Éppen főpróbahét van a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, Az öreg hölgy látogatása című előadásra készülnek. A két próba közötti szünetben beszélgetünk, telefonon. A nagy hajtásban hogyan tud felfrissülni? Van valamilyen bevált módszere?
Ilyenkor mindig bent élünk a színházban. A székesfehérvári színház hála istennek olyan szerkezetű, hogy ilyenkor hotelként üzemel, az öltözőket így alakították ki. Két próba között pihenő van, az épület elcsendesedik: mindenki az öltözőjébe vonul, magára húzza a takarót, és pihen. Majd öt körül újra felpezsdül az élet, hatkor kezdődik a második próba. Amúgy kocsival 45 percnyire lakom a színháztól, így ha valamiért haza kell mennem, azt is meg tudom oldani. Hazavezetek, otthon alszom, másnap reggel meg visszajövök.
A próbák után van még élet, vagy mindenki megy aludni?
Itt szoktunk maradni a büfében, sok mindent meg tudunk beszélni. A színészek többsége Budapesten él, de ilyenkor aktív és eredményes időszak ez.
A főpróbahétnek mennyire van társulatépítő hatása?
Abszolút! Ilyenkor minden fontosabb, mint egyébként. Nagyon kell koncentrálni. Sok segítséget kapunk, ekkor még mindent lehet. Fehérváron emiatt olajozottan megy a gépezet. A harmadik próbaidőszakomat töltöm itt, és úgy tapasztalom, hogy a társulatban mindenkinek, a tapasztaltabb, vezető színészektől egészen a pályakezdő egyetemistákig megvan a maga helye, senki sincs itt véletlenül. Szikora János igazgató átgondolt szerződtetési metódust működtet. 2020-ban szerződtem ide, de már azelőtt is beszéltünk arról, mi lenne, ha átjönnék. Aztán amikor Jordán Tamás befejezte a munkát Szombathelyen, úgy éreztem, nincs maradásom, és Székesfehérvárra szerződtem.
Színészként már több időt töltött vidéken, mint a fővárosban, derült ki egy korábbi interjúból.
Érdekes dolog, hogy a hosszú pályafutásom során az ország első és utolsó színházában is játszhattam. Pályakezdőként a Nemzeti Stúdiójában már az első héten belénk verték: vegyük tudomásul, hogy a Nemzeti Színház az ország első színháza. Ez bennem maradt, habár ma már más a Nemzeti státusza. Az utolsót pedig úgy értem, hogy Vas megye volt az utolsó megyeszékhely, ahol addig nem volt színház, pedig a helyiek mindig is büszkék voltak a kulturális életükre. Mi pedig 2008-ban a semmiből csináltunk színházat Szombathelyen. Csodaszép tizenkét év volt. Elvégeztük a munkánkat, és nagyon jókor fejeztük be.
De más pesti színházakban is játszottam; olyanokban, mint a Madách vagy a József Attila Színház, így eléggé megismertem a magyar színházi létet. Sokat gondolkodom azon, hogy összeszedem a gondolataimat, és írok egy tanulmányt, amely a vidéki és a pesti színészi lét közti különbségekről szól. Mit jelentenek ezek a fogalmak, egyáltalán léteznek-e még, és ha igen, a magyar helyzetet érdemes lenne összehasonlítani más európai országokéval.
Az igazán érdekes színházak az utóbbi időben vidéken működnek.
Büszke vagyok rá, hogy Szombathely is ilyen volt; az első három év után a POSZT-ról (Pécsi Országos Színházi Fesztivál – a szerk.) rendszeresen hordtuk haza a díjakat. Volt olyan, amikor Szombathely volt a divat, a magyarországi színházi élet izgalmas helye. Most Miskolc az: Béres Attila igazgató nagy erőbedobással csinálja ebben a zűrös időszakban. De például Pesten a maga idejében ilyen volt a Katona és a Radnóti is. Akárcsak Kaposvár, Kecskemét és Szolnok.
Most, hogy megint Budapesten élek, és közben jövök-megyek Fehérvárra, mintegy tíz év után újra elkezdtem szinkronizálni. A szombathelyi időszakban a nagy távolság miatt ez kimaradt.
Szeret szinkronizálni?
Régen jobban szerettem, ugyanis izgalmasabb, érdekesebb volt. Mindenki ott volt, aki a jelenetben szerepelt. Most viszont mindig egyedül vagyok a teremben. Minden színész hangját külön rögzítik, majd utólag összerakják. Amikor megnézem a végeredményt, mindig azt mondom: „De érdekes! Milyen jót vitatkoztunk egymással például Papp Jancsival, pedig nem is találkoztunk!” Ettől persze gyorsabb a munka, mégis hiányzik a közösség, a közös élmény, mint amikor akár öten-hatan álltunk a mikrofon előtt. Ez magányosabb, személytelenebb, „gyorstalpalóbb”, ami néha a minőségen is meglátszik. Időnként érződik, hogy ha a kolléga nagyon egyedül van, akkor nincs igazán eljátszva, ami a vásznon történik.
Székesfehérvárra visszakanyarodva: egyszer azt mondta, hogy noha akkor még csak vendégként játszott benne, mégis a Trianon-előadásban érte az első olyan meghatározó élmény, amitől úgy érezte, hazaérkezett a színházba. Melyik volt az a pillanat?
Így van, épp ma beszéltünk róla, hogy ismét tudjuk játszani, a járvány miatt ugyanis csak kétszer adtuk elő, pedig akkor volt Trianon századik évfordulója. Izgalmas próbaidőszak volt. Utánaolvasva az egykori történeseknek, döbbenetes dolgokra jöttem rá. Egyebek mellett arra, hogy Magyarország mennyire szégyenteljesen jött ki a helyzetből. Apponyi Albertet alakítom a darabban, és mintegy hatvanoldalas monológom van.
Döbbenetes élmény volt, amikor az egyik próbán megéreztem, hogy miként hangozhatott el ez a szöveg Trianonban.
Azt a reménytelenséget, amivel odáig jutottunk. Mit jelentett ez neki mint magyar embernek, mint politikusnak, és mit jelentett az országnak akkor és ma. Általában a fantáziánkra hagyatkozunk, de itt valahogy nem kellett magam megerőltetnem, mert a szövegből egyszerűen érzelmi instrukció tört elő. Szerep ilyet, hogy a szöveg önmagában ennyire beleszólt volna a színpadi munkámba, még soha nem váltott ki belőlem.
Próbálni sem sokat tudtam: a bemutató előtt tíz nappal mentem vele először színpadra. Megpróbáltam elmondani, és egyszer csak kitört belőlem az egész, és egyik pillanatról a másikra kész volt a szerep. A kollégáktól pedig nagyon szép visszajelzéseket kaptam, pedig ilyenkor még nemigen szoktuk egymást dicsérgetni.
Dokumentumdrámát hogyan lehet élővé tenni a színpadon?
A magyar kormány küldöttségét ekkor fogolyként kezelték Párizsban, nem mozoghattak szabadon. Ez már önmagában is drámai helyzet, ahogy az is, hogy egy tárgyalásra érkezett küldöttséget gyanúsítottként kezelnek. Ez eleve megadja a jelenet feszültségét, amibe Apponyi megérkezik. Elmondja a beszédét, ami sokakra nagy hatással van, de már senki nem tud tenni semmit, mert addigra mindent eldöntöttek. Szóval ez egy bírósági procedúra, ami már önmagában drámai, és igazi drámává vált.
Az előadás állást foglal?
Meg kell nézni. Seress Zoltán és Gáspár Sándor narrátorként vezeti az előadást a jelenetek között. A végén mindketten beszédet mondanak: az egyik védő-, a másik vádbeszéd. Nagyon súlyos mondatok hangzanak el arról, ki a felelős, hogy Magyarország ilyen helyzetbe került Trianonban. Mások mellett a magyar politikát és politikusokat is felelősségre vonják, mert rútul hibáztak.
Az interjú március 22-én készült. A Trianon című darab vendégjátéka április 26-án látható a József Attila Színházban.
Nyitókép fotó: Hamarits Zsolt
