Amikor a Nagy Nyomozásba belekezdtem, még nem sejtettem, hogy a nyomozót mennyire meg fogják dolgoztatni. Azt sem, milyen jelentős mennyiségű lesz az iratanyag, és mekkora kihívásnak bizonyul a vallomások értelmezése, összeolvasása. Azt sem, hogy a jelentős önbizalom, amellyel a feladatnak nekivágok, a befektetett munkával egyenes arányban fog csökkenni. Ne lövöldözős krimire, hanem tárgyalótermi drámára gondoljanak; olyasféle, soha be nem fejezhető vizsgálódásra, amely során mindenki a legkészségesebben áll rendelkezésre, és semmit sem akar elhallgatni – a titok mégis titok marad, sőt mintha az idő előrehaladtával csak egyre titkosabbá válna.
*
Miskolcra indulásom előtt körülbelül két héttel ímélt írtam Jenei László főszerkesztőnek. Megkért, hogy hívjam fel, és elkezdtünk a miskolci terveimről beszélgetni. Segítőkészsége megható volt. Kidolgozott és átküldött egy általa javasolt tervet a város „feldolgozására”, amely azonban – ez csak utólag vált számomra világossá – egy hét alatt eleve teljesíthetetlen volt. De mintha éppen a Műútról és magáról nem akart volna túl sokat beszélni. Mivel újra meg újra a folyóiratra tereltem a szót, és interjút kértem tőle a témáról – a folyóirat alapításáról, koncepciójáról, korszakairól, működésének visszhangjáról és főleg a mai helyzetéről –, hamarosan újabb küldemény érkezett tőle: általa rövidnek nevezett, nyolcoldalas összefoglaló az elmúlt 16 évről – amely minden tényt tartalmazott ugyan, de azt egyáltalán nem, hogy a Műút 2007-ben hogyan lehetett Miskolc-Zeusz fejéből teljes fegyverzetben előpattanó Pallasz Athéné: mi volt az oka, hogy a folyóiratok küzdőterén szinte azonnal egyöntetű elismerést váltott ki.
Az interjú aztán különböző okok folytán egyre jobban halasztódott – csodálkoznak-e, hogy egy idő után úgy éreztem, mintha nyomozói munkámban rejtélyes okból akadályoztatva volnék? Jenei úr a városba érkezésem után, amikor össze-összefutottunk vagy hívtuk egymást, elejtett olyan mondatokat, hogy nem feltétlenül fog tudni hasznosakat mondani a Műút ügyében, és a küldeményében már amúgy is mindent leírt, amit lehetett. Miskolc, a kultúra városa, noha 16 éve csodát művelt, ahelyett, hogy állandóan ezzel kérkedne, amikor rákérdezek a nagy büszkeségére, az általa 16 éve életre hívott folyóiratra, szerényen csak annyit mond: „ugyan, semmiség”? Egyáltalán nem értettem a dolgot, és ez csak még inkább arra sarkallt, hogy megfejtsem a rejtvényt, ha van megfejtése. Ilyen előzmények után sikerült Jenei úrral végül találkoznunk.
*
Hogyan következett a Műút Miskolcból? Mi benne a speciálisan miskolci? Miért éppen Miskolcon lehetett és sikerült megcsinálni? Volt annak idején egy városházi találkozó, amely bizalmat szavazott az alapító főszerkesztő, Zemlényi Attila felkérésére összeállt kezdőcsapatnak – mondta Jenei úr –, de hogy ebből sikertörténet lesz, azt senki sem tudhatta, és nem összeszokott, egymást jól ismerő tagok kezdtek munkához.
Ő maga 1989-től szerkesztett különböző folyóiratokat: az Orpheust, a Holnapot és „félévkönyvként” az Apollont. Azokban az időkben kezdte el, amikor még nem létezett ímél, ezért sok utazással, személyes találkozásokkal épített ki jó kapcsolatot Mándy Ivánnal, Mészöly Miklóssal, Nemes Nagy Ágnessel, Balassa Péterrel, Krasznahorkai Lászlóval és irodalmunk más nagyjaival. „Piszok lelkes voltam”, jellemezte egykori önmagát. Petri György, miután József Attila-esszét közölt tőle, így dedikálta neki az egyik könyvét:
„Jenei Lacinak, a bulldog-szívósságú szerkesztőnek az űzött vad: Petri Gyuri.”
Mándytól cukrászdában vett át kéziratot, Nemes Naggyal – a Klinikák metrómegállótól remegő gyomorral érkezve – a kórházban, a betegágyánál beszélgetett a legfrissebb munkáiról. Mészöly Miklósnak a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban, Miskolcon készítette el a bibliográfiáját, amit az úgy hálált meg, hogy a kezébe nyomta három hatalmas szatyornyi külföldi vonatkozású sajtóanyagát.
Sok év alatt kiépített kapcsolatrendszerének lehetett köze a Műút sikeréhez, tette hozzá szerényen. Akárcsak annak, hogy a folyóirat szerkesztése számukra, az induló csapat tagjai, a két mániákus szerkesztő: Kabai Lóránt és az ő számára életforma volt, és rengeteg energiát fektettek bele. Nem volt hétvége, ünnepnap, még szilveszterkor is portálposztokat szerkesztettek, publikáltak. A közös ügy szeretete, a feltétel nélküli odaadás nagyon összehozta őket, még ha a tízéves időszak során voltak is elkerülhetetlen súrlódások.
A tehetséggondozás elsősorban Kabai Lórántnak, a Szöveggyár-táborok motorjának és a vele szorosan együttműködő Zemlényi Attilának volt a feladata, szívügye. Zemlényi hozta a hagyományt: a Teleki Tehetséggondozó Kollégium nevezetes pályázatait. A tehetséggondozás abban az időben még nem volt annyira elterjedt, mint manapság: a fiatalok számára szinte egyedüli kínálatot jelentett a Vasgyár lepusztult csarnokában, azon a fantasztikus helyszínen megvalósuló tábor. Örvendetes látni, hogy az egykori fiatalok közül páran mára köteteket jelentetnek meg, és kiadói, szerkesztői munkát végeznek.
Milyen specifikusan miskolci ízei, jegyei nevezhetők meg a Műút működésének, hogyan válik ihletforrássá, témává maga a város? Példaértékű, ahogy Keresztury Tibor több könyvében is szervesíti, tematizálja a miskolci élményeit, és ugyanilyen vonások, a lokális identitás jegyei érhetők tetten például Sajó László vagy Fecske Csaba egy-egy Műút-publikációjában vagy korábban Málik Rolandnál, Ficsku Pálnál – és még folytathatnánk a sort. Nincs ilyen direkt törekvés a szerkesztőségben: ez természetes és nagyrészt véletlenszerű folyamat.
Jenei László a nemrégiben elhunyt Kabai Lóránt és Zemlényi Attila alkotását, a Vasgyári eklógákat is megemlítette, amely a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi drámapályázatának megosztott fődíját nyerte el. Odafigyelnek a Miskolcot tematizáló, a Miskolci Nemzeti Színházban előadott darabokra is: elemzik őket, például tavaly a Vojáger című előadást. De a kritikus hangsúlyozta, hogy bár konkrét miskolci helyszínek szerepelnek benne, a történet egyetemes. A nagyszerű CineFestet is évről évre értékelik.
Feltétlenül említendők a Műút digitális különkiadványa, a Dűlőnek egyes számai is, amelyekben a miskolci Vasgyárban, azaz a Szöveggyárban keletkezett műveket jelentették meg: ezekben sokan közvetlenül reagáltak a környezetükre, a helyi kontextusra. A Műúttal szorosan együttműködő MissionArt Galéria és vezetője, Kishonthy Zsolt (aki egyébként a Műút felelős kiadója is), valamint az általa életre hívott FIMI, azaz a Fiatal Miskolci Művészek Társasága alkotóinak kiállításai is fontosak, akárcsak az, hogy számtalan író, költő, művész, tudós, hazai és határon túli kollektíva volt az ő meghívásukra a város vendége.
A Műútra vonatkozóan, állítja Jenei László, Miskolc elsősorban „munkahely”, s bár szeretett munkahely, egy folyóirat feladatának nem a mítoszépítést tartja. A teendők a napi praktikum szintjén jelentkeznek: szinte kezelhetetlen nehézséget jelent például az, hogy sok Miskolcról elszármazott szerző már nem él a városban, ami kihat a műhelymunkára. Az elszármazottak néha óhatatlanul nosztalgikus hangot ütnek meg, például a gyermekkorukra tekintenek vissza, nem pedig a város élő valóságára reagálnak. Az elmúlt egy-két évben nagyszerű együttműködést alakítottak ki a Miskolci Egyetemmel, és e téren jócskán adódhatnak még lehetőségek.
A Miskolci Egyetemhez és az Egyetemvároshoz, amely város a városban, két munkatársuk is köti őket: Tasi Réka, a Műút olvasószerkesztője, az egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, valamint Kőrizs Imre, a Műút szépírásrovatának szerkesztője, az egyetem docense. A Műút számára nagyon fontos lenne, hogy a rendezvények, publikációk terén szorosabb együttműködés alakuljon ki az egyetemmel. 2017-ben megyei Prima díjjal tüntették ki őket, és 2019-től az MTA döntése alapján tudományos és lektorált fórum a folyóirat. A fő támogató a Petőfi Kulturális Ügynökség.
El kellene kerülni, hogy szétzilálódjon a működés, mert a szisztematikus szakmai munkához, a hagyományok ápolásához és újak teremtéséhez stabil alapokra van szükség. (Jenei úr kérte, hogy jelezzük: július 11-én kihirdették a folyóiratok számára kiírt pályázatot – A szerk.) Az ideális persze az lenne – mivel például az NKA-tól a print folyóiratra nem kapnak támogatást –, ha a városháza intenzívebben részt venne a fenntartásukban. Főleg annak ismeretében, hogy megkerülhetetlenül jelentős szerepük volt a Műút létrejöttében, kezdeti működtetésében. A helyi támogatás összegének jelentős csökkenése azt a látszatot keltheti, hogy más értékek jobban előtérbe kerültek. „Ezt mi – mondja Jenei úr – érezhetjük igazságtalannak, sajnos azonban úgy látjuk, a realitások, a pénzhiány a kilábalásunk és az intenzívebb együttműködés ellenében hat. Reméljük, hogy ha nem szűnünk meg, elmondhatjuk majd: ebben a városházi támogatás „újjáéledése” is szerepet fog játszani.
*
Ahhoz, hogy az önkormányzatra vonatkozó kérdéseket feltehessem, a véletlen segített hozzá – bár Miskolcon gyanúsan sok az ilyesféle véletlen. Borkuti László, a városháza közművelődési és turisztikai tanácsnoka felhívott, és gyorsan kiderítettük, hogy kábé háromszáz méterre vagyunk egymástól. Pár perc múlva már mellette ültem egy teraszon, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy 2007-ben egyáltalán miért kellett új folyóiratot alapítani Miskolcon, amely már amúgy is büszke lehetett arra, hogy körülbelül hatvan éve mindig volt irodalmi-kulturális lapja: a Napjaink, a Holnap, majd az Új Holnap. Valóban így volt, de az Új Holnap a vége felé már inkább társadalom- és várospolitikával foglalkozott, ami az önkormányzatnak nem tetszett, a színvonala pedig provinciális volt, tudtam meg Borkuti úrtól. Felbukkant azonban Jenei László, aki már kezdőként is kapcsolatban állt nagynevű írókkal-költőkkel – például Petri Györggyel, Nádas Péterrel –, és az évtizedek során tekintélyes, általánosan elfogadott szerkesztővé vált. Ott bábáskodott a Műút születése körül maga Borkuti is, aki az egyetemi könyvkiadója révén már korábban is felvállalt kultúraközvetítő szerepet, rendszeresen kiadta miskolci szerzők műveit. Fedor Vilmost, az akkori alpolgármestert pedig sikerült meggyőzni, hogy egy olyan városnak, amelynek opera- és filmfesztiválja, szimfonikus zenekara van, érdemes, sőt „kötelező” az átlagnál mélyebben a zsebébe nyúlnia egy új irodalmi folyóirat érdekében is, amely ráadásul az előbbiekhez képest elhanyagolható forrásokat igényel.
Az országos elismertség kulcsa Borkuti úr szerint a Jenei–Kabai páros kiváló együttműködése, az általuk bevonzott „ügyfélkör”, a Kabai által felfedezett sok friss hang és a Jenei által vitt kritikarovat volt.
*
Kőrizs Imrével, a Műút szépirodalmi szerkesztőjével már Pesten ültem le beszélgetni. Ezáltal hangsúlyt kapott, hogy Kőrizs úr pesti, és ennek folytán képes sok mindenre külső szemmel tekinteni, kevésbé korlátozzák a helyi érzékenységek.
Szerinte a Műúttal annak idején – ő akkor még nem volt a szerkesztőség tagja – a helyi adottságok maximális kihasználásával valami országos hírűt és országos viszonylatban is szépet akartak csinálni. Ez annyira sikerült, hogy mindmáig egyetlen más folyóiratunk sem annyira szemet gyönyörködtetően igényes, mint a Műút, mondja. Az indulást hosszas gondolkodási folyamat előzte meg az arculatról, a lap készítését pedig minden egyes oldal alapos megtervezése jellemzi. A layout és a logó Szurcsik János munkája, amit az eltelt több mint másfél évtized során a grafikusuk, Tellinger András a maga művészi ízléséhez igazított.
A jelentős szerzők megnyerését, Jenei László ügyszeretetét és az általa felvállalt kiadói szerepet Kőrizs úr is perdöntőnek tartja, akárcsak a lap pályakezdőknek bizalmat szavazó inkubátorjellegét. További fontos pont még, hogy egyesek szerint a Holmi 2015-ös megszűnése óta a Műútnak van az egyik legjobb kritikai rovata, amelybe a legérdekesebb könyvekről a legérdekesebb kritikusok – és lehetőleg elsőként – írnak. Ez Jenei László évtizedes kritikarovat-vezetői öröksége, aki egy-egy jelentősnek ígérkező könyvről sokszor még a kötetek megjelenése előtt, a nyomdai pdf-fájlok alapján írat kritikát, olykor akár kettőt-hármat is. 2007-ben, úgy tűnik, valóban csoda történt: egyszerre volt meg egy ilyen vállalkozáshoz a pénz, az akarat és a szellemi tőke. Ezért különösen is szomorú, hogy tavaly a Petőfi Kulturális Ügynökség elsődleges jelentőségű támogatása nagyon sokat csúszott – de a csekély önkormányzati támogatás sem segített. Hónapokon át nem volt pénz sem nyomdára, sem másra, és emiatt végül négy-öt számot egyszerre kellett megjelentetniük. Aztán múlt év végén a budapesti Három Hollóban tartott összevont lapszámbemutatón annyian vettek részt, hogy az esemény Garaczi László számára a rendszerváltás kori irodalmi rendezvények hangulatát idézte.
Kőrizs Imre 2010 körül került a Műút közelébe, méghozzá költőként. Verseket kért tőle a folyóirat, és meglepetésére nem azokat választották, amelyeket ő „műutas stílusúnak”, azaz inkább nyersnek, formabontónak, kicsit »undoknak«, a lapba jobban illőnek tartott. Jó kapcsolatba került Jeneivel és Kabaival, és Tévedések fenntartása mellett című kritikakötete később a Műút-könyvek egyikeként jelent meg. A jó szerkesztő arról ismerszik meg, hogy érzi: a cuvée borhoz hasonlóan mitől lesz egy folyóiratszám jobb, mint a benne megjelenő írások összessége, teszi hozzá.
14 éve tanít a Miskolci Egyetemen, sok barátja van a régióban, Tokajban és környékén, a Műút szerkesztőjeként (S)ikertörténetek címmel beszélgetőesteket vezet a miskolci Művészetek Házában, tavaly óta pedig tagja a Szinva irodalmi díj zsűrijének. Budapesti lakosként könnyen tart kapcsolatot a fővárosban élő írókkal-költőkkel, és a Műút szerkesztőjeként már többször megadatott neki, hogy ifjú tehetségeket fedezzen fel: gimnazistákban meglássa a költőt.
(Zemlényi Attila korábbi főszerkesztővel készült interjúnk itt olvasható.)
Nyitókép: Jenei László a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat főszerkesztője, a lap miskolci szerkesztőségében. Fotó: Éder Vera / Kultúra.hu
