Sepsiszentgyörgyre érkezésünkkor autóban ülve vár, telefonon navigál bennünket a külváros felé, hogy új műhelyét megmutassa. Gépek zaja fogad: marók, fúrók szórják a forgácsot, az egyik padon dinoszauruszformák, a másikon stílbútorszerű díszítőelemek készülnek. Damokos Csaba izgatottan figyeli a gépek működését, akár egy órásira nőtt gyerek, aki a robotok világába csöppent.
Mi készül éppen?
Egyedi irodabútoron dolgozunk, és közben bárpultot készítünk az olaszteleki Daniel Kastélyszállónak. A kollégák tervezőmonitorain és a lézervágóban pedig a barcarozsnyói őslényparkhoz készülő dekorációkat látod.
Megbízásból soha nem szenvedtél hiányt, nagy volumenű tervezőmunkád is szép számmal akadt. Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy saját műhelyed legyen?
Mindig problémás volt megfelelő kivitelezőt találni egy-egy projekthez. Nehéz felkutatni olyan szakembereket, akik értik, hogyan szeretnék különféle anyagokat összeilleszteni. Mindenki csak a saját szakmájához ért: az asztalos a fához, az üveges az üveghez. A kollégáimmal most arra törekszünk, hogy a kivitelezők ne vághassák le a szárnyainkat: mindent magunk próbálunk megoldani. Régóta álmodom olyan műhelyről, amelyben a tervezéstől a kivitelezésig összeolvadnak a munkafázisok, ezért próbáltam a munkát digitális alapokra helyezni: a CNC-maróval és a lézervágóval bonyolultabb darabokat, prototípusokat is el tudunk készíteni. Pályázati pénzből hoztuk létre a műhelyt, és végre szemrebbenés nélkül tervezhetünk olyan tárgyakat, amelyeket akár négyféle anyagból kell legyártani.
Baász Imre képzőművész legtehetségesebb tanítványaként emlegetnek. Diákkorodban ő tanított rajzolni, később pedig az inasaként különféle művészi technikákat sajátíthattál el a műtermében. Mit szólna a műhelyedhez, ha láthatná?
Progresszív szellemiségű volt, ezért meg vagyok győződve róla, hogy nagyon élvezné ezt az alkotói szabadságot. Minden területen kereste az újat. Emlékszem, az 1980-as években Kalevala-ösztöndíjjal Finnországban járt, ahol könyvborítót is tervezett. Akkoriban mifelénk még gyerekcipőben sem járt a nyomdatechnika, de a finneknél már létezett számítógép, szkenner, nyomtató. Imre ragyogó szemmel mesélte nekünk, hogyan működnek ezek a csodák, mi meg csak álmélkodtunk.
Építész szerettél volna lenni, de a hatalmas túljelentkezés miatt nem vettek fel. Amúgy az 1980-as években Romániában magyar névvel szinte lehetetlen volt felvételt nyerni. Megbántad, hogy nem tartottál ki az építészpálya mellett?
Vér vízzé nem válik: a nagyobbik lányom másodéves a Mincu egyetemen (Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetem, Bukarest – a szerk.). Amikor egyszerű kukát vagy padot tervezek, bosszant, hogy mindig keresnem kell egy építész havert, aki pecsétet ad a tervre, mert anélkül nem lehet köztéri munkát felállítani. De egyáltalán nem bánom, hogy nem lettem építész, mert talán túlságosan nehéz lett volna számomra betartani azt a rengeteg szabályt.
Hogyan lettél dizájner? Az 1980-as évek végén még nem sokan tudták, miről szól ez a szakma.
Kolozsváron évente három helyet hirdettek meg, engem harmadik nekifutásra vettek fel. De volt olyan kollégám, akinek kilencedik próbálkozásra sikerült bejutnia. Nagy hír volt, hogy felvettek, még a Megyei Tükörben is megjelent. Sokan úgy tudták, hogy ha elvégzem az egyetemet, kirakatrendező leszek – az átlagember nagyjából ennyit tudott a dizájnról. Aztán ez gyorsan megváltozott. Ma mindenki tudni véli, mit jelent ez a szakma, de a dizájner leginkább csak egy olyan szó, amivel mindent el lehet adni.
Számodra mit jelent a formatervezés?
Azontúl, hogy a dizájn alkalmazott művészet, mindenképpen kommunikációt. Asszociatív típus vagyok, számomra ez tökéletes kifejezőeszköz. A minap a kisebbik lányommal beszélgettem, miközben éppen hájastésztát nyújtott. Észrevettük, hogy a tészta összetűrve fotelhez hasonlít. Azonnal előkaptam az iPadet, és 3D-ben megrajzoltam egy hájastésztára hajazó fotelt. Folyamatosan keresem, hogy a különböző funkciókat milyen formai kombinációknak tudom alárendelni. Minden inspirál, ami a környezetemben történik. Fontos számomra, hogy a tárgyaknak funkciójuk legyen: ha valaminek vannak szoborszerű plasztikai értékei, és emellett például lámpaként is használják, akkor az számomra izgalmas tárgy.
A funkcióhoz igazítod a formát vagy fordítva?
Vannak kedvenc formáim, ezeket próbálom a funkcióhoz alakítani. Korábban, amikor még szabad kézzel rajzoltunk, a kollégáimnak fel is tűnt egy-két ilyen forma, a rajzaimon kiszúrták az íveket. El is nevezték őket Mackó-vonalaknak.
A barátaid Mackónak szólítanak. Mitől különleges a Mackó-vonal?
A tárgyak egyedi vonalát a különböző formák egymásba történő áthajlásai adják: egy arcon, egy emberi testen is áthajlási pontok, vonalak sokaságát látjuk, ezeknél a pontoknál kapcsolódnak egymáshoz a mértani formák. A 911-es Porsche formája azért vált ikonikussá, mert tökéletesek az áthajlásai, ettől lettek izgalmasak az arányai. Ezeket a tökéletes áthajlásokat keresem a vonalaimmal.
Több területen kipróbáltad magad, érdekel a színházi díszlet- és a filmes látványtervezés, a képzőművészet, a fotográfia. Melyik művészeti ág jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
A műhelyben jelenleg kilencen dolgozunk egyetlen projekten, de tizenéven át egyedül ültem három monitor előtt, és egyszerre több projektet futtattam. Ha az egyikben elakadtam, inspirálódtam a másikból. Van átjárás a különböző műfajok között. Még a pályám elején sikerült egy-két kocsmabelsőt megterveznem Kolozsváron, de azt csak a színházban tapasztaltam meg, hogy amit lerajzolok, két hét múlva készen áll. Később a színházi gondolkodásmódot értékesítettem a dizájnban, a fotózásban, a grafikában, egy film látványterve pedig a különböző műfajok szintézise.
Látványtervezőként egész települések megépítésére kaptál lehetőséget: a Dallas Pashamende vagy a Dolina című filmhez a környezet minden apró részletét ki kellett találnod. Mennyire kapsz szabad kezet ilyenkor?
Volt szerencsém olyan rendezőkkel dolgozni, akik adták a passzokat; aki nem adta, azzal rövid volt a munkakapcsolat. Nincs kihívás egy olyan munkában, amelyet csak adminisztrálni kell, ez csapatjáték. A rendező víziójához igazítom a látványt, hangulatot teremtek. Jó, ha van a filmben egy-két olyan pillanat, amikor a díszlet kerül fókuszba, de abból nyilván nem lesz siker, ha a bemutató után azért gratulálnak a csapatnak, mert jó volt a díszlet. A film olyan, mint egy meccs: nem elég jól játszani, győzni is kell.
Amikor megtudtam, hogy készül Az érsek látogatása című regény filmes adaptációja, az jutott eszembe, hogy azt az időtlen, dermesztő környezetet, amelyet Bodor Ádám megírt, lehetetlen visszaadni. Később kiderült, hogy a feladatra éppen téged kértek fel. Milyen volt a Dolina látványtervén dolgozni?
Kemény és profi csapatmunka volt. Árvai Gyuri (Árvai György Jászai Mari-díjas magyar díszlet- és jelmeztervező – a szerk.) találta ki az alapkoncepciót, majd Kamondi Zolival (Kamondi Zoltán Balázs-Béla díjas filmrendező – a szerk.), a rendezővel és Bodor Ádámmal, a film írójával körbeutaztuk Erdélyt, hogy helyszínt keressünk. Végül Hargitafürdő mellett döntöttünk. Ebben a munkában úgymond kétszer építettem meg a díszletet: egyszer virtuálisan, 3D-ben, majd a tervek alapján, majdnem száz ember segítségével a valóságban is.
A Bagota Béla Valan című filmjéhez tervezett díszleted 2020-ban több jelölést kapott a legjobb látványterv díjára. Az a megbízás mitől volt különleges?
A Valan is a jó csapatfelállításról szól. Ebben Kántor Laci (Kántor László producer – a szerk.) barátom volt a főkolompos, akivel tucatnyi filmes és színházi kalandban vettünk részt az évek során. Béla úgy írta meg a forgatókönyvet, hogy előtte nem járt Erdélyben, így a látványról a terepszemlés autózások alatt állt össze az elképzelés. Végig velünk volt Garas Dani operatőr is. Tetszett, hogy egyikük fejében sem élt prekoncepció arról, milyennek kellene lennie egy erdélyi filmnek. Amikor kiraktam a monitorra a terepszemle képeit, kiderült, hogy kizárólag olyan felvételeket készítettem, amelyeken többé-kevésbé jelen volt a zöld szín. Ebből csináltunk koncepciót, amolyan vezérfonalat a film képi világához, de a jelmezek részleteitől a háttérben álló könyvespolcra pakolt könyvekig minden részletre odafigyeltem, hogy hiteles legyen.
A Valanban a tél jelentette nagy melót: az volt a kihívás, hogy a forgatáson mindvégig adott legyen a téli táj. Az egyik díszletet mellig érő hóban építettem traktorral, favágókkal. Volt, hogy teherautóval és markolóval hordtuk a havat, hogy a díszletben folyamatosan ott legyen, de az is előfordult, hogy hóágyúval felszerelkezve vártuk a jelenet kezdetét, ám amikor elhangzott a „tessék”, akkor csodaszépen, nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó.
A forgatásokon hatalmas munkával megépül egy-egy falunyi díszlet, amelyet legfeljebb pár napig használ a stáb, majd el kell tüntetni az egészet. Milyen érzés végignézni a bontást?
Amíg a kamera forog, az épített környezetnek hatalmas jelentősége van, de amint a megáll, és a színész kilép a falak közül, a díszlet már nem él. Soha nem felejtem el, amikor a román hatóságok környezetszennyezéssel vádolták meg a a Dallas Pashamende gyártásvezetőjét, és visszavonták a forgatási engedélyt. A teljes díszletet le kellett bontanunk, miközben lehullott az első hó. Megvallom őszintén, amikor a segédek szétszedték és felrakták az elemeket a nyerges vontatókra, az összes férfiasságom ellenére elbőgtem magam. Úgy éreztem, nem lesz folytatás. Végül azonban mindent átszállítottunk Magyarországra, és ott az utolsó négyzetcentiméterig újraépítettük az egészet. Akkoriban kezdődött a digitális fényképezés korszaka, nem számított a nyersanyag mennyisége. Ezerkétszáz fotót készítettünk, és Vivi Drăgan Vasile operatőrrel centiről centire összehasonlítottuk a régi és az újraépített díszletet. Vannak olyan felvételek a filmben, amelyeket Alsórákoson vettünk fel, az ansnittjük viszont a fóti filmgyárban forgott. De rajtunk kívül ezt senki sem mondja meg.
Mi lesz a díszlettel, ha vége a forgatásnak? Tud-e egy film vagy egy színházi előadás díszlete műtárggyá válni, érdemes-e megmenteni?
Bonyolult eldönteni, mitől válhat egy díszlet műtárggyá. A Dolina díszlete a legnagyobb, ami valaha magyar filmhez készült – az Egri csillagokat leszámítva. Amikor véget ért a forgatás, Kamondi Zoli arra kért bennünket, hogy bontsuk le, mert nem szeretné, ha reklámot forgatnának benne. A látványtervezés alkalmazott művészet, vagyis az adott helyszínnek a fényekkel, a színésszel, egy bizonyos helyzetben van jelentése, önmagában kevés. Ami a mentést, az újrahasznosítást illeti, egy magára valamit adó tervező nem használja fel a kollégája ötletét. Talált tárgyak osztályát sem csinálhatunk a díszletraktárból, vagyis nem hordhatunk össze mindenfélét, amit majd egyszer ready made-ként, azaz „konfekciótermékként” használhatunk. De ha ötven méternyi vasat vagy több négyzetméternyi deszkát át lehet menteni egy másik díszletbe, akkor meg kell tenni. Lehet, hogy születnek olyan tárgyak, kellékek, díszletelemek, amelyeknek műtárgyként még lehet utóéletük, de egy egész díszletet egyedi eseteket kivéve aligha lehet akként kezelni.
Amikor Sepsiszentgyörgy lakóinak életéhez készítesz díszletet, nem kell a bontáson gondolkodnod. A város arculatának alakításban többször is szerepet vállaltál. Úgy tűnik, szívügyed a városod.
Ha már kalandvágyból jó pár barátommal együtt Szentgyörgyön maradtam, akkor élhetővé kell tennünk a várost, ez volt a jelszó. Ha megkérdeznek, szívesen elmondom a véleményemet szoborállításokkal, arculati elemekkel kapcsolatban. Hogy mi valósul meg és lesz-e belőle felkérés, az változó. A legnagyobb felújítás, amelyben részt vettem az a Művész Mozi – Andrei Mureșanu Színház átépítése volt, Zsigmond Palival (Zsigmond Pál építész – a szerk.) közösen dolgoztunk rajta. A főtér átalakításában is részt vettem, jelenleg a házasságkötő termen és egy várostörténeti kiállításon dolgozom. Ma már az erdélyi önkormányzatok is odafigyelnek arra, mit hogyan alakítanak át, de még mindig előfordul az, amit a legnagyobb bűnnek tartok: hogy a szűkös költségvetés ellenére jól is meg lehetne oldani valamit, de a kevés pénzre hivatkozva pocsék munka születik.
Feltételezem, hogy éppen a vizuális nevelés érdekében kezdeményezted az első Design Week rendezvény megszervezését Sepsiszentgyörgyön.
Kettős célunk volt: egyrészt szerettük volna felmérni, milyen energiák vannak Erdélyben, és fórumot biztosítottunk fiatal dizájnereknek, másrészt meg akartuk mutatni a szakmán kívülieknek, mi is az a dizájn. Egyik úttörője vagyok a szakmának, és erdélyi kortársaim nagy része elment az országból, ezért úgy éreztem, nekem kell olyasféle fórumot teremtenem, amilyenre egykor, pályakezdőként magamnak is szükségem lett volna.
Mit gondolsz: létezik erdélyi dizájn? Van regionális jellegük az itt készülő funkcionális tárgyaknak?
Nem hiszem, hogy lenne. Legfeljebb a természetes anyagok használata, a népművészeti ihletés lehet közös nevező. Úgy gondolom, számunkra Kós Károly és Baász Imre, az avantgárd gondolkodású emberek a vektorok. Ha a nyomukban szeretnénk járni, akkor előremutatóan, a jövőben kell gondolkodnunk. Mifelénk az a legnagyobb probléma, hogy sok terv megreked a makettek szintjén, soha nem lesz belőlük kész tárgy. A sikeres márkák darabjai, mint Esztány István táskái vagy a Delikates ruhái a tervezők saját műhelyeiben készülnek: ez a jövő. Nyilván hiába akarunk drága új technológiát használni, mert akkor csak az örök vágyakozás jut nekünk. Hiába tervezünk karbonszálas tárgyat, ha az egész országban nincs hozzá egyetlen kemence sem. A dizájn eredendően ipari formatervezést jelent, de Erdélyben ez másképp működik: itt nincs ipar, ezért inkább a kézműves jellegen van a hangsúly. A digitális technológia ide is kezd betörni: a digitális tervezés, a 3D-nyomtatás, a CNC-marás és a lézervágás lehetővé teszi, hogy egyedi vagy kis szériás darabokat hozzunk létre. Ez amolyan digitális kézművesség.
Most, hogy megalapítottad a műhelyedet, merre tartasz?
Amikor elrúgtam a 45. évemet, összehoztam egy kiállítást, az volt a címe: Az első félidő. Most, a második félidő közepén úgy érzem: nyerésre állok. A műhelyalapítás sok energiát igényelt. Merem remélni, hogy mára az összes tandíjat megfizettem. Eddig labdatartásra voltunk berendezkedve, most viszont végre jöhet a támadás: itt az idő, hogy a kollégákkal mindazt létrehozzuk, amiért a műhelyt megépítettük. Lassan visszatérhetek a több száz lámpa-, szék- és foteltervemhez, amelyek az évek során összegyűltek. És a játékautó-kollekció elkészítésére is időt kell szakítanom, mert az autó számomra örök szerelem.
Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László
