„Nem nehéz, nem szürke” – Zemlényi Attila költő a közös miskolci sorsról

Ön gimnáziumigazgatóként benne áll az itteni valóságban, Kabai Lóránttal közösen írt díjnyertes művével, a Vasgyári eklógákkal egyaránt tekinthető a Miskolc-mítosz hívének és táplálójának, a Műút korábbi főszerkesztőjeként pedig egy nagy miskolci sikertörténet részese. E minőségeiben egész biztosan egyedi képe van Miskolcról: egy olyan városról, amelyet nagyon lehet szeretni és félteni, és amiben nagyon lehet hinni. Magam is nagy Miskolc-fan vagyok, egy időben le is akartam itt telepedni, ezért érteni vélem a vonzalmát és a ragaszkodását, de ahhoz képest, amit ön lát és átlát, az én ismereteim felületesek, és ami nagyobb különbség: én mégiscsak vendég, „turista” vagyok a városban, aki a lényeget talán soha nem értheti meg – de az ön segítségével egy-két részlet biztosan világosabbá válhat. Ezért egyfajta körkép felrajzolására kérem.

Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”-életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik.

Csórók vagyunk, és a szegénység összekovácsoló erő.

Nagy dolog, hogy valóban tartozol valahova, és még nagyobb, hogy százötvenezer emberrel együtt vagy valamilyen. A „rossz volt ugyan, de el nem cserélném senkivel” élménye köt össze bennünket, és hogy ez a nehéz sors valami több, de nem bántóan több másokénál. Szégyellni viszont egyáltalán nem kell. Mi itt kevésbé vagyunk píszík, és mások a trendjeink: jobban ismerjük az élet árnyékosabb oldalát, épp ezért nagyra értékeljük a fényt. Nehezebb a Lidlben kifizetnünk, amit a kosárba pakoltunk, kevesebb a munkalehetőség, és senki sem hív belsőépítészt – de nem rinyálunk, hanem elfogadjuk, szeretjük ezt, sőt félszegen ugyan, de még büszkék is vagyunk rá. És közben kétszáz éves a színházunk – ugye érzi az ambivalenciát? Miskolcon nem jellemző a hamis romantika, és kevesebb az illúzió. Kabai Lóránttal közös darabunk, a Vasgyári eklógák arra keresi a választ, hogy mit lehetne kezdeni a múltunkkal, hisz nem lehet és nem is szabad végképp eltörölni. A mementója pedig körülbelül olyan, mint a Zóna a Sztalkerben.

[gallery columns="2" size="full" ids="347643,347644"]

A következő kérdésem az itteni művészeti, kulturális, irodalmi életre, a miskolci értelmiségre, annak önképére, helyzetértelmezésére, lehetőségeire, gondjaira és törekvéseire vonatkozik. Hogyan gondolkodik a városáról egy olyan itteni alkotó, aki tenni akar Miskolcért, ám nem fantaszta és légvárépítő? A fájdalmas nehézségek, megoldhatatlannak tűnő tehertételek reális számbavétele után milyen kitörési pontok nevezhetők meg? Hogyan lehet megoldani, hogy Miskolcról se ne a sajnálat – és kívülről érkezettek esetén sajnos sokszor a lesajnálás –, se ne a „minket soha senki nem fog megérteni, de mindenkinél jobbak vagyunk”, azaz a fájdalmas önsajnálat és a sértett önérzet hangján beszéljünk?

Hogy milyen maratonit futni, azt csak futás közben értheted meg. Olyanok sajnálnak le minket, akik nem látják a valóságot, csak a díszleteit, felületét. És Miskolcon nem beszélünk sem önsajnálattal, sem a sértett önérzet hangján. Ki így, ki úgy teszi a dolgát, de sosem megalkuvó módon, én így látom. Nem vagyunk elátkozottak. 12 évig voltam a Műút főszerkesztője, amelyet annak idején villámgyorsan az élvonalba toltunk. Egy csomó irodalmi lapot tanulmányoztunk hozzá a világ minden tájáról, hogy minél vonzóbb: vizuálisan is üdítő legyen, és már kézbe venni is élményszámba menjen. Sok-sok éven át alkotótábort szerveztünk a gyár területén. Tesszük, amit kell.

A probléma nem belőlünk, hanem a Miskolcra vonatkozó előítéletességből fakad. Ha én önt valamiért „a verekedős Péterként” kezdeném emlegetni, előbb-utóbb tartanának magától az emberek. A rettenetes előítéletesség sajnos magyar tulajdonság.

Mi itt fogcsikorgatva keressük az új identitásunkat, hisz Miskolc ma már nem nehéz, nem szürke.

Annak idején, a ’90-es évek elején a gyár bezárásával sok-sok ezren vesztették el Miskolcon a megélhetésüket. És még csak nem is egyszerre, hanem lassacskán. Olyan volt, mint egy kínzócölöp: lassú, hosszú trauma. De mára azért a nagy részén túl vagyunk.

Ez nem a vidék-főváros, központ-periféria ellentétről szól. Nagy művek, alkotások itt is éppen ugyanannyira születhetnek, sőt itt még inkább. És hagyjuk is Minerva baglyát.

Min kellene ön szerint Miskolcon változtatni annak érdekében, hogy az itt élők számára élhetőbb hely, az idelátogatók számára pedig vonzóbb célpont legyen, és egyre többen vigyék a jó hírét?

Ki kellene hozni a legjobbat mindabból, amink van. Például a meseszép környezetünkből. De az ipari múlt is olyasmi, amit jól kell feldolgoznunk. Hogy Miskolc még élhetőbb hely legyen, ahhoz persze pénz is kell. A megváltoztatása azonban nem olyasmi, amit felülről meg lehetne tervezni és végre lehetne hajtani. Inkább valamiféle transzformációra van szükség, amely ahhoz segít hozzá, hogy a múltunkat jobban szeressük, és a traumáink ne fájjanak annyira. Ottlik sem cserélte volna el a diákéveit semmi másra.

Miskolcon is tehetséges emberek élnek, csak kevesebb pénzből. A boldogság megtalálásának biztosítéka azonban nem okvetlenül a több pénz. Ebben a városban kiváló helyek, különleges atmoszféra, erős identitás, komoly lokálpatriotizmus, mély ragaszkodás vár, amelyre idelátogatóként és itt élőként egyaránt rátalálhatsz, ráérezhetsz. Siránkozhatnánk, hogy Budapest elszívja a tehetségeinket, de gondolom, ezzel más vidéki városok is ugyanígy vannak.

Igazgatóként milyennek látja a tinik viszonyát a városukhoz? Mit szeretnek, mit utálnak benne? Mitől függ, hogy ki akar közülük itt élni, és ki menne, vágyik más közegbe? Mit ad meg nekik ez a város, amitől jól érzik magukat, és mik a legfájdalmasabb hiányaik? Hogyan tekintenek a szüleik és a nagyszüleik nemzedékére? Mi dönt az ügyben, hogy az „itt élned, halnod kell” érzületével nevelkednek, vagy lúzernek tekintik a szüleiket, hogy nem költöztek el innen?

A tinik mindig és mindenhol ugyanolyanok: duzzognak, hallgatnak, szerelmesek, hülyeségeket csinálnak, összeakad a kezük-lábuk, tetszeni akarnak és felnőttnek látszani, elismerésre vágynak, és arra, hogy kipróbálhassák az életet – nem hiszem, hogy a „miskolci tinik” létező és jól megkülönböztethető halmaz lenne. Kiváló iskoláink vannak, a reál és a humán irányt egyaránt választhatják az itteni fiatalok, ez biztos. Amúgy pedig szerintem ők is pontosan olyanok, mint az eszkimó vagy a kaliforniai tinik. Nehéz helyzetben vannak, mert meggyötörte őket a Covid-járvány „szolid apokalipszise”, alapvetően változtatott az életükön az internetes forradalom, a virtuális világ, a mindenhonnét ömlő fake news – de több bulihely, színesebb élet, magasabb fizetések és úgy általában gazdagabb lehetőségek várják őket, mint annak idején bennünket, és ez így van jól.

Mit gondol, Miskolc a fantasztikus kampusza ellenére miért nem mint egyetemváros él az ország képzeletében? A Bükk, Lillafüred, Alsó- és Felsőhámor, Miskolctapolca, libegő, állatkert: más városok számára talán egy is elég lenne ezek közül, hogy kultikus turistacélpontként beszéljenek róluk. Mi lehet az oka, hogy Miskolcnak nem sikerül minden másról erre, a csodálatos természeti környezetére irányítania a figyelmet? Mintha bizonyos lehetőségeivel – például e kettővel – nem tudna eléggé élni.

Egyetemváros autonómiáját értéknek tartom, és nem problémának. Diákok ezrei élnek benne, aztán mennek tovább, míg mások közöttünk maradnak, Miskolcot választják. Akár így, akár úgy, az egyetemi éveik meghatározóak lesznek számukra egész életükben. Ez így szép. Miskolc diákváros is, turistacélpont is: hogy mik legyünk, mik ne legyünk, nem valódi kérdések. Amikről ön beszél, egy egész részei, és azt javaslom, hogy ha valaki időt tölt nálunk, próbáljon ki mindent. Mi Miskolc minden gazdagságára a sajátunkként gondolunk, és éppen ezt a sokszínűséget tekintjük az egyik legfőbb értékünknek.

Fotók: Éder Vera / Kultúra.hu