A Rábaköz mesevilága is megjelenik a győri kékfestő műhely textiljein

A kékfestés Indiából származik, és több ezer éve ismert eljárás. A honi kékfestés mintáiban nyilván van magyar specifikum, de van-e a technológiájában?

A kékfestés során használt két alaptechnológia származik Indiából, a batikeljárás és a mintafák használata. Ezt a kettőt használták fel az európai festőmesterek, hogy kialakítsák a saját, a kékfestők által ma is használt módszereket. A magyar kékfestés teljesen más. Indiai kiállításunkon szembesültünk vele, hogy az ottani művészek csodálkozva nézik az aprólékos mintáinkat, az éles kontúrokat, érdeklődtek a technológia iránt. Elmondtuk, hogy festés előtt mintázzuk az anyagot egy rezerv mintázómasszával. Az indiai textilnyomás főként pigmentfestékeket használ, különféle batikolással.

A ma is működő kékfestő műhelyek csak a tájegységükre jellemző mintákkal állnak elő, vagy – mivel nem sok ilyen van az országban – mindenki minden mintát használ?

Van olyan minta, például a csillagvirágos vagy nagy rózsás, amelyik minden magyarországi műhelyben megtalálható, általában nincsenek tájegységre jellemző formák. Nálunk a Rábaközben mégis vannak ránk jellemző meseszerű motívumok, mint a csodaszarvas, a beszélő pávák, rózsák, margaréták és tulipánok.

A minták színének változatait – sárga, zöld, narancs, kék – a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek titkolt eljárások voltak. Önök használnak afféle „titkos” technológiákat?

Pácfestékeket főleg a nemzetiségi, például sváb mesterek használtak, nálunk a Kisalföldön a kék-fehér anyag volt a jellemző. Természetesen ma már nem titkos, de ahogyan a szakácsoknak is van saját receptjük, mondjuk, a gulyásleveshez, úgy nálunk is az alap állandó, de apróbb különbségek azért vannak.

Hogy tudta a család átvészelni az 1950 körül kezdődő államosítási hullámot?

Csak a kisebb családi műhelyek maradhattak életben, ennek volt köszönhető, hogy műhelyünk meg tudott maradni, bár az üzletünket államosították. Évszázadokra visszamenőleg családtagok együttműködésén alapul, gyerekek, anyák, apák, nagymamák és nagyapák festik kékre a fehér textileket.

Volt, hogy egy-egy családtag hozzá tudott tenni valami innovációt, kreatív megoldást a kékfestéshez?

Még mindig kézzel öblítenek, kézzel tekernek, kézzel vasalnak, és az előrajzolás, a mintázás, a festés, de a szárítás is emberi erővel zajlik.

Néha megfordul a fejükben, hogy bizonyos műveleteket gépesíteni kéne, vagy ez megsérti a „játékszabályokat”?

Vannak bizonyos munkafolyamatok, például az öblítés és vasalás, ami géppel történik, de a kényesebb anyagokat a mai napig kézzel öblítjük, vasaljuk.

Főleg a gyerekfoglalkozásnál vesszük hasznát, mert ugyanazokat a mintákat tudjuk megjeleníteni, mint a százéves darabokon, de nem esünk kétségbe akkor sem, ha valamelyik fiatal leejti vagy erősebben ütögeti.

Még a háború előtt, amikor erős volt az érdekképviseletük, összejöttek évente egyszer a kékfestők a Gundel étteremben. Most összejárnak alkalomadtán a többi kékfestővel?

Magyarországon öt műhely működik, ismerjük egymást. Minden évben találkozunk Nagynyárádon a Kékfestő Fesztiválon, immár 26 éve. Az ausztriai Gutauban is minden évben összejövünk az európai kollégáinkkal, megbeszéljük a minket érintő problémákat, sikereket, újdonságokat. A szakmai programok mellett pedig közösen egy kékfestővásáron is részt veszünk ilyenkor.

Ugyanúgy meg tudja idézni a kisalföldi mintavilágot a kékfestő műhelyük, ahogy mondjuk a hímzés a kalocsai tájat, vagy a kékfestés mintakészítései korlátozottabbak?

A kékfestésre egységesebb mintavilág jellemző, mint hímzésekre, ugyanakkor a mintafákat készítő mesterek sokszor nem csak egy adott tájegységet fedtek le, ugyanazokat a mintákat többször elkészítették, és különböző településeken adták el őket a vásárokban.

Ahogy Tihany és Pannonhalma környékén újra lehetett gondolni a levendulát, van-e arra kísérlet, hogy innovatív módon közelítsenek a divathoz, és előálljanak egy stúdióval, akik újraértelmezik a folk-artot?

Nincs erre kifejezetten egy stúdió, de mi magunk folyamatosan törekszünk a megújulásra, az új termékek fejlesztésére, hogy a kékfestő anyagból olyan alkotások születhessenek, amit az emberek szívesen hordanak és használnak a mindennapjaik során.

Egy londoni magyar éttermet is elláthattak kékfestő függönyökkel, terítőkkel, poháralátétekkel… Vannak-e esetleg híres vevőik is?

Nagyon változatos helyekről kapunk megrendeléseket, mindig izgalmas, hogy éppen ki keres fel minket az ötletével, terveivel. Az említett londoni étterem kékfestő textilekkel való berendezése is különleges feladat volt, de kaptunk megkeresést film- és színházi díszlet készítésére is.

Mikor egészült ki utoljára a mintakönyvük, azaz mikor készült a legutóbbi minta?

Folyamatosan bővül, mindig vannak régi, ma már használhatatlan formák, ami újra elkészül. Nem találunk ki új mintákat, mintafagyűjteményünk több mint 700 darabos, van miből válogatnunk.

Készülnek-e valami „nagy dobással” a 2026-os évre?

A tavalyi évet nehéz lenne felülmúlni: Oszakai Világkiállítás, India, New-Delhi Craft Museum kiállítás és workshop indiai művészekkel, a Kamara Életműdíja. Műhelyünk idén lesz 120 éves, ezt méltó módon szeretnénk megünnepelni. Idén a Római Szent István Ház húsvéti foglalkozásait tartjuk, májusban kékfestő-találkozó Gutauban és Torockón szintén bemutató és kézműves-foglalkozásaink lesznek, és ott leszünk Budapesten a Mesterségek Ünnepén is.

Nyitóképen Tóth Ildikó népi iparművész. Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu