Az individualista barokkot felváltotta a klasszicizmus, a kialakulóban lévő új társadalmi réteg, a polgárság pedig a korábbi kastély- és szakrális építészeten túl új épülettípusok, szállodák, gyárak, bérházak felépítését igényelte. Bár a klasszicizmus egész Európára kiterjedő irányzat volt, a hazai építőmestereknek köszönhetően jellegzetes helyi, magyar karaktere is kialakult.
A klasszicizmus az ókori görög és római hagyományokhoz nyúlt vissza, a tiszta és egyszerű alaprajz, a vízszintes tagoltság és a szigorú arányok jellemezték, puritán megjelenésre törekedett. Gyakran használta az ókori építészet elemeit, különösen az oszlopokat és a timpanont.
A reformkori Magyarország fellendülését a napóleoni háborúk alapozták meg. Hazánkban csak kevés katonai hadművelet folyt, a hadseregek élelmezéséhez azonban szükség volt a magyar gabonára, amelynek emiatt jelentősen megemelkedett az ára. A magyar földbirtokos réteg korábban nem látott, óriási jövedelemre tett szert, és ennek folytán úgy érezte, hogy végre képes lehet a török háborúk idejére visszanyúló építészeti adósságát törleszteni. Az ókori görög és római építészet volt számára a minta, mert a kortársak úgy vélték, hogy egyszerűségével, visszafogott eleganciájával, józanságával és barátságos megoldásaival kimondottan alkalmas a magyar nemzeti szellem kifejezésére.
A jelentősebb építkezéseket korábban mind külföldi mesterek vagy külföldön tanult építészek irányították, ebben az időszakban ez is megváltozott. Bár a nevek alapján – Pollack, Hild, Kasselik, Povolny, Zitterbarth – továbbra is németnek hihetnénk őket, túlnyomórészt korábban ideszármazott és generációk óta hazánkban dolgozó mestercsaládok irányították a hazai építkezéseket. Nekik köszönhető a klasszicizmus különleges, hazai változata.
A céhrendszerben nevelkedett mesterek praktikusan közelítettek az építészeti feladatokhoz: a józan mértékletesség, a takarékosság és a gyakorlatiasság szelleme vezérelte őket, és kizárólag helyi építőanyagokat használtak. A hazai irányzat az európai klasszicizmusra oly jellemző rideg, túlzóan elegáns megoldások helyett kiválóan alkalmazkodott településeink természeti és épített adottságaihoz. A stílus elfogadottságát és népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a népi építészetben is elterjedt: a jellegzetes oszlopos, vagyis a tornácos házak a falvak legjellemzőbb lakóépületeivé váltak.
A társadalmi változások az építészetre is kihatottak.
Az egyre erősödő polgári és iparosréteg új igényei új funkciójú épületeket hívtak életre. Ekkor épültek az első pesti bérházak, a budai villák, az első gyárak, színházak, könyvtárak, vigadók, szállodák és az első fürdővárosok kiépülése is a reformkorhoz köthető. Az abszolutizmus elnyomó kormányzása után, amikor az országgyűlést egyáltalán nem hívták össze, megerősödött a megyék szerepe. Ez vármegye- és városházépítési láz formájában is megnyilvánult. Számtalan nagyvárosunk dísze a mai napig a klasszicista, oszlopos és timpanonos központi igazgatási épület.
A Szépítési Bizottság 1808-tól 1857-ig működött Pesten. Nem csupán az épületek művészi minősége felett őrködött, hanem az egységes párkánymagasságok, ablaktengely-távolságok, emeletszintek előírásával a városkép harmonikus kialakításáért is felelős volt.
A gazdag földesurak jó néhány klasszicista kastélyt emeltek a birtokaikon. Bajnán a Sándor-Metternich-, Dégen a Festetics-, Csákváron az Esterházy-kastély a legszebb példái ennek. A barokkhoz képest a klasszicista kastélyok csak néhány lépcsőfokkal emelkedtek a talajszint fölé, és a báltermek is a földszintre kerültek az emeletről, hogy erősebben kötődjenek a természethez.
A köznemesség anyagi helyzete is javult, ezért ők is építkezésbe fogtak. A klasszicista, fedett, nyitott oszlopcsarnokú, vagyis portikuszos köznemesi kúriák sokszor máig díszei a kistelepüléseknek.
A klasszicizmus azonban elsőként a szakrális építészetünkben terjedt el: katolikus templomok jellemzője lett. A korban bevett szokás volt, hogy külföldi vagy korábban külföldön szolgálatot teljesítő főpapok kerültek a magyar egyházmegyék élére, akik a székhelyekre új, szerepüknek megfelelő székesegyházak felépítését szorgalmazták a külföldön megismert klasszicista stílusban. Az esztergomi, az egri és a váci székesegyház egyaránt ennek köszönheti létét. II. József 1781-es türelmi rendelete aztán más felekezetek számára is lehetővé tette a templomépítést: így kaptak zöld utat a debreceni református, a békéscsabai evangélikus nagytemplom vagy az óbudai zsinagóga megálmodói.
A magyar klasszicizmus legkiemelkedőbb, és a nemzeti identitás szempontjából is legmeghatározóbb két építménye a Nemzeti Múzeum és a Lánchíd.
A Pollack Mihály által tervezett Nemzeti Múzeum szabadon álló épülete összefoglalja a klasszicizmus jellegzetességeit: elegancia és visszafogottság, reprezentáció és funkcionalitás jellemzi. A múzeumi lépcsősor emelkedése a tudomány és művészetek emelkedettségét szimbolizálja, a földszinti előtér és előcsarnok pedig olyan érzést kelt, mintha templomba, a tudás és a nemzet templomába érkezne a belépő.
A reformkor másik jelképes alkotása a Lánchíd, amely egy egész korszak felzárkózási, modernizálódási törekvéseit szimbolizálta.
A Széchenyi István kezdeményezésére, a görög származású Sina György finanszírozásával, a skót mérnök, William Tierney Clark tervei alapján elkészült híd építését Clark névrokona, a szintén skót származású Adam Clark felügyelte. Az ókori diadalívek formáját követő pilonokra 1848. március 28-án, a forradalom kitörése utáni héten rögzítették az első láncot, a híd ünnepélyes átadása pedig néhány héttel az aradi vértanúk kivégzése után, 1849. november 20-án néma tüntetéssé vált.
Az elegáns mérnöki műalkotás máig a modern Magyarország jelképeként áll a főváros szívében.
Nyitókép: az egri bazilika. Fotó: MTVA Bizományosi/Oláh Tibor
A képek a szerző felvételei.
Források:
Szende András: A reformkor művészete Építészet, Vince Kiadó, 2022.
Rados Jenő: Magyar építészettörténet, Műszaki Könyvkiadó, 1975.
