Valószínűleg nincs olyan néző, aki ne találkozott volna már Széles Tamás nevével. Színpadi szerepei mellett szinkronizál is: filmek, sorozatok és tévécsatornák hangjaként ismerjük. Ezúttal Jankovics Marcell utolsó munkája, a Toldi apropóján beszélgettünk vele, aminek nemcsak a narrátora, hanem a főszereplőnek és az összes többi karakternek is ő kölcsönzi a hangját.

Több alkalommal dolgoztál együtt
Jankovics Marcell-lel. Hogyan kezdődött a közös munkátok?

Úgy, ahogy minden filmes produkciónál szokás: többkörös
meghallgatást tartottak. Jankovics Marcell kezdetben nem engem akart, hanem egy
huszonéves színészt képzelt el a szerepre, mivel a film alapvetően a
fiataloknak szól. Elkezdődött a casting, és egy csomó diplomás fiatal színészt
meghallgattak, de nem nagyon talált köztük olyat, aki a kedvére való lett
volna. Emiatt elkezdték emelni a korhatárt: először jöttek a harmincasok, aztán
a negyvenesek, így én is belekerültem a merítésbe, aztán a végén csak én
maradtam.

Milyen volt együtt dolgozni Jankovics
Marcell-lel? Határozott elképzelései voltak, vagy szabad kezet adott neked?

Eléggé pontosan tudta, hogy mit szeretne hallani. Emiatt itt-ott nyesegetnie is kellett engem, mert pár jelenetben színészileg többet képzeltem volna el, de ő nyilván máshogy tekintett erre, hiszen a nagy egészet látta, míg az enyém csak egy szűk nézőpont volt; annak ellenére is, hogy az összes szereplőt én szólaltatom meg. Ő volt az, aki az egész produkciót, minden egyes ágazatát összefogta, minden döntés az ő fejében született meg. A Toldi abszolút profi, aprólékos munka volt, majdnem három évig készítettük. Először felvettük a teljes hanganyagot, aztán évente egyszer-kétszer végigmentünk és javítottunk rajta. Korrigáltunk, ahol nem volt teljesen érthető, pótoltunk, ahol szétvagdostak egy-egy mondatot. Ezeket mind folyamatosan javítani kellett, és közben azért a karakterek is csiszolódtak. Ez borzasztó lassú munkafolyamat, és nagy türelem kell hozzá. Marcell 2017-ben vállalta el a rendezést, és 2018-ban jutottunk el oda, hogy elkezdődhettek a felvételek. Mivel nem szinkronmunka volt, az én hangomhoz rajzolták meg a karakterek animációját és szájmozgását. Tehát az, hogy én milyen hangfekvésben, milyen technikával beszélek, valamilyen mértékben meghatározta, hogy a rajzolónak mi jutott eszébe.

Hogyan érintett, hogy a Toldi Jankovics utolsó munkája lett?

Nagyon sajnáltam, hogy nem érhette meg az elkészültét, és
hogy már nem találkozhatunk, nem gratulálhatunk egymásnak a bemutatón.

Manapság egyre gyakrabban merül fel az a téma, hogy a régi szövegeket nehezen értik meg az emberek, különösen a fiatalabb korosztályok. Szerinted a Toldira is igaz ez, vagy Arany János költeménye 175 év után is megőrizte a frissességét?

Szerintem ez Arany Jánosra is igaz valamilyen szinten. Én is sokszor belebakiztam a szövegbe: mást olvastam, mint ami le volt írva, mert én alapvetően blattolással, képolvasással olvasok: ránézek a betűhalmazra, és ami asszociatíve eszembe jut róla, azt kimondom. De szerintem ez általában is igaz a régi szövegekre. Ha Isten megsegít minket, akkor novemberben Sopronban bemutatjuk Németh László Széchenyi című darabját, amit 1946-ban írt, és szerintem a mai fiatalság számára már az a mű is közel érthetetlen. Arany János pedig még nála is sokkal régebben alkotott. Az ilyen archív szövegeket muszáj interpretálni. Színészként én mindig arra törekszem, hogy akár Madách-, akár Arany János-szöveget, akár régebbi Shakespeare-fordítást kapok, hogy a szavaim mögötti érzelem, gondolat egyértelművé tegye a jelentést.

Akkor eszerint a Toldinál az eredeti Arany János-szöveget használtátok, és nem
modernizáltátok?

Nem, de szerintem Marcellnél elképzelhetetlen lett volna,
hogy bármit is alakítson rajta. Annyi történt csak, hogy mivel a rajzfilm vizuális
műfaj, sok mindent nem kell kimondani, ami le van írva. Ezért a szöveg narratív
részéből sokat kihúztak, és nem hangzik el minden egyes szava az írott műnek, hanem
csak az, ami dramaturgiailag fontos. Bár maga Arany János is megjelenik a
rajzfilmben narrátorként, az első énekben nem kell beszélnie a tájról, hiszen
az animáció meg tudja mutatni a boglya hűvösében pihenő szolgákat, a szöcskéket
a fűben, a hórihorgas gémet, és fölösleges lenne ezeket szóban elismételni.

Kihívást jelentett, hogy nemcsak Toldi
Miklósnak, hanem az összes többi szereplőnek is te kölcsönözted a hangodat?

Természetesen. Nem mondom, hogy nem volt már korábban ilyen jellegű munkám, de ettől még nagy kihívásként éltem meg, mert az ember nyilván szeretné differenciálni a figurákat. A színész egy ilyen projekt esetén arról álmodik, hogy az ő megszólaltatásában a néző majd elfelejti: végig egy ember hangját hallja. Van olyan jelenet, ahol ez sikerült, de persze nem mindenhol. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe Szabó Gyula, miközben a Toldin dolgoztunk, és hogy ő milyen csodálatosan csinálta ezt a Magyar népmesékben.

Mennyiben más animációs filmet
szinkronizálni, mint élő szereplőset? Hogyan lehet életre kelteni kétdimenziós,
rajzolt karaktereket?

Nem jelent nagyobb kihívást, mert a szinkron, a film és a színház is akkor jó, ha a színész hitelesen játszik. Amikor Miklóst próbáltam megformálni hangban, az ő dühét és sértettségét György bátyjával szemben, akkor erőteljesen imagináltam a saját kamaszkoromat, és próbáltam újra átélni azt a belső izzást és sértettséget, amit akkoriban az egész teremtett világgal szemben éreztem.

A Toldit először a Duna Televízió vetíti, majd jövőre szokatlan módon újravágva, filmként is bemutatják majd a mozikban. Szerinted melyik formátum illik jobban ehhez a történethez: a sorozat vagy az egész estés mozi?

Mivel a megrendelő, az MTVA sorozatot kért, nem igazán volt választási lehetőség. Én úgy gondolom, hogy az egész estés formátum másfajta élményt ad, és az képes önmagában, a saját lábán megállni. Most nagyon nagy divatja van a különböző sorozatoknak, de szerintem a Toldihoz a mozifilm jobban illik. Én stábvetítésen már láttam a sorozatot és a mozikba szánt vágatot is. Az utóbbiban nagyon sok mindent meg kellett változtatni, mert ami sorozatban működik, egész estés filmben nem. Hozzám személy szerint a mozifilm áll közelebb, már csak azért is, mert így könnyebben beilleszthető Jankovics Marcell másik három nagy műve, a János vitéz, a Fehérlófia és Az ember tragédiája mellé.

A nézők számos helyen találkozhattak
már az orgánumoddal, a különböző tévécsatornák hangjaitól kezdve a filmeken át
a sorozatokig. Előfordult már, hogy felismertek a hangod alapján? Hogyan
szoktál reagálni az ilyen helyzetekre?

Arcról nem szoktak felismerni, amit egyáltalán nem bánok, mert az a fajta ismertség soha nem vonzott. Én igazából azt szeretem, hogy ha inkognitóban maradok, amikor bemegyek a boltba, ha olyan lehetek, mint bárki más. De rengetegszer előfordult már, hogy a hangom alapján felismertek. Zavarba jövök az ilyen helyzetektől, mert én csak a színpadon vagyok színész, az életben nem. „Igen, én voltam ebben a filmben, sorozatban, de ez a munkám, mindennap ezt csinálom, nekem ebben semmi különös nincs” – szoktam mondani ilyenkor.

De azért néha adódnak vicces szituációk. Egyszer, amikor a Szulejmán című sorozatot csináltuk Viczián Ottó kollégámmal, aki az Ibrahim nevű másik főszereplőt szinkronizálta, elmentünk bowlingozni. Ottó ért először a pulthoz, és elkezdett beszélgetni az ott dolgozó hölggyel, akinek felcsillant a szeme, és rögtön megállapította: „Maga az Ibrahim hangja!” Mire Ottó: „Igen, én vagyok, de az semmi, itt van a szultán is”, és intett nekem, hogy menjek oda. A hölgy megkért, hogy mondjak valamit, én pedig elkezdtem beszélni, ám azonnal így reagált: „Á, nem, a maga hangja nem is hasonlít a szultánéhoz!”

Van olyan filmes, sorozatos vagy
animációs szinkronszerep, ami különösen közel áll a szívedhez?

A filmek közül sok ilyen van, a sorozatok közül már
kevesebb. Lars von Trier kórházas sorozatából, A Birodalomból készült egy amerikai verzió, azt például rajongásig
szerettem csinálni. A másik nagy kedvencem pedig Az elit alakulat volt.

Szokott esetleg zavarni, hogy sokszor
ugyanazt a színészt, például Ben Afflecket szinkronizálod?

Nem, ez nagyon jóleső dolog, hiszen az ember egyrészt
megszokja, másrészt pedig megszereti az adott színészt. Ezt a fajta
népszerűséget egyébként szeretem: hogy egy bizonyos színésznek, világsztárnak
én vagyok a magyar hangja. Nem azért, mert így jobban felismernek, hanem mert önmagában
jó érzés.

A szinkronizálás mellett a színháznak
is fontos szerep jut az életedben. Hol találkozhatnak veled legközelebb a
nézők?

Szolnokon, a Szigligeti Színházban nemsokára bemutatjuk Örkény István Kulcskeresők című darabját, amiben az egyik főszerepet játszom.

Kulcskeresők
Fotó forrása: Szigligeti Színház

November közepén a soproni Petőfi Színházban Németh László Széchenyi című drámájának címszerepét formálom meg, már ha a negyedik hullám engedi. Utána pedig a tatabányai Jászai Mari Színházba megyek egy szerepre. Szerencsére van munka bőven, és sok mindent ki tudtam próbálni az elmúlt időszakban. Mostanában például monodrámákat írtam és játszottam.

Illisz Balázs Gergely

Nyitókép: Széles Tamás a tanár szerepében Nils Peter Juel Larsen Blixen bárónő szerelmei című játékának próbáján a Centrál Színházban 2014-ben. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt