Helene Bertha Amalia Riefenstahl 1902. augusztus 22-én született Berlinben, kispolgári családban. Szülei akaratával szembeszállva lett táncosnő. A Max Reinhardt vezette Deutsches Theater szólótáncosaként járta be Európát, de egy térdsérülés véget vetett ígéretes karrierjének. Csakhamar a délnémet hegyek között forgatott melodramatikus hegyi filmekben tűnt fel; először 1926-ban egy Arnold Fanck rendezte némafilmben állt a kamera elé. A sportos alkatú, szuggesztív megjelenésű Riefenstahl rövid időn belül sztár lett, de 1930-ban Marlene Dietrichhel szemben alulmaradt a Kék angyal főszerepéért folytatott versenyben.
Ezután filmes vállalkozást alapított, első saját produkciója 1932-ben a Das blaue Licht (A kék fény) volt, amelyet rendezőként, producerként és főszereplőként is jegyzett, a forgatókönyvet Balázs Bélával együtt írták, akihez gyengéd szálak fűzték. A film sikert aratott, a velencei biennálén ezüstérmet kapott.
Az agilis rendezőnő Hitler figyelmét is felkeltette, Riefenstahlt pedig – aki a Mein Kampf elolvasása után meggyőződéses nemzetiszocialistának vallotta magát – a Führer szónoki képességei nyűgözték le. A Führer üdvöskéjeként forgatott a nürnbergi náci pártnapokon, így született meg 1933-ban A hit győzelme, 1934-ben Az akarat diadala, majd 1935-ben protokoll okokból, a Wehrmacht kérésére összeállított félórás epilógus, A szabadság napja. Riefenstahl Az akarat diadalával megalkotta a tökéletes propagandafilmet, amely észrevétlenül manipulál, sodró erejével magával ragad, a gigantikus esemény milliónyi résztvevőjének egyikévé tesz. A propagandaminiszter Joseph Goebbels, aki nem volt a rendezőnő feltétlen híve, kezdetben sokallta a költségeket, ám a premier után már lelkesedett, és elismerte, hogy a film hatása ezer beszéddel felér.
Az 1936-os berlini olimpiát Hitler kérésére vette filmre, a kétrészes Olympia a versenyzőket, köztük Jesse Owenst, a szépséget, az erőt és a test kultuszát ünnepelte. A filmen 30 operatőr, 170 munkatárs dolgozott, és 400 kiló celluloid szalagot használtak fel. Riefenstahl az atléták mozgásának követésére – a kamera sínre helyezésével – az elsők között alkalmazta a kocsizást, lassított felvételeket készített, daruról, légballonból és víz alatti kameraállásból is fotózott. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság által 1939-ben aranyéremmel kitüntetett film rakta le a modern sportfotózás alapjait.
A második világháború után kollaboráció vádjával több eljárás indult ellene, de egyszer sem ítélték el, ő mindvégig arra hivatkozott, hogy politikailag naiv volt és nem tudott a náci rendszer rémtetteiről. A film világába azonban nem tudott visszatérni, saját bevallása szerint 15 filmes próbálkozása fulladt kudarcba.
Elszigeteltségéből a fotózásban találta meg a kiutat, az 1960-as évektől a nála negyven évvel fiatalabb operatőrrel, Horst Kettnerrel (akihez a halála évében végül feleségül ment) járta Afrikát, és a szudáni Nuba törzset fotózta. Nemzetközi bestsellerré vált albumait 1974-ben és 1976-ban adta ki. A víz alatti fényképezésbe hetvenévesen vágott bele, halakat és korallzátonyokat fotózott. 2002-ben mutatták be utolsó természetfilmjét, az Indiai-óceánban forgatott Víz alatti impressziókat, amelyben a korallok között úszkáló halcsodák mellett a századik évéhez közeledő rendezőnő is felbukkan.
Leni Riefenstahl a filmtörténet egyik legvitatottabb alakja, akit tiszteltek és csodáltak, ugyanakkor bíráltak és kritizáltak. Tehetségét senki sem vitatja, de megítélését beárnyékolja a nácikkal való együttműködése. A Time magazin egyedüli nőként őt vette fel a múlt századra legnagyobb hatást gyakorló művészek százas listájára, esztétikájának csodálói közé tartozik Francis Ford Coppola és George Lucas, Jean Cocteau a film zsenijének, Susan Sontag a szépség szörnyetegének nevezte.
A mérleg másik serpenyőjében azonban ott szerepel, hogy – bár nem lépett be a náci pártba – művészetével kiszolgálta a náci rendszert, és ezt nyilvánosan sohasem bánta meg. Az egyik filmjéhez a koncentrációs táborból válogatott, majd halálba küldött cigányokra úgy emlékezett, hogy a forgatás „családias légkörben” folyt. Még utolsó interjújában is azt mondta: „Nem készítettem propagandafilmeket Hitler számára, csináltam viszont olyan filmeket, amelyeket propagandacélokra lehet használni”.
Életereje mindent legyőzött, túlélt egy repülőgép-balesetet, felébredt a kómából, házi stúdiójában szinte élete utolsó napjáig dolgozott. Németországban 1987-ben jelent meg utolsó, Emlékeim: 1902–1945 című önéletírása, amelyet magyarul röviddel a halála előtt, 2003-ban adtak ki.
Leni Riefenstahl 101 éves korában, 2003. szeptember 8-án halt meg a bajorországi Pöckingben. Hamvait Münchenben, a Waldfriedhof temetőben helyezték el. Hagyatéka 2018-ban a porosz örökségvédelemhez került, fotóit a berlini Fotográfiai Múzeumban, levelezését, naplóit és kéziratait pedig a német főváros Állami Könyvtárának kéziratrészlegében őrzik.
A nyitóképen Leni Riefenstahl otthonában, a németországi Poeckingben mutatja be filmarchívumának darabjait 2002-ben. Fotó: Peter Kneffel / DPA / AFP
