„A vers emeljen fel, tépjen darabokra” – Bajtai András jó és rossz kritikákról

Irodalom

Bajtai András a legújabb költőnemzedék figyelemre méltó képviselője. A friss Babits-ösztöndíjas lírikust pályakezdésről, a költővé válás kínjairól, sikerekről és kudarcélményekről faggattuk.

Szokatlanul korán, 16 évesen jelent meg nyomtatásban az első versed. Milyen főbb hatások értek, amelyek a lírikusi mesterség felé kormányoztak?

Valóban korán kezdtem el verseket írni, majd publikálni országos irodalmi folyóiratokban. Talán azért, mert a költészettel való első találkozás kamaszkoromban azonnal rabul ejtett. Édesapám orvos, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy komoly házi könyvtárunk legyen otthon. Természetesen ott volt a polcon az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-összes is. Kiskamaszként például bőszen küldözgettem a lányoknak a Petőfi stílusában megírt, rémesen döcögős, közhelyes és csöpögős szerelmes verseimet. József Attilát sokáig nem értettem, és Adyhoz, Radnótihoz is csak később kerültem közel. Aztán jött Pilinszky János, Orbán Ottó és Petri György, végül Tandori Dezső, Nagy László és Juhász Ferenc. Nekik köszönhetően nagyon hamar világossá vált számomra, hogy én is verseket akarok írni, de a saját hangomat megtalálni azért nem volt könnyű.

Az első irodalmi publikációm egyébként egy felejthetetlen csillagászati eseményhez kapcsolódik, 1999. augusztus 11-én ugyanis teljes napfogyatkozásnak lehettünk szemtanúi. Ennek apropóján hirdetett irodalmi pályázatot a néhány hónappal korábban alapított Napút folyóirat. Én Aranysárkány jeligével küldtem be a Nekrológ című versemet, amely tagadhatatlanul nem több érzelgős Paul Celan-utánérzésnél, de hát 15 évesen írtam. Semmihez sem hasonlítható érzés volt, amikor aztán megjelent, Prágai Tamás pedig írt róla egy-két sort a Holdudvar vagy holt udvar? Egy pályázat tanulságai című esszéjében: „Ugyancsak szerkesztettségével tűnik ki a Nekrológ: »Szemek voltunk, / megtaláltuk az árvaságot a sebes / mezőkön, a vérző foltokat a smaragd / nyárban – / megtaláltuk a virágot: / pipacs.« A képsor a látás szervétől a látvány konkrétságáig jut el, a látó érzékenységét a látvány plaszticitásával ellentételezi.”

A kezdet kezdetén kik és
hogyan segítettek a pályádon, a tehetséged kibontakoztatásában?

Pakson nőttem fel a kilencvenes években, ott jártam általános iskolába és gimnáziumba is. Nagyon sokat köszönhetek a Vak Bottyán Gimnázium akkori igazgatóhelyettesének, Kárpáti Istvánnénak. Habár Vera néni nem tanította a mi reáltagozatos osztályunkat, hamar a szárnyai alá vett, és rengeteget foglalkozott velem, amikor csak ideje engedte. Bejártam hozzá az irodába a szünetekben és a lyukasóráimban, felolvastam neki az újabb és újabb verseimet, ő pedig nemcsak hogy őszintén, alapos szakmaisággal megkritizálta őket, hanem cserébe szintén felolvasott nekem. Például rengeteg Áprily Lajost, aki neki köszönhetően azóta is a kedvenc magyar költőm.

Mindenképpen meg kell köszönnöm a sok törődést a paksi Pákolitz István könyvtár akkori igazgatójának, Gutai Istvánnak és feleségének, Julika néninek, aki a Csengey Dénes Központ könyvtárosa volt. Mindkettejüket rendszeresen felkerestem új verseimmel. Nem lehetett könnyű dolguk, hiszen miután türelmesen végighallgatták a nyálas szárnypróbálgatásaimat, még hevesen lobogó költői öntudatommal is meg kellett birkózniuk. Rengeteg figyelmet kaptam Paks két legjobb költőjétől, Acsádi Rozáliától és László-Kovács Gyulától is. Sosem felejtem el a velük átbeszélgetett és végigcigarettázott estéket, amelyeken szinte kizárólag irodalomról és főleg költészetről diskuráltunk.

Kaptál valaha olyan
kritikát, amit túl kellett élned? Van benned kudarctűrő képesség?

Minden kritikának örülök, legyen az negatív vagy pozitív, de azért túlságosan komolyan nem veszem őket. A rossz kritikákból igyekszem tanulni, a jókkal kapcsolatban pedig elsősorban arra figyelek, hogy ne szálljak el tőlük túlságosan. A negatív vélemények egyébként mindig is jobban szórakoztattak. Bőséggel kaptam belőlük. „Bajtai András lehetne zsigeribb és merészebb a verskalandjaiban” – ezt például Balázs Imre József írta rólam a Műútban. De Hoványi Márton is szépen elintézett a Bárkában: „Ebben a ferde tükörben egyértelműen Bajtai András válogatása a mélypont, de sokan toporognak az utolsó előtti helyért is.” Lengyel Imre Zsolt sem bánt velem kesztyűs kézzel a Magyar Narancsban: „Ez a fokozatokat nemigen ismerő, szemérmetlen és narcisztikus világvégiség ugyanakkor sosincs túlságosan távol attól, hogy blöffnek vagy épp komikusnak lehessen látni.” Ezek mind rendben vannak: elfogadom, hogy nem mindenkinek tetszik, amit és ahogyan írok. 

Nyilatkoztad, hogy mágikus
erőt tulajdonítasz a nyelvnek. Eszerint nincs határa az önkifejezésnek?
Szerinted vannak-e megírhatatlan, versbe foglalhatatlan érzések?

Ez nehéz elméleti kérdés, és amúgy sem vagyok tudós alkat. Szerintem semmi sincsen, ami megírhatatlan lenne. A lényeg, hogy azt írd, ami belülről jön, ami szétfeszít, és ne csak azért írj, mert az írástudás birtokában vagy, és jártatni akarod a szád. Mostanában egyre jobban untatnak azok a versek, amelyeknél nem érzem a kellő felhajtóerőt, a szükséges fajsúlyt és sűrűséget. Sokan zagyválnak, ami fáraszt és untat. De hogy ellenpéldát is mondjak: jelenleg Bari Károly méltatlanul keveset emlegetett költészetét tartom a legnagyobbra. A mozdulatlanság örökbefogadása című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete a kortárs magyar líra egyik utolsó nagy és hihetetlenül szuggesztív oázisa. Nagyon örültem, amikor az életműve néhány éve végre bekerült a Digitális Irodalmi Akadémia anyagába.

Számodra mitől válik
intenzíven hatásossá egy vers? Vajon mi az a titkos összetevő, amitől
érvényessé válik?

Legyen benne varázslat, mágia, ihletettség, látomás. A vers emeljen fel,
tépjen darabokra, és közben azt suttogja a fülembe, hogy „tűz, jöjj velem!”. A
vers legyen vizionárius és öntörvényű. Sodorjon el, mint egy áradás, kábítson
el olyan erősen és intenzíven, ahogyan semmiféle szesz vagy pszichedelikus szer
sem képes. Lépjen a torkomra, szorítsa el a lélegzetemet, facsarja össze a
szívemet. Szerintem verset csak a Kill Bill-féle ötpontos szívrepesztő
technikával szabad írni. Mert ahogyan a tavaly elhunyt Lawrence Ferlinghetti
mondta: „A költészet örökkévaló graffiti, amelyet mindannyiunk szívébe
belevéstek.”

Több kortárs lírikusi
csoportosulásnak voltál résztvevője. Mit adott neked ez a csoportélmény?
Tartod-e a kapcsolatot az ott megismert kollégáiddal?

Rengeteg inspirációt, fontos barátságokat és felejthetetlen bulikat.
Most csak egy csodás éjszakai pillanatot mesélek el. Éppen tíz évvel ezelőtt páran
összegyűltünk Krusovszky Dénes Csengery utcai lakásában, és eszünkbe jutott
Derek Mahon csodálatos, Ma minden jónak ígérkezik című verse. Felolvastam, és annyira a szívünkbe
szállt, hogy Dénes megkért, írjam fel a konyhája falára, amit örömmel meg is tettem. Dénes azóta elköltözött onnan, de a falra írt
verset magával vitte bekeretezve, ami különösen jólesett. Amúgy sok barátom és
pályatársam van, akikkel sokkal többet szeretnék találkozni, mint amennyi
összejön, de sajnos a hétköznapok sodrása könnyen szétszéleszti még a legjobb
barátokat és harcostársakat is.

Szoktál versdarabkákat
álmodni?

Nem. Ha álmodom, és nem érzéki dolgokról, akkor olyan forró és csípős
magyaros ételekről, mint amilyenekről Berda József álmodhatott legjóízűbb
álmaiban.

Egyszer azt nyilatkoztad:
lényeges, hogy a versek harmadik típusú találkozások legyenek a szívben.
Kifejtenéd, hogy ezt hogyan érted?

Erre a kérdésre Pierre Jean Jouve kétsoros versével tudok válaszolni
Rónay György fordításában: „Botló lépteimet támogasd, fényes Isten. / Botlasd
el, sötét Szarvas, fényes lépteimet.”

Közhely, hogy versírásból
nem lehet megélni. Te hogyan keresed meg a kenyérre valót?

2018. december óta a Szépművészeti Múzeum ajándékboltjában dolgozom. Eladóként kezdtem, most pedig már boltvezető-helyettesként segítem a bolt működését és a fáradhatatlan boltvezető, Piri Katalin munkáját. Habár sokszor kimerítő a munka, bátran kijelenthetem, hogy ez az első munkahelyem, ahol végre igazán jól érzem magam. Ez persze nemcsak a múzeum kivételes állandó gyűjteményének, hanem az egész csapatnak köszönhető.

Máris számos pályadíjjal
ismerték el az alkotói teljesítményedet. Inspirál a siker és az elismerés?

Minden díj és ösztöndíj jólesik, de nem mondhatnám, hogy túlságosan
inspirálnának. A versírás belső dolog, én pedig végre jól vagyok. Idén
februárban megházasodtam, boldogan élünk a feleségemmel. Ez is közrejátszik
abban, hogy az elmúlt évek során egyre kevesebbet írtam. De jól van ez így.
Inkább vagyok elnémult, mint rossz, önismétlő vagy megfáradt szerző.

Hogyan telik egy átlagos
napod?

Ha nem dolgozom, akkor örökbe fogadott cicánkkal, Pumacival kuckózom,
aki imád velem olvasni és horrorfilmeket nézni. Amúgy pedig van egy új hobbim:
rákattantam a bakelitlemezekre, mivel tavaly karácsonyra lemezjátszót kaptam a
feleségemtől. Nem olcsó és nem veszélytelen mulatság, mégis alig várom, hogy
újra és újra visszatérhessek kedvenc lemezboltomba, az MG
Recordsba
. Amint
végeztünk ezzel az interjúval, gyorsan el is rohanok, és megveszem Vangelistől
a Szárnyas fejvadász filmzenéjét.

A közeljövőben milyen
művekre számíthatunk tőled?

A legutóbbi, harmadik verseskötetem 2014-ben jelent meg. Ha minden jól megy, jövőre talán megjelenik majd egy kis füzet az azóta írt és publikált tíz-húsz versemből, de erről egyelőre még nem mondhatok többet.

#kortársak fekete-fehérben

Fotók: Belicza László Gábor/Kultúra.hu