Szeretek olvasni, és szeretek filmet nézni. Még jobban szeretem, ha egy szívemnek kedves könyvet mozgóképre adaptálnak, mert ilyenkor úgy érzem, újra átélhetem egy szeletét a regény kiváltotta élménynek. Éppen ezért örültem, amikor kiderült, nagy vászonra viszik Colleen Hoover Velünk véget ér című kötetét. Habár nem vagyok a new adult irodalom rajongója, a kapcsolaton belüli erőszak generációs spiráljáról szóló történet gyorsan beszippantott, két nap és egy éjszaka alatt el is olvastam.
A Hoover-fanatikusok többsége már a főszereplők nevének bejelentésekor felhördült a körülbelül 15 éves korkülönbségen, amely a regény főszereplője, Lily Bloom és filmbeli megformálója, Blake Lively között van. Ha nem is kapartam a falat dühömben, én is felvontam a szemöldököm, de nem foglalkoztam sokat a dologgal. A nem épp zökkenőmentes indulás után a botrány tovább dagadt, kezdve Lively médiajelenlétével:
Ezt követte a közte és a másik főszerepet alakító, egyben a filmet rendező Justin Baldoni közti feszültség, valamint a tény, hogy a férfival a stáb egyik tagja sem fotózkodott a New York-i premieren. (Decemberre odáig fajult a helyzet, hogy Lively jogi panaszt nyújtott be: szexuális zaklatással és szándékos imázsrombolással vádolta Baldonit, aki válaszként beperelte az ügyről először beszámoló New York Timest. A férfi ügyvédje néhány napja interjút adott az NBC Newsnak, melyben elmondta, a jövőben a színésznőt is be tervezik perelni.)
A nem túl sokat ígérő előzmények ellenére maga a film pozitív csalódás volt; ha nem is kimondottan emlékezetes, de minőségi, a központi témát szem előtt tartó, élvezetes film került ki az alkotók keze alól. Nem mellesleg az eredeti művet ritkamód szorosan követő feldolgozás.
Dühöngő Dumbledore és kosztümös nemcsere
Az első nagy szerelemnél még én is a vehemensebb kritikusok közé tartoztam. Noha a Harry Potter-filmeket korábban láttam, mint hogy kézbe vettem volna a könyveket, tisztán emlékszem: 13-14 évesen szigorúan gyűjtögettem a kimaradt szereplőket, mellékszálakat és általában minden apróságot, ami másképp van a könyvekben, mint a filmekben. (Személyes kedvencem a negyedik kötet egyik jelenete, amely mára népszerű mémmé vált: míg a könyvbéli Dumbledore professzor „higgadtan” kérdezi Harrytől, ő dobta-e a nevét a Tűz Serlegébe, addig az iskolaigazgatót játszó Michael Gambon majdnem feldönti szegény Daniel Radcliffe-et, miközben őrült módjára faggatja.)
A jelenség természetesen nem egyedi, a népszerű irodalmi művek filmes feldolgozásait szinte kivétel nélkül feszült várakozás, majd szigorú vizsgálat és elemzés kíséri a rajongótábor részéről. Az elmúlt időszakban így járt a Frank Herbert regénye nyomán készült, Denis Villeneuve rendezte Dűne második része, amelyen olyan módosításokat kértek számon, mint a főhős szerelmét játszó Chani egydimenziós karaktere vagy az Atreides család közeli barátjából kontroverzális kettős ügynökké váló Thufir Hawat történetszálának teljes kihagyása.
Még frissebb fejlemény A Bridgerton család című kosztümös Netflix-sorozat harmadik évada körül kialakult skandalum: az egyik központi karakter, Francesca leendő szerelmének megváltoztatták a nemét, így a későbbi szezonokban nem Michael, hanem Michaela lesz a partnere. A rajongók annyira kiakadtak, hogy petícióban kérték az alkotókat, csinálják vissza a cserét. Az azonban kevésbé zavarta őket, hogy a 19. századi Anglia arisztokrata közegéről szóló szériában több nemesembert fekete bőrű színész alakít, sőt a többség lelkesen fogadta a színvak, jobban mondva színtudatos castingot. (Ez egyébként illeszkedik az alkotók álláspontjához, akik vállaltan nem foglalkoznak a történelmi hűséggel.)
A már évtizedek óta tartó Harry Potter-diskurzus sem akar lezárulni. J. K. Rowling varázsvilágában gyakori vendég a botrány: nyolc éve a West Enden debütált színdarab, a Harry Potter és az elátkozott gyermek kapcsán tiltakoztak a rajongók a Hermionét alakító fekete bőrű színésznő ellen, a közelmúltban pedig a 2026-ra tervezett televíziós sorozat került célkeresztbe – ennek a korábban felsorolt műveknél nehezebb lesz kielégítenie a rajongók igényeit, hiszen nemcsak a könyvek, de a nyolc film keltette elvárásoknak is meg kell felelnie. Körülbelül annyira lehetetlen feladat, mint Tolkient adaptálni.
Hűség – de mihez?
Fontos alapvetés, hogy a jó film nem egyenlő a jó adaptációval. Mint mozgókép kétségtelenül sikerült vállalkozás a Dűne 2, nem kevésbé a Harry Potter és a Halál ereklyéi második része – a Rotten Tomatoes szerint előbbit 92, utóbbit 96 százalékosra értékelte a szakma. Kérdés, hogy az említett alkotások a jó feldolgozás követelményeinek is megfelelnek-e. A jogosan vagy jogtalanul megállapított kritériumok gyökere szinte mindig egy fő szempontban, az irodalmi szöveghez való hűségben keresendő.
A keményvonalas rajongók erre bizonyára bőszen bólogatnak, de talán nem gondolnak bele, hogy egy több száz oldalas könyv vágatlanul hány órás filmet szülne. Utaljunk a kedvenc, soha el nem kopó hivatkozási pontra, Tarr Béla Sátántangójára, amely kivételesen szorosan ragaszkodik Krasznahorkai László azonos című művéhez, és gyakran oldalnyi passzusokat vesz át belőle. Ez a közepes terjedelműnek számító, kevesebb mint háromszáz oldalas kötet hét és fél órás képi élménnyé duzzadt, mire eljutott a mozikba. Ehhez képest a Dűne című regény egyik népszerű kiadása 594 oldalas, ebből két mozifilm, „csak” öt és negyed órányi filmanyag született – mégis számtalan néző panaszkodott a túlnyújtott játékidőre.
Hiányoljuk a kimaradt részeket, de nem bírjuk végigülni, ami megközelíti a három órát. Az időbeliség – nem is beszélve a filmgyártás anyagi vonzatairól és a produceri beavatkozásokról – olyan kereteket szab, amelyek nem engedik meg, hogy a teljességet tegyük meg a hűség fokmérőjének. (Néha megoldást jelent a sorozatformátum, ennek beszédes példája A szolgálólány meséje című Margaret Atwood-regényből készült adaptációk sorsa: míg a 2017-ben indult széria óriási nézettséget produkált és Emmy-díjat kapott, addig a közel harminc évvel korábbi, Volker Schlöndorff rendezte játékfilmes változatra szinte senki nem emlékszik.)
Elsőre helytállóbbnak tűnik ez a válasz, de csak addig, amíg figyelmen kívül hagyjuk azokat a szubjektív szűrőket, amelyeken minden esetben átmegy egy olvasásra szánt szöveg. Nemcsak mi, mezei olvasók alakítunk ki saját, személyenként eltérő értelmezéseket egy-egy könyvről, de az adaptálásra vállalkozó rendezőben és forgatókönyvíróban is egyéni interpretációk születnek, melyek sem nem jobbak, sem nem rosszabbak a többinél (e gondolattal behatóan foglalkozik Dragon Zoltán 2003-as esszéje.) Abban a pillanatban viszont, hogy film készül belőle, a szubjektív olvasat elszakad az alapul szolgáló könyvtől.
Ragaszkodás és zsigeri sóvárgás
A könyvet olvasó, moziba járó kultúrafogyasztók többsége természetesen előbb háborodik fel a legapróbb változtatásokon, mint hogy végiggondolná a fentieket. Ennek oka pedig általában a ragaszkodás, amely gyakran kikapcsolja a rációt. A rajongó nem magukhoz a történetekhez ragaszkodik, hanem a nyelvileg megkonstruált világokhoz, amelyeket a bennük játszódó, egyedi sztorik tesznek élővé.
Ezek az univerzumok sem önmagukban érdekesek: egyrészt kiszolgálják a mindennapokból kiszakadni vágyók eszképizmusát – ezért olyan népszerűek a mi világunktól távol eső fantasyk és a múltban játszódó kosztümös történetek, mint a már említett Harry Potter, a Dűne vagy A Bridgerton család, de még A szolgálólány meséjében megrajzolt, egyébként hátborzongató Gileádnak is bizonyos egzotikumot kölcsönöz a 21. század nyugati társadalmaitól való éles eltérés. Másrészt a részletgazdag, saját történelemmel, hagyományokkal és rítusokkal rendelkező párhuzamos világok hiányt töltenek be: teljességre törekvő eszmerendszert, alternatív valóságot adnak a kortárs embernek, amelyben az olvasók földrajzi határokon és generációkon átívelő közössége alakul ki.
A ragaszkodási mechanizmus és a mítoszok utáni zsigeri sóvárgás burkoltan hordoz egy megfontolandó felvetést: az olvasóból lett nézők véleménye talán nem is a filmet, hanem saját rajongásukat minősíti. „A könyvben másképp volt”-tal kezdődő lajstromokat a film lehúzása helyett érdemes visszavetíteni a kritizálókra, és kötődésük bizonyítékaként értelmezni.
A szakmabeliek többsége egyetért abban, hogy – finoman fogalmazva – gyenge filmek készültek Stephenie Meyer könyveiből, a nézők azonban imádták a bombabiztos toposzokat: az esetlen főhőst, a tiltott szerelmet, valamint a titokzatos (és csillogó) vámpírokat. A második darab, az Újhold megjelenésekor jegyeladási rekordot döntött a Fandango jegyértékesítőnél, letaszítva a trónról a Csillagok háborúja III: A Sithek bosszúját. (A vámpíros sorozat példája rávilágít: nemcsak a jó film és a jó adaptáció, de a jó film és a népszerű film sem járnak mindig kéz a kézben.)
Két szereplő nézőt keres
Fiúból lány, fekete bőrű boszorkány – ha áttekintjük a filmes feldolgozásokat érő kritikákat, észrevehetjük, hogy a könyvek rajongói elsősorban a szereplőkkel kapcsolatos változtatásokat nehezményezik. A Bridgerton család nemcseréje vélhetően felborítja a regényfolyam cselekményét, ugyanis a hatodik, Francesca Bridgerton szerelmi történetét feldolgozó résznek fontos témája az anyaság és a meddőség, amit a Netflix-sorozat előreláthatólag ellehetetlenített azzal, hogy Micheal Sterlinget Michaela Sterlingként mutatta be.
Érdekes, hogy míg ugyanezen széria rajongóit nem zavarta a történelmi hűséget teljesen aláaknázó bőrszínkérdés, addig a „potterheadek” (a Harry Potter-sorozat rajongóinak elnevezése – a szerk.) többségét anno felháborította, hogy Hermionét fekete bőrű színésznő játszotta a West End-darabban, holott ez esetben a változtatás nem befolyásolta a történet menetét, és a varázsvilágból ismert társadalmi hierarchiával sem ütközött. Mindössze arról van szó, hogy az olvasók többsége fehérként képzelte el a főhősnőt, és a filmek is ezt az elképzelést erősítették meg – arról nem beszélve, hogy J. K. Rowling általában jelezte a regényekben, ha egy karakter sötét bőrű, Hermionéval kapcsolatban azonban nem találunk ilyen utalást egyik kötetben sem.
Lehet, hogy nyolc éve még kevésbé voltunk nyitottak? Vagy az utóbbi széria rajongói vehemensebben védik, amit a sajátjuknak éreznek? Ki tudja? Egy azonban biztos:
Mi a konklúzió? A könyvadaptációkat kritizáló rajongók igazságtalanul bírálják a feldolgozásokat? Vagy a filmeseknek kellene jobban ragaszkodniuk az alapanyaghoz? Nem létezik jó válasz – vagyis nem választhatunk egyet a milliónyi érvényes felelet közül. A saját – az összes többivel egyenrangú – véleményem mindenesetre a következő: jó dolog okosan és méltányosan gondolkodni a kedvenceinkről, de még jobb irracionálisan ragaszkodni egy világhoz, és elveszni benne.
