A válság túlélési esélye a kultúra

Van ma egységesen elfogadott meghatározása a kultúra fogalmának?

Az 1950-es években amerikai kutatók átnézték, hogy hányféle kultúradefiníció látezik. 140 és 400 közötti meghatározást találtak. Vitányi Iván 140-et mondott, de azt is hozzátette, hogy ezek mind redukálhatóak ugyanarra az egy gondolatra: ki, mit, hogyan csinál. Tehát a kultúra az emberi cselekvés által létrehozott anyagi és szellemi teljesítmény.

Én azonban nem innen közelíteném meg, hanem három különböző szempontot említenék. Az egyik a szokásrendszer. Előre köszönünk? Milyen ruhát viselünk? Az 19. században az öltözeteknek egyértelmű üzenetük volt. Ma már a te zöld pulóverednek vagy az én négyzethálós ingemnek nincs pregnáns jelentése, inkább csak funkciója. Akkoriban a te feltűzött hajad arról árulkodott volna, hogy férjnél vagy, az én hosszúra nőtt frizurám az igényesség hiányáról. Ma ezek legfeljebb tudattalan, ösztönös érzékelések. Ha az egyetemen beszállok egy liftbe, a hallgatóim egy része nem köszön. Ha rájuk köszönök, válaszként dörmögnek valamit, de számukra nem evidens, hogy az idősebb érkezőnek köszönjenek. Ugyanennek a szokásrendszernek része, hogy egy koncertteremben mennyire hangosan zörgünk a cukorkás papírral, mikor köhögünk, vagy mit engedünk meg a kisebb gyerekeinknek.

A másik az értelmezés. Ha megnézünk egy filmet, például a nemrég bemutatott Wonkát, akkor észrevesszük-e a thriller-vonulatot, a diktatúrára utaló epizódokat, vagy a teljes történelmietlenséget? Esetleg megelégszünk azzal, hogy a rózsaszín fiú három csokoládéval minden helyzetet megold? A 19. századi német gondolkodás az ezzel kapcsolatos nevelést bildungnak, vagyis képzésnek nevezi, nálunk Kodály Zoltán vette át a fogalmat művelődésként. Ez teremti meg a kultúrát.

A harmadik pedig a köztem és a környezetem közti láthatatlan dimenzió. Ezt hívja Roger Scruton – Husserl nyomán – életvilágnak. Az angol bölcselő felfogásában viszont a kultúra még mindig az egyetlen lehetőségünk a kortárs mentális, társadalmi és politikai válságot megújulva túlélni.

Én komolyzenével foglalkozom. A komolyzene kultúrája hatalmas változáson ment át az elmúlt száz évben. A második világháború után értékelődött le, és azóta csak romlik a helyzet. Még ugyan van operaházunk és néhány kiváló koncerttermünk, de ezek ma elsősorban épületek.

Mert nem képviselnek valamilyen markáns kultúrafelfogást?

Szerintem nem képviselnek. Van operaházunk, de nincs operakultúránk. Ha még létezne az Erkel által létrehozott, majd a két világháború közt kiteljesedett operakultúra, akkor például tudnánk a próbák számát. Ma mindenki csodálkozna, ha ezt nyilvánosságra hoznánk, pedig akkoriban ez köztudott volt. Ismerték a művészeket, tisztában voltak vele, ki honnan jött, mire képes, mi egy énekes vagy karmester erőssége. Az operakultúra része volt, hogy az egyes éneklési stílusokat értették, nemcsak kedvelték vagy elutasították. Nem az volt a kérdés, mint sokak számára ma, hogy hamis vagy tiszta, hanem hogy artikulált, hiteles és a darab világában szép-e. Ma erre a közönség nagy része képtelen. A komolyzenét szerető hallgatóság jórészt idősebbekből áll, és már a legnívósabb nemzetközi együttesek koncertjén is megesik, hogy a tételszünetbe beletapsolnak. A komolyzene egyre kevesebb embert vonz, ám nem látom, a kultúra mely szegmense ér el szélesebb rétegeket. Mert a filmek sem tarolnak. A mozi sem nyújtja már azt a közösségi élményt, amelyet egykor. Az 1960-as években leállították a vetítést, ha győzött a magyar futballválogatott. Mindenki felpattant, örült, szorongatták egymás kezét. Majd ismét eloltották a villanyt, és ment tovább a film.

Mostanában is akad hasonlóra példa, bár a közösségek szétesőben.

Ráadásul a kultúra identitást adó szerepe rendkívül gyenge. Krasznahorkai László Rombolás és bánat az Ég alatt című regényében a magyar utazó Kínában keresi a klasszikus kínai kultúra nyomait, ám nem találja. Mi is ebben élünk. A klasszikus kultúra egy az egyben már nem lelhető fel, de nyomokban mindenütt ott van. A helyi kínaiak az utazónak mindig azt mondják, hogy bár nem olvasnak naponta klasszikus kínai irodalmat, mégis bennük él. Emlékszel még arra, amikor csóró bölcsészként azzal bátorítottuk egymást egy-egy kirakat előtt, hogy könyvet lopni nem bűn? Na, az én hallgatóim már nem mondják ezt egymásnak – és nem a közerkölcsök javulása miatt. A klasszikus kultúránk jelképe, a könyv elvesztette ikonikus helyét.

Hallgatókkal több éve kutatjuk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, hogy mi az a beszédtéma, amely összekapcsol egy-egy évfolyamot. Ezek jellemzően a Harry Potter, a Trónok harca és más hasonló popkulturális tartalmak. Amikor én voltam egyetemista, József Attila vagy Weöres Sándor versei nélkül nem lehetett ismerkedni a bölcsészkaron. Ez ma másként van: nem Térey Jánosról, Szabó T. Annáról vagy Varró Daniról folyik a szó az egyetemen. Egészen letaglózott, hogy a Tandori-kultusz milyen hamar kihunyt. Annyi sok közül hadd említsem édesanyám kedvencét: Nagy Gáspár verseit ki idézi? A kulturális kánon átalakult, bizonyos vonatkozásai egy szűk réteg számára izgalmasak csupán.

A szerkesztőségen belül is sokat beszélgetünk arról, hogy a magaskultúra és a popkultúra milyen arányban jelenjen meg az oldalon. Gondolod, hogy ezek ma élesen elkülönülnek?

Szerintem az elitkultúra mára visszaszorult a szubkulturális kánonba. Az oktatás – Svédországtól Németországon át Magyarországig – olyan szinten polarizálódott az összes centralizáló törekvés ellenére, hogy nem sikerül egy hazai vagy európai kánont felépíteni. Minden finomság eltűnik. Beethoven III. szimfóniájában van egy rész, ahol a vonósok még tartják az akkordot, de belép a kürt, és már játszaná a következő témát. A próbán állítólag figyelmeztették Beethovent, hogy ezt bizonyára elírta. Mire ő közölte, hogy dehogy, éppen ez benne az izgalmas. Így az Eroica – és más művek – hatására a heterogén zenei tér a szerzők, a zenészek és a közönség számára is jól ismert – és értett! – jelenséggé vált. A szimfonikus zenekarban tehát az egyes hangszerek egy időben játszottak egymástól eltérő karakterrel témákat. E bravúrnak volt a mestere többek között Richard Strauss. Ezt a magyar szerzők és karmesterek is értették, elég csak belenéznünk Dohnányi kottáiba, ám a második világháború után ez a felfogás végképp eltűnt. Amellett, hogy a kultúra identitásformáló szerepe csökken, a sokszínűség közepette éppen az említett finomságokat, a kultúránk árnyaltságát veszítjük el.

A mesterséges intelligencia hogyan formálhatja át mindezt?

A ChatGpt megjelenése az elitkultúrát nem veszélyezteti, a populáris kultúra pedig már eddig is használt sablonokat vagy algoritmusokat. Több kísérlet is történt, hogy bevonják az MI-t akár regény-, akár szimfóniaírásba. Szenzáció született, értékes mű nem. A kultúránk több jelentős technikai változást is megélt már, a Faustok több homonculust teremtettek korábban is, de máig Faust a hős és nem a teremtményei.