Matematikusként végzett Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Megesett, hogy az ott szerzett ismeretek hasznára váltak a színház világában?

Hogyne. Bár nem a konkrét ismeretek, hiszen ritkán vitt előbbre, hogy tudtam, hogyan kell megoldani egy integrálegyenletet. De a matematikusokat jellemző rendszerezett gondolkodás egy színház mindennapi működtetéséhez is szükséges. Sok zenés darabot rendezek, és meggyőződésem, hogy a zene és a matematika ikertestvérek. Az engem jellemző gondolkodásmódban fontos szerepe van a matematikai tanulmányaimnak, de éppúgy jól jön, amikor a hetedikes fiamnak kell elmagyaráznom a példákat. Amikor matek szakra jártam, akkor persze színész akartam lenni, és elvesztegetett időként éltem meg az egyetem éveit.

Miért fejezte be mégis?

Megígértem a szüleimnek. Apám (Béres András filozófus, egyetemi tanár – a szerk.) azzal feltétellel engedett felvételizni a színész szakra, ha befejezem a matektanulmányaimat. Az utolsó két évet párhuzamosan végeztem.

Milyen volt akkoriban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház?

Lényegében abban a színházban nőttem fel. Ez így nem pontos: már a gyerekkoromat is meghatározta a színház. Édesapám a Színművészeti Egyetemen tanított, és mivel akkoriban az volt az egyetlen színház Marosvásárhelyen, rendszeresen megnéztük az előadásaikat. A ’90-es évek elején a Tompa Gábor vezette Kolozsvári Állami Magyar Színház, illetve a Bocsárdi László művészeti vezetésével megalakuló Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház voltak a meghatározó magyar műhelyek Erdélyben. A mi színészosztályunk – néhány kivételtől eltekintve – Marosvásárhelyre szerződött. Mindent meg akartunk változtatni, bár szerintem akkoriban ott is jó színvonalú színház működött. Ma már kétségtelenül a marosvásárhelyi az egyik legjobb magyar színház.

Miért jött Budapestre rendezést tanulni?

Mert akkoriban Marosvásárhelyen még nem volt rendező szak, Erdélyben kizárólag Bukarestben lehetett rendezést tanulni. De ott románul kellett volna tanulnom. Személyes oka is volt: a későbbi feleségem (Ari-Nagy Barbara dramaturg – a szerk.) – akivel Kolozsváron ismerkedtünk meg – Budapestre járt egyetemre. Akkoriban már biztosan tudtam: rendező szeretnék lenni.

Béres Attila rendez

Mikor jött rá erre?

Amikor Novák Eszter rendezte Marosvásárhelyen a Chioggai csetepatét. Azon kaptam magam, hogy amikor Toffolóként nem szerepeltem egy jelenetben, ültem a nézőtéren, figyeltem, ahogyan Eszter instruált, és néztem, miként valósult meg az általa elképzelt világ a színpadon. Elkezdtem a nézőtér és a színpad közti történésekre figyelni, és annyira rabul ejtett, hogy sokszor észre sem vettem, hogy már a színpadon kellene lennem. Novák Eszternek tehát sok köze van ahhoz, hogy rendező akartam lenni. Harminc év távlatából már azt is elmondhatom, hogy nem éreztem magam igazán színésznek. Csodálatos volt játszani, de soha nem éreztem a saját közegemnek. Mindig csodáltam Viola Gábor kollégámat, ahogy ösztönösen működött a színpadon. Nekem mindig agy kellett hozzá, hogy megteremtsem a figurát.

Huszonévesen az embernek sok baja van magával, de már akkor éreztem, hogy belőlem a színészi ösztön hiányzik. Egy fiatalon elhunyt kolléganőm: Kovács Ágnes Anna karakterformáló ereje, könnyedsége már másodéves koromban magával ragadott. Belőlem valószínűleg az övéhez hasonló könnyedség hiányzott, bár ezt akkoriban nem fogalmaztam meg ennyire tudatosan. Azt viszont éreztem, hogy a rendezésben szenvedélyesen tudnék létezni. A budapesti felvételiben az említetteken túl közrejátszott az is, hogy akkoriban nevezték ki édesapámat a színház igazgatójának.

Ez feszélyezte mindkettőjüket?

Érthetően. Nagyon szeretem édesapámat, és szakmailag a mai napig adok a véleményére, de egy ilyen helyzet mindkettőnknek nehéz lett volna. Ahogyan bizonyára nehéz lehetett számukra az is, hogy a gyerekük bejelentette: szeretne elvégezni egy harmadik egyetemet egy harmadik városban, és ezt nekik kell szponzorálniuk. Édesanyámnak volt is egy visszatérő poénja, hogy ha meggondolnám magam, és az orvosira akarnék felvételizni, csak szóljak. Csodálatos, hogy mennyi szabadságot hagytak nekem, és ez mérvadó számomra, amikor a fiam neveléséről van szó.

Hegedűs a háztetőn a Miskolci Nemzeti Színházban. Rendezte: Béres Attila
Fotó: Éder Vera

Hogyan érezte magát Babarczy László osztályában?

Jól. Életem néhány nagy találkozását is a főiskolának köszönhetem: ott ismerkedtem meg Bodó Viktorral és Szabó Mátéval, akivel azóta is együtt dolgozunk Miskolcon. A legfontosabb, amit Babarczynál megtanultam, hogy bár számít a tehetség, küzdeni kell. A vizsgáért, a próbalehetőségekért, a színészekért. Előfordult, hogy Nagy-Kálózy Esztert, Gyuriska Jánost és Hollósi Frigyest kellett meggyőznöm éjjel egykor, hogy jöjjenek be éjszakánként próbálni Füst Milán Lázadóját. Azóta is hasznomra válik az a gyakorlati, szervezői tudás, amit ott megszereztem.

A főiskola után mennyire tudatosan döntött az Egerbe szerződésről?

Nem volt bennem tudatosság. A már említett Lázadó-vizsgám sokaknak tetszett, és számos lehetőséget hozott, amikben kipróbálhattam magam. Eger mellett szólt Csizmadia Tibor igazgató személye és a frissen odaszerződött fiatal Máté Gábor-osztály tagjainak lendülete. Amilyen jól indult Egerben az életem a Valahol Európában sikerével, amely a mai napig sokat emlegetett előadás, éppolyan legendás bukás követte a Nemzeti Színházban. A pályám elején megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor fölröptetnek, majd lezuhansz. Ma már látom, hogy ez nagyon jót tett.

Talán nem véletlen, hogy Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabját elég ritkán tűzik műsorra.

Huszonévesen mégis nagyon bátor próbálkozás volt. Nem sikerült, és pontosan azt sem tudom megmondani, hogy min csúszott el a dolog. Fontos figyelmeztetés volt számomra, hogy a szárnyaim jégből vannak, és ha elolvadnak, nagyon nagyot esem. Utána folyamatos keresésben voltam, amely a pécsi, majd az operettszínházas éveimet is végigkísérte. Mindenbe belekóstoltam, és ez a sokszínűség azóta is jelen van a munkáimban.

A zenés színház a Valahol Európában sikere miatt lett meghatározó irány?

Megcsináltam azt az előadást, és mindenki azt akarta, hogy zenés darabot rendezzek. Jött a Hegedűs a háztetőn az egri líceum udvarán Molnár Piroskával és Haumann Péterrel, és hozták az újabb zenés munkákat.

A Producerek próbája a Miskolci Nemzeti Színházban
Fotó: Gálos Mihály Samu

Nem is kereste a prózai lehetőségeket, hogy bebizonyítsa: ahhoz is biztos kézzel nyúl?

Szerintem ennél alázatosabb vagyok. Semmilyen dac nem volt bennem, hogy csak azért is Csehovot akarok rendezni. Valóban főként zenés darabokra hívtak, de bízom benne, hogy azért, mert az általam színre vitt zenés darabok máshogy néznek ki: talán prózaiabbak. Ahogyan a prózai rendezésemről meg azt mondják, hogy zenésebbek. Nem tudok lényegi különbséget tenni a zenés és a prózai színház között, hiszen mindkettőben egy történetet akarok elmesélni, átszűrve a magam tapasztalatain, gondolatain. A képet árnyalja, hogy szól a zene, vagy sem, de alapvetően emberi sorsokat szeretnék megmutatni; mindegy, hogy a főszereplőt Tevjének vagy Tóthnak hívják.

A Vígszínházban rendezem most a Kabarét, amelyben leginkább az érdekel, hogy Sally miért nem veszi észre, hogy miközben a színésznői ábrándjait kergeti, összedől körülötte a világ. Nem azt akarom elmesélni, hogy jön a fasizmus, és beleszól a művészetbe, mert ezt a történetet már mindenki ismeri. Az izgalmas ebben a darabban szerintem most az, hogy miközben mindenki szenved az uralkodó rendszer elhatalmasodó önkényétől, ez a lány nem veszi észre, mi zajlik körülötte. Az ő történetét keressük Szilágyi Csengével.

Amikor két éve Tatabányán állította színpadra az előadást, azt mondta: a Kabaré a szabadságról szól.

Ma már nem. Két évvel ezelőtt még érdemes volt arról mesélni, hogy egy totalitárius rendszer elfoglalja a legszabadabb helyet: a színház és a kabaré világát is. Akkor reális kérdés volt, hogy meddig mehet mindez. Ma már inkább arról érdemes beszélni, hogy ez a lány miként akarja mindezt túlélni.

Hogy a személyes életünkből kizárhatjuk-e a körülöttünk zajló történéseket?

Ma ez a kérdés. A szabadság nekem az, amikor nézem a gyerekemet délután a Normafán, ahogyan teniszezik. Akkor nincs semmi más, csak ő meg én. Vagy amikor reggel beugrik az ágyba, és azt mondja, hogy „kelj fel, Bubu!”.

Számomra a szabadság az, ha nem kell attól tartanom, hogy a véleményem, a gondolataim miatt pellengérre állítanak.

Ugyanarról beszélünk: az említett közeg számomra éppen ezt a szabadságot, biztonságot, önfeledtséget jelenti. Ott működik; másutt már lehet, hogy kevésbé. Bár én általában kimondom a véleményemet. Ütöttem már meg ezért a bokámat, de nem tartom magamban a feszültségeket, próbán sem.

Nemrég befejezte a Producerek próbáit Miskolcon, az előadás készen várja a bemutató lehetőségét. Mi foglalkoztatta abban a darabban?

Valójában West Side Storyt akartam rendezni, de nem sikerült megszereznünk a jogokat. Ez „a színházigazgató összevész bennem a rendezővel” tipikus esete. Ha már a szabadságról beszéltünk, fontos hangsúlyoznom, hogy a Miskolci Nemzeti Színház erős demokráciaként működik, tehát én sem mindig azt rendezem, amit nagyon szeretnék, hanem amit a Művészeti Tanács egésze jónak lát. A pandémia kezdetén derült ki, hogy a West Side Storyra most nem lesz mód, és akkor azt gondoltam: szeretnék egy darabot színpadra vinni arról, hogy milyen iszonyatosan nehéz színházat csinálni. A Producerek rólunk szól némi öniróniával, van benne egy kicsi politika, lehetőséget ad a társadalomkritikára, tehát úgy cikizzük ki magunkat, hogy közben gondolkodunk a minket körülvevő világról. Micsoda történet, hogy a világ legrosszabb előadását szeretnék elkészíteni a bukás reményében, és a legjobb, legsikeresebb előadás születik!

Ön fel tudja mérni, hogy egy előadás mekkora siker lesz?

Az évek során kialakul egy ösztön, hogy az ember érzi, mi működik majd jobban. Amikor tavalyelőtt bemutattuk a Hegedűs a háztetőnt, éreztem, hogy Görög Laci játékától, a különleges tértől remekül működik majd, ám azt mégsem hittem, hogy a szakma is akkora elismeréssel fogadja.

Hegedűs a háztetőn
Fotó: Éder Vera

A Miskolci Nemzeti Színháznak nem lehet oka panaszra a szakmai elismeréseket illetően.

A sikereink mögött tényleg rengeteg munka van. Nagyon sokat vitatkozunk darabokról, előadásokról, színházi megoldásokról, színészekről. Az elején akadtak véletlenek, sokszor volt szerencsénk, de jó ideje utolértük magunkat munkában, ebben biztos vagyok.

A nyitóképet Gálos Mihály Samu készítette.