfedezőútra. Semmit sem bánok belőle! Sokkal szívesebben vállalom azt, amit az életem során tanultam, a sokféle hatást, élményt, amit megtapasztaltam, az embereket, akikkel találkoztam – szerencsére egy-két világsztárral is tudtam játszani, s remélem, még fogok is –, ahelyett, hogy egy jól fizető klasszikus zenekarba ültem volna be. Az is csodálatos tapasztalat, csak más világ.

Fotók: Jókúti György