1989-ig az 56-os lottószámot remegve mondta be a műsorvezető, nem kizárt, hogy néha azt tervezték a sorsolási bizottságok, hogy kiveszik a forradalom évszámát tartalmazó golyót, mert jobb a békesség. Szóval mit tudhatott egy vidéken élő kamasz a nyolcvanas évek közepén a magyar forradalomról? Nem sokat. Mert a szüleik és a tanáraik is kivették életük szerencsejátékából azt a bizonyos számot, hogy esélyük se legyen arra, hogy kihúzzák azt.
1956-ról főleg a filmekből hallottunk, a Szerelemből (Makk Károly, 1971), a Húsz órából (Fábri Zoltán, 1965), az Angi Verából (Gábor Pál, 1978), a Megáll az időből (Gothár Péter, 1981) és a Szerencsés Dánielből (Sándor Pál, 1983). Csak annyit érzékeltünk, hogy van valami, amiről nem lehet beszélni. De hát annyi mindenről nem lehetett. Sem a békéscsabai szatírról, sem a Soós-féle rendőrgyilkosságról. Még akkor sem, ha foglalkozott e témákkal a Kék fény. Nem beszéltünk, mert zavar támadt az energetikai térben.
Arról sem beszéltünk, hogy az intézetis fiúk a padlásra csaltak egy lányt, azzal, hogy látták fönn a piros szemű nyuszit. A lány azután beszédhibás lett, terápiára járt, de a felelősségre vonás elmaradt. Hogy a szomszéd nénit megerőszakolták az oroszok, amikor petróleumért küldte el az apja 1944 őszén. De hát hülye volt, miért biciklivel ment, és miért csengetett minden sarkon az új csengővel, miért csengetett állandóan, na.
Aztán úgy kerültek elő a történetek 1990 tavaszán, mintha meg sem történt volna az a bizonyos negyven év, az 1949 és 1989 közötti időszak. Volt, akinek rálőttek az apjára az oroszok, pedig csak a mozi előtt, a biciklijén ülve azt nézte, milyen filmek lesznek a hétvégén, volt, aki illegális misékre járt, mert ott mást prédikált a pap, mint a templomban, és nem mehetett aztán gimnáziumba, mert a párttitkári engedély kellett a továbbtanuláshoz.
Ennyit lehetett tudni távol Budapesttől: volt valami 1956-ban Pesten, de csak Pesten volt balhé, és csak néhány napig. Ott vidéken néhány évtized múlva a 15-16 éves srácoknak fogalmuk sem volt arról, hogy szinte minden magyar faluban és városban volt balhé, ledöntötték a Béke parkok vörös csillagos szovjet emlékműveit, amit a helyi kőművesek készítettek, nem tudták azt sem, hogy aki párttag volt, annak kijárási tilalmat rendeltek el, hogy elégették a tanácsháza udvarán Sztálin és Lenin könyveit, hogy az összes vidéki településen volt balhé.
Valamit lehetett tudni, de sosem állt össze a nagy egész. Ahogy körbejárt egy-egy átmásolt URH-koncertfelvétel, úgy járt kézről kézre néhány Beszélő, néhány stencilezett lap, fénymásolt újságcikkek 1956 novemberének első napjaiból, amikor is azt mondta Kádár: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét…” Az 1986. október 23-án rögzített emlékkazettát is mindenki átmásolta két The Cure-album felvétele között, és volt, aki a Stúdió ’86 műsor címét megtekerve készített jelvényeket Stúdió ’56 felirattal, mert szinte gyerekek voltak még. Amikor egy kollégiumi ünnepségen 1986. szeptember 29-én elhangzott Cseh Tamás Születtem Magyarországon című dala, majd Ady A magyar Ugaron című verse, majd záróakkordként a Himnusz, akkor a műsor összeállítóját behívatták, és faggatni kezdték: ki biztatta arra, hogy ezt rakja össze, miért állította fel a Himnusszal az egész kollégiumot?
Eszébe sem jutott, hogy mindenki fel fog állni. Elmondta: nem ő akart műsort, kiadták neki. Nem akarta elvállalni, de akkor ment a szokásos mantra, hogy mindenből kivonja magát, hogy nem közösségi ember, még a kukoricatörésre sem ment el, pedig az kötelező volt, a befolyt pénzből szeretnék megcsinálni a klubtermet. Azt mondta: műsort kértek, megkapták. És hogy fogalma sem volt, hogy baj lehet a Cseh Tamás-dalból, hiszen kiadta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Ady-vers benne van a harmadikos irodalmi szöveggyűjteményben, a Himnusz szintén megjelent hanglemezen, a lemezboltban vette negyven forintért, le volt árazva, azért tette bele a műsorba, hogy ha már megvette, szólaljon meg egyszer, otthon, egymagában amúgy sem hallgatná.
Inkább arra gondolt, ha már gondolt egyáltalán valamire, hogy ez kicsit olyan, mintha az idős irodalomtanár panaszkodna, hogy mindenki rondán beszél, vagy éppen túl sok angol szót használnak újabban a gyerekek. A műsor összeállítójának eszébe sem jutottak az oroszok, ő régen nem látott oroszokat, csak még gyerekként, amikor egy turistacsoport eljött megnézni az új könyvtárat, és mindenkinek adtak egy marék csillogó jelvényt, amit ők aztán szétosztottak a suliban, és mindenki kitűzött egyet a melegítőfelsőjére. Sok kis tábornok focizott a nagyszünetben. Aztán dúdolni kezdte magában a dalt: „Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”
Ja, menő – gondolta később, és nagyszünetben a gimi parkjának pavilonjában rágyújtott egy Senatorra. Mert dohányozni lehetett, a tizenöt éves gyerekeknek is, de a Himnuszt csak a bajszos tesitanár játszhatja be április 4-én vagy a ballagáson. 1986 őszén, a forradalom 30. évfordulóján a műsor összeállítójának még fogalma sem volt arról, hogy a háború nem szűnt meg 1945-ben. Hiába jött a kétéves koalíciós időszak, már 1945-ben megkezdődött a demokraták kiszorítása a közigazgatás és a kultúra területeiről. Hogy 1948-ra a küzdelmek áttevődtek az egyetemi előadókba, a gyárak szerelőcsarnokaiba, majd a konyhákba és a hálószobákba is.
Albert Camus-ról is csak azt tudta, hogy ő írta a Közönyt, amit mindenki olvasott, akinek volt a kezében a Zabhegyező, és legalább egy Dead Kennedy’s-kazetta, és akkor ő tizenhat éves kamaszként a helyét kereste a könyvespolcok között is. Mindent elolvasott, Eric Berne Emberi játszmák című pszichológiai kötetét, az 1986-os Szép verseket is, hogy képben legyen, hátha lesz valaki, akinek bírni fogja a verseit.
Akkor még nem fordítottak le mindent Camus-től, e sorokat biztosan nem: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
Tudta, hogy 1956 egy számzár, amit, ha kinyit, titkokra lelhet, de kamasz volt, és a kamaszéletnek sok egyéb titka is volt. Azt, hogy a szabadság nem elvont fogalom, hogy a szabadság testet tud ölteni, azt csak három évvel később, tizenkilenc éves korában, a köztársaság kikiáltásakor értette meg, a Kossuth téren, a Parlament lépcsőjén ülve.
