Szokatlanul korán, 16 évesen jelent meg nyomtatásban az első versed. Milyen főbb hatások értek, amelyek a lírikusi mesterség felé kormányoztak?
Valóban korán kezdtem el verseket írni, majd publikálni országos irodalmi folyóiratokban. Talán azért, mert a költészettel való első találkozás kamaszkoromban azonnal rabul ejtett. Édesapám orvos, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy komoly házi könyvtárunk legyen otthon. Természetesen ott volt a polcon az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-összes is. Kiskamaszként például bőszen küldözgettem a lányoknak a Petőfi stílusában megírt, rémesen döcögős, közhelyes és csöpögős szerelmes verseimet. József Attilát sokáig nem értettem, és Adyhoz, Radnótihoz is csak később kerültem közel. Aztán jött Pilinszky János, Orbán Ottó és Petri György, végül Tandori Dezső, Nagy László és Juhász Ferenc. Nekik köszönhetően nagyon hamar világossá vált számomra, hogy én is verseket akarok írni, de a saját hangomat megtalálni azért nem volt könnyű.
Az első irodalmi publikációm egyébként egy felejthetetlen csillagászati eseményhez kapcsolódik, 1999. augusztus 11-én ugyanis teljes napfogyatkozásnak lehettünk szemtanúi. Ennek apropóján hirdetett irodalmi pályázatot a néhány hónappal korábban alapított Napút folyóirat. Én Aranysárkány jeligével küldtem be a Nekrológ című versemet, amely tagadhatatlanul nem több érzelgős Paul Celan-utánérzésnél, de hát 15 évesen írtam. Semmihez sem hasonlítható érzés volt, amikor aztán megjelent, Prágai Tamás pedig írt róla egy-két sort a Holdudvar vagy holt udvar? Egy pályázat tanulságai című esszéjében: „Ugyancsak szerkesztettségével tűnik ki a Nekrológ: »Szemek voltunk, / megtaláltuk az árvaságot a sebes / mezőkön, a vérző foltokat a smaragd / nyárban – / megtaláltuk a virágot: / pipacs.« A képsor a látás szervétől a látvány konkrétságáig jut el, a látó érzékenységét a látvány plaszticitásával ellentételezi.”
A kezdet kezdetén kik és hogyan segítettek a pályádon, a tehetséged kibontakoztatásában?
Pakson nőttem fel a kilencvenes években, ott jártam általános iskolába és gimnáziumba is. Nagyon sokat köszönhetek a Vak Bottyán Gimnázium akkori igazgatóhelyettesének, Kárpáti Istvánnénak. Habár Vera néni nem tanította a mi reáltagozatos osztályunkat, hamar a szárnyai alá vett, és rengeteget foglalkozott velem, amikor csak ideje engedte. Bejártam hozzá az irodába a szünetekben és a lyukasóráimban, felolvastam neki az újabb és újabb verseimet, ő pedig nemcsak hogy őszintén, alapos szakmaisággal megkritizálta őket, hanem cserébe szintén felolvasott nekem. Például rengeteg Áprily Lajost, aki neki köszönhetően azóta is a kedvenc magyar költőm.
Mindenképpen meg kell köszönnöm a sok törődést a paksi Pákolitz István könyvtár akkori igazgatójának, Gutai Istvánnak és feleségének, Julika néninek, aki a Csengey Dénes Központ könyvtárosa volt. Mindkettejüket rendszeresen felkerestem új verseimmel. Nem lehetett könnyű dolguk, hiszen miután türelmesen végighallgatták a nyálas szárnypróbálgatásaimat, még hevesen lobogó költői öntudatommal is meg kellett birkózniuk. Rengeteg figyelmet kaptam Paks két legjobb költőjétől, Acsádi Rozáliától és László-Kovács Gyulától is. Sosem felejtem el a velük átbeszélgetett és végigcigarettázott estéket, amelyeken szinte kizárólag irodalomról és főleg költészetről diskuráltunk.
Kaptál valaha olyan kritikát, amit túl kellett élned? Van benned kudarctűrő képesség?
Minden kritikának örülök, legyen az negatív vagy pozitív, de azért túlságosan komolyan nem veszem őket. A rossz kritikákból igyekszem tanulni, a jókkal kapcsolatban pedig elsősorban arra figyelek, hogy ne szálljak el tőlük túlságosan. A negatív vélemények egyébként mindig is jobban szórakoztattak. Bőséggel kaptam belőlük. „Bajtai András lehetne zsigeribb és merészebb a verskalandjaiban” – ezt például Balázs Imre József írta rólam a Műútban. De Hoványi Márton is szépen elintézett a Bárkában: „Ebben a ferde tükörben egyértelműen Bajtai András válogatása a mélypont, de sokan toporognak az utolsó előtti helyért is.” Lengyel Imre Zsolt sem bánt velem kesztyűs kézzel a Magyar Narancsban: „Ez a fokozatokat nemigen ismerő, szemérmetlen és narcisztikus világvégiség ugyanakkor sosincs túlságosan távol attól, hogy blöffnek vagy épp komikusnak lehessen látni.” Ezek mind rendben vannak: elfogadom, hogy nem mindenkinek tetszik, amit és ahogyan írok.
Nyilatkoztad, hogy mágikus erőt tulajdonítasz a nyelvnek. Eszerint nincs határa az önkifejezésnek? Szerinted vannak-e megírhatatlan, versbe foglalhatatlan érzések?
Ez nehéz elméleti kérdés, és amúgy sem vagyok tudós alkat. Szerintem semmi sincsen, ami megírhatatlan lenne. A lényeg, hogy azt írd, ami belülről jön, ami szétfeszít, és ne csak azért írj, mert az írástudás birtokában vagy, és jártatni akarod a szád. Mostanában egyre jobban untatnak azok a versek, amelyeknél nem érzem a kellő felhajtóerőt, a szükséges fajsúlyt és sűrűséget. Sokan zagyválnak, ami fáraszt és untat. De hogy ellenpéldát is mondjak: jelenleg Bari Károly méltatlanul keveset emlegetett költészetét tartom a legnagyobbra. A mozdulatlanság örökbefogadása című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete a kortárs magyar líra egyik utolsó nagy és hihetetlenül szuggesztív oázisa. Nagyon örültem, amikor az életműve néhány éve végre bekerült a Digitális Irodalmi Akadémia anyagába.
Számodra mitől válik intenzíven hatásossá egy vers? Vajon mi az a titkos összetevő, amitől érvényessé válik?
Legyen benne varázslat, mágia, ihletettség, látomás. A vers emeljen fel, tépjen darabokra, és közben azt suttogja a fülembe, hogy „tűz, jöjj velem!”. A vers legyen vizionárius és öntörvényű. Sodorjon el, mint egy áradás, kábítson el olyan erősen és intenzíven, ahogyan semmiféle szesz vagy pszichedelikus szer sem képes. Lépjen a torkomra, szorítsa el a lélegzetemet, facsarja össze a szívemet. Szerintem verset csak a Kill Bill-féle ötpontos szívrepesztő technikával szabad írni. Mert ahogyan a tavaly elhunyt Lawrence Ferlinghetti mondta: „A költészet örökkévaló graffiti, amelyet mindannyiunk szívébe belevéstek.”
Több kortárs lírikusi csoportosulásnak voltál résztvevője. Mit adott neked ez a csoportélmény? Tartod-e a kapcsolatot az ott megismert kollégáiddal?
Rengeteg inspirációt, fontos barátságokat és felejthetetlen bulikat. Most csak egy csodás éjszakai pillanatot mesélek el. Éppen tíz évvel ezelőtt páran összegyűltünk Krusovszky Dénes Csengery utcai lakásában, és eszünkbe jutott Derek Mahon csodálatos, Ma minden jónak ígérkezik című verse. Felolvastam, és annyira a szívünkbe szállt, hogy Dénes megkért, írjam fel a konyhája falára, amit örömmel meg is tettem. Dénes azóta elköltözött onnan, de a falra írt verset magával vitte bekeretezve, ami különösen jólesett. Amúgy sok barátom és pályatársam van, akikkel sokkal többet szeretnék találkozni, mint amennyi összejön, de sajnos a hétköznapok sodrása könnyen szétszéleszti még a legjobb barátokat és harcostársakat is.
Szoktál versdarabkákat álmodni?
Nem. Ha álmodom, és nem érzéki dolgokról, akkor olyan forró és csípős magyaros ételekről, mint amilyenekről Berda József álmodhatott legjóízűbb álmaiban.
Egyszer azt nyilatkoztad: lényeges, hogy a versek harmadik típusú találkozások legyenek a szívben. Kifejtenéd, hogy ezt hogyan érted?
Erre a kérdésre Pierre Jean Jouve kétsoros versével tudok válaszolni Rónay György fordításában: „Botló lépteimet támogasd, fényes Isten. / Botlasd el, sötét Szarvas, fényes lépteimet.”
Közhely, hogy versírásból nem lehet megélni. Te hogyan keresed meg a kenyérre valót?
2018. december óta a Szépművészeti Múzeum ajándékboltjában dolgozom. Eladóként kezdtem, most pedig már boltvezető-helyettesként segítem a bolt működését és a fáradhatatlan boltvezető, Piri Katalin munkáját. Habár sokszor kimerítő a munka, bátran kijelenthetem, hogy ez az első munkahelyem, ahol végre igazán jól érzem magam. Ez persze nemcsak a múzeum kivételes állandó gyűjteményének, hanem az egész csapatnak köszönhető.
Máris számos pályadíjjal ismerték el az alkotói teljesítményedet. Inspirál a siker és az elismerés?
Minden díj és ösztöndíj jólesik, de nem mondhatnám, hogy túlságosan inspirálnának. A versírás belső dolog, én pedig végre jól vagyok. Idén februárban megházasodtam, boldogan élünk a feleségemmel. Ez is közrejátszik abban, hogy az elmúlt évek során egyre kevesebbet írtam. De jól van ez így. Inkább vagyok elnémult, mint rossz, önismétlő vagy megfáradt szerző.
Hogyan telik egy átlagos napod?
Ha nem dolgozom, akkor örökbe fogadott cicánkkal, Pumacival kuckózom, aki imád velem olvasni és horrorfilmeket nézni. Amúgy pedig van egy új hobbim: rákattantam a bakelitlemezekre, mivel tavaly karácsonyra lemezjátszót kaptam a feleségemtől. Nem olcsó és nem veszélytelen mulatság, mégis alig várom, hogy újra és újra visszatérhessek kedvenc lemezboltomba, az MG Recordsba. Amint végeztünk ezzel az interjúval, gyorsan el is rohanok, és megveszem Vangelistől a Szárnyas fejvadász filmzenéjét.
A közeljövőben milyen művekre számíthatunk tőled?
A legutóbbi, harmadik verseskötetem 2014-ben jelent meg. Ha minden jól megy, jövőre talán megjelenik majd egy kis füzet az azóta írt és publikált tíz-húsz versemből, de erről egyelőre még nem mondhatok többet.
Fotók: Belicza László Gábor/Kultúra.hu
