Úgy emlékszem, lovon ült, úgy vágtatott a tévé képernyőjén, én pedig irigykedve figyeltem a derűjét, a magabiztosságát. Tudtam, hogy nem hazudik: csakugyan halhatatlan.

Amikor meghallottam, hogy Kossuth-díjat kapott, az első kérdésem az volt: „Hogyhogy? Láng Vince, a Sötétruhás fiú és Naszreddin Hodzsa alakítója még nem volt Kossuth-díjas?!?” És szerintem sokan gondolták így rajtam kívül is. Ön szerint is későn jött egy kicsit? Mi lett volna más, ha már évtizedekkel korábban megkapja? Mit ad most?

Jólesik, hogy így gondolja. Amikor ez a téma korábban szóba került, általában csak legyintettem, jelezve, hogy nem tartom fontosnak, nem érdekel különösebben. De most, hogy megkaptam, érzem, hogy mekkorát dobott az önbecsülésemen, és mekkora életerőt, micsoda ambíciókat adott. Ebből rájöttem, hogy korábban nem voltam egészen őszinte magamhoz.

Nemrég újra megnéztem régi nagy kedvencemet, a Jó estét nyár, jó estét szerelmet, és elcsodálkoztam, hogy mennyire erős film ma is. Noha jóformán minden megváltozott körülöttünk azóta, ez a film – talán éppen az erőteljes színészi alakítások miatt – mintha nem öregedett volna meg. Ma is képes a Sötétruhás fiú tragikus kitörési kísérletét, amellyel megalázóan szürkének érzett életéből szabadulni próbál, átélhetően elbeszélni. A film világa a mai néző számára sem ismeretlen, talán mert az akkori és a mai magyar viszonyok különbségénél erősebb az a motívum, hogy boldogságra vágynak a hősök, és annak, hogy elérhetik-e, komoly köze van a társadalmi helyzetükhöz. Ön, aki maga is író, minek tudja be az akkori sikert, és azt, hogy ez az alkotás, ami a művészi hatását illeti, mintha nem lenne alávetve az idő múlásának?

Én is úgy érzem, hogy ennek a filmnek nemcsak múltja, hanem jelene, sőt jövője is van még. Pécsi Sándor, akit nagyon szerettem és tiszteltem, a forgatás alatt egyszer azt mondta nekem: „Bizonyára sok filmben fogsz még szerepelni a pályád során, és talán lesznek köztük olyanok is, amelyek ötven év múlva is hatni tudnak majd. Óriási dolog, ha egy színész úgy érezheti, hogy valami maradandó megalkotásában vesz részt.”

Amikor a Jó estét nyár, jó estét szerelem készült, még a vasfüggöny mögött éltünk. És noha utazni nem tudtunk, a nyugati szél már akkor is sok fiatalt meglegyintett, amikor minden bezártságunk ellenére besöpört hozzánk. Ma már el lehet menni szerencsét próbálni, elindulni a vágyott érvényesülés, gazdagság felé, mint az egykori festőinasok indultak Rómába, Firenzébe, Párizsba mestert és műhelyt keresni maguknak. A film gyönyörű lányai odavannak a jellegtelen fiúért, mert görög diplomataként egy jobb élet szimbólumát testesíti meg számukra. Igen, a Jó estét nyár… ma is aktuális, és holnap is az marad, mivel Közép-Európában központi helyen élünk, és érzékenyen reagálunk a nagyvilág történéseire.

A filmbeli alakításának vannak egészen döbbenetes, például sötét, már-már démoni színei, amelyek azt sugallják: olyasmiket játszott el, amiket olyan fiatalon még nem is tudhatott. A film legfontosabb igazságait az Ön játéka révén tudjuk meg, és a játékidőnek talán a felében is az Ön arcát látjuk, sokszor egészen közelről. Hogyan dolgozta ki a karaktert, milyen „használati utasítást” kapott hozzá Szőnyi G. Sándortól?

Óriási szerencsém volt, mivel Fejes Endre, az író, Bornyi Gyula, az operatőr és Szőnyi Sándor mellé csatlakozhattam be negyediknek. Ezt csaknem isteni csoda volt megélnem. Nekik az volt a véleményük, hogy a fiút szinte gesztusok nélkül kell eljátszanom. A tragédiáját, a tiltakozását, a gyűlöletét és a szeretetét egyaránt. „Minden az arcodon tükröződjön, a gondolataid üljenek ki a szemedre; gesztusokat is alig kérek” – mondta Szőnyi. Egy kétségbeesett, behatárolt élete ellen tiltakozó munkásfiút kellett eljátszanom, aki leleplezi a környezete sekélyességét, álszentségét, és inkább éhezik, mint hogy beletörődjön abba a sorsba, amit a társadalom szán neki. Minden jelenetet nagyon precízen kielemeztem, elmélyedtem az értelmükben, mondatonként végigrágva őket.

A görög diplomata szerepében a Fejes Endre darabjából készült filmben

Mielőtt megkaptam volna a szerepet, Fejes Endre meghívott a János-hegyi házába, hogy úgymond levizsgáztasson. Noha akkor már volt egy filmem, a Fiúk a térről, nagyon ideges voltam. Megkért, hogy olvassam fel a gyilkossági jelenet szövegét, és megkérdezte, szerintem hogyan kellene ott játszanom. Azt válaszoltam, hogy belső lüktetéssel képzelem el a jelenetet, és úgy, hogy az arcomon szinte semmi látványos ne jelenjen meg. A fiú könyörög Zsuzsannának, hogy ne jelentse fel. Ártatlannak érzi magát, hiszen csak annyi volt a bűne, hogy az általa vágyott életet akarta élni.

Sokat köszönhetek Bornyi Gyulának is, aki Ragályi mellett az egyik legnagyobb magyar operatőr volt, és amikor egyszer meghívott egy italra,

szabályosan feltérképezte az arcomat, mint egy radar.

Furcsa érzés volt, hogy nézeget, már-már nem tudtam mire vélni. De a film beállításait látva megértettem, miért volt szükség az alapos előtanulmányra. A Bornyi-féle közelik – köztük az olyanok, amelyeken még a homlokom sem látszott, csak az arcom – a film központi hatáselemeként működtek. És az is Bornyi nagy érdeme volt, hogy szívszorító, furcsa fényeivel ráerősített a Fejesre annyira jellemző balladai hatásra.

Annyira magabiztos színészt mutat az alakítása, hogy kételkedve hallgatom, amiket az akkori önmagáról, bizonytalanságairól szokott mondani. Hogyhogy kezdő és aggodalmaskodó volta ellenére annyira kiemelkedő, általános elismerést kiváltó volt a Sötétruhás fiú szerepében?

A vajúdás a színész örök sorsa. Talán furcsa a kép, de a színész olyan, mint a szülő nő, akit a rendező orvosként segít világra hozni a figurát.

Valóban voltak magammal, a külsőmmel problémáim. Nem voltam sem amorózótípus, sem magas, sem szép, sem jó svádájú, magam körül viszont sok ilyet láttam a főiskolán, és ez kisebbrendűségi érzéseket keltett bennem. Szerencsére remek tanáraim voltak, akik észrevették, mi a bajom, és önbizalmat csepegtettek belém.

„Hidd el – mondták –, hogy azzá tudsz válni, akivé akarsz, hogy a közönség hinni fog neked!”

De például Gáti József, akitől nagyon sokat kaptam, annak érdekében, hogy erre képes legyek, kegyetlenül megnyúzott. Lélekbe látó, megértő, odaadó, de egyben kegyetlen tanár volt, aki nem nyugodott mindaddig, míg technikailag ki nem művelt bennünket. Utána viszont már saját utunkra engedett.

Mindmáig van bennem drukk, mielőtt színpadra lépek. Olyasmi ez, mint a versenyló izgalma a futam előtt. Hallgatom a kulisszák mögül a nézők zsibongását, és a fülemmel érzem őket. Körülbelül tudom, milyen összetételűek, milyen lesz velük az este. Szomorú, hogy a pandémia miatt már másfél éve nélkülöznöm kell ezt a páratlan élményt.

Különösen kiválónak éreztem a Jó estét nyár...-ban a Halász Judittal és Törőcsik Marival közös jeleneteiket, ezért érdekelne, hogyan dolgoztak együtt, mit kapott tőlük a film készítése során. És az is, hogy úgy általában hogyan szoktak hatni a partnerei a játékára.

A partnert alázatosan kell szolgálni. Ez összjáték, mint a fociban: labdát kapok és adok, ebből lesz a gól. A Jó estét, nyár…-ban a partnereimmel is szerencsém volt. Bár az zavart, hogy Törőcsik Mari a jelenetek felvétele előtt semmit sem mondott, nem beszélgetett velem. Ezért a lelepleződési jelenet felvétele után különösen sokat jelentett, amikor a szája szélét megnyalva így szólt: „Jó volt!” Többet nem mondott, mégsem volt hiányérzetem.

Tordai Teri fél fejjel magasabb nálam, ez izgalmassá tette a kettősünket. A gyilkossági jelenetben „vacak trógernek” nevez, a nővérének pedig korábban „semmi emberként” emleget, ezzel is jelezve a karaktereink közötti „ég és föld” különbséget. Viszont amikor nemrég beszélgettem vele, kedvesen úgy emlékezett, hogy nagyon jóképűnek látott abban a szerepben.

Halász Juci varázslatosan mondta a szövegét, és a jelenléte sokat segített nekem, hogy jó tudjak lenne a „Krisztus-pózos”, meghajlós, letérdelős gellérthegyi jelenetben. Ez volt a Sötétruhás fiúnak szinte az egyetlen látványos gesztusa a filmben, sokat is emlegették.

Halász Judittal a Jó estét nyár, jó estét szerelem (1972) egyik jelenetében

Faragó Verával, aki Zsuzsanna nővérét játszotta, mély barátság alakult ki köztünk a forgatás alatt. Órákat beszélgettünk, és nagyon sokat jelentett számomra a figyelme, az elismerése. Később is gyakran dolgoztunk együtt, és figyelemmel kísértük egymás pályáját.

Régóta beszél már róla, hogy szívesen eljátszaná a Jó estét nyár… hősét évtizedekkel később, a szabadulása után, sőt már meg is írta a folytatást. Hogyan képzeljük el az ál-Viktort ma? Milyenné alakították a börtönbeli évtizedek? Milyen szándékok, érzések, vágyak motiválják 2021-ben?

Pár éve egy ismerősöm kártyából jósolt nekem, és azt tanácsolta, hogy foglalkozzam a film folytatásával, nem fogom megbánni. Én pedig egyszer csak magam előtt láttam a Sötétruhás fiút, miután életfogytiglani börtönbüntetését letöltve, harminc-harmincöt évvel később szabadul a börtönből. Emlékezzen vissza: a filmnek valójában nincs vége! A gyilkossá vált fiú nem volt elvetemült bűnöző, mint az életbeli modellje – akiről Fejes Endre egy bűnügyi hír alapján mintázta –, és jobbá vált odabent. Arra készül, hogy rendbe hozza az életét, és visszamenőleg jóvá tegye a vétkét. És egyszer csak belecsöppen a 21. század digitális őrületébe… Igen, megírtam a folytatást, és most olyan tévécsatornát keresek hozzá, amely fantáziát lát benne.

A szintén kivételesen emlékezetes Egy óra múlva itt vagyok kritikai fogadtatása vegyes volt, az Öné azonban egyöntetű. Egy kritikus így írt az alakításáról: Harsányi Gábor „lehetőséget kapott, hogy felragyogtassa jellemábrázoló és karikírozó tehetségének teljes színészi szivárványát, és hogy ezer arcán is mindig átérződjék derűjének emberi melegsége”. Milyen volt kettős szerepet játszani? Hogyan érte el, hogy Luitner, a rendőrspicli szerepében mintha nem is ugyanaz az ember lenne a sorozatban, mint a főhős Láng Vince?

Az Egy óra múlva itt vagyok óriási siker volt. Én inkább a méltató írásokra emlékszem. Csak a rendszerváltás után kezdték el azzal kritizálni, hogy kommunista propaganda volt, de ez nem igaz! Az, hogy elvtársaznak benne, nem érv, hiszen akkoriban keményen dübörgött nálunk a szocializmus. A rendező Wiedermann Károly és a forgatókönyvíró Pintér József a magyar Švejket látta Láng Vincében. Egy csupa szív, talpraesett, gyors észjárású hőst, aki túl akar élni. Sorsában Magyarország sorsát ábrázolták, története az ő értelmezésük szerint az ország történetének, szenvedéseinek és túlélésének parabolája volt.

Venczel Vera, Harsányi Gábor és Gyenge Árpád az Egy óra múlva itt vagyok (1971) című sorozatban

Kettős szerepet játszani minden színész álma. Luitnerrel megmutathattam a másik oldalt, a kisember boldogságát fenyegető, agresszív elnyomót, aki el akarja szívni Láng Vince és általában az egyszerű, boldogulni akaró milliók elől a levegőt.

Bármikor láttam nyilatkozni az elmúlt években, elégedettnek, az életének és feladatainak örülő, a jelenben élő embernek láttam. Önazonosnak, a múltjával megbékéltnek, az értékeivel tisztában levőnek, és nem ezért vagy azért kesergőnek. A 70-es, 80-as években elképesztően népszerű volt, így két kérdés mindenképpen adódik, ami a jókedvét és az életbölcsességét illeti. Hogyan dolgozta fel, hogy annyira fiatalon annyira sikeres lett, aztán jóval később hogyan békült ki azzal, hogy a népszerűsége és az ismertsége halványulni kezdett?

Kell a siker, mert az igazolja a színész számára, hogy jól dolgozik. Álszent, aki nem vallja be ezt. Annak idején végtelen hálával és alázatosan fogadtam a napi egy bőröndnyi levelet, és boldogan fürödtem a népszerűségben. Hogy később lanyhul az érdeklődés, az természetes. Mit nézzenek a ráncaimon? Jönnek az újak, a fiatalabbak, hát persze hogy már őket szeretik, róluk álmodoznak. De a régi filmek beleivódtak a nézők lelkébe, és a vérükké váltak. A palacsintás királyt több generáció érzi a magáénak, és mindmáig szülők, nagyszülők ültetik a tévé meg a laptop elé a gyermeküket vagy az unokájukat, mert tovább akarják nekik adni a saját gyermekkori élményüket.

Én pedig – ezt jól érzi – nagy hálával gondolok arra, ami megadatott, és kíváncsian tanulgatom ezt az új világot, például a laptop meg az okostelefon használatát. És abban bízom, hogy még lesz alkalmam valami maradandót alkotni, a Kossuth-díjamat meghálálni.

Mi a frissen maradásnak, a lelkesedés megőrzésének és a pozitív hozzáállásnak a titka?

Én a lelki tisztaságban meg a becsületességben hiszek. Ne bántsunk senkit, legyünk emberségesek. Tartsuk tiszteletben a másik véleményét, vallási, politikai, ideológiai hovatartozását. A szépet és a jót keressük a másikban, és ne támadjunk vissza, ha ellenséges. Hanem kerüljük ki szépen.

Karate vagy tékvandó? A Lindában tékvandómester volt, de manapság mindig a karate fontos szerepéről beszél az életében.

Mindkettő, mert mindkettővel foglalkoztam, és elég hasonlóak is.

És mi a helyzet a karatéhoz kapcsolódó meditációval, amit Ön rendszeresen művel?

A meditáció hasonlít a színész elmélkedéseihez, amikor szerepre készül, és beleássa magát az író gondolataiba. Hozzásegít, hogy ráébredjünk, mekkora ajándék az életünk. Idősödve egyre jobban látja ezt az ember.

Hogyan kell meditálni?

A sikerhez kudarcok lépcsőin vezet az út. A színészet világából vett példát mondok: ha valaki nem kap meg egy szerepet, gondolhatja azt, hogy a rendező vagy az igazgató a hibás, vagyis másokra háríthatja a felelősséget, és békétlen lesz tőle. De ha meditációba viszi a problémát, talán rájön, hogy még nem érett meg arra a szerepre, és nyugalmat talál.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu