A világot jelentő deszkák Nyíregyházán

A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vezető művésze, Pregitzer Fruzsina által összeállított, anekdotákkal fűszerezett történelmi visszatekintésnek a patinás Szindbád Rendezvénytér adott otthont.

A megemlékezés nyitányaként a színház két fiatal művésze, Jenei Judit és Tar Dániel tolmácsolásában Zerkovitz Béla Gyere, te nímand! című halhatatlan dalát élvezhették a szép számmal megjelent érdeklődők. Ezt követően Pregitzer Fruzsina átadta a Magyar Művészeti Akadémia elismerő oklevelét Kirják Róbertnek, a színház igazgatójának. Ennek apropója az, hogy a helybeli állandó társulat negyven évvel ezelőtt kezdte meg működését. Ám a nyíregyházi színházi élet ennél jóval korábban, már a reformkor kezdete előtt elindult, tudhattuk meg a színésznő összefoglalójából. 1793 májusában Szabolcs vármegye volt az első, amely pénzt gyűjtött hazai kőszínház felépítésére, ezt a kezdeményezést azonban a Habsburg-udvar akkor ellehetetlenítette. A XlX. század első évtizedeiben a világot jelentő deszkák országszerte még fogadók udvarán kaptak helyet, ahol a kóborló vándorszínészek bemutathatták művészetüket.

Az egyik ilyen társulat tagja lett 1839-ben az akkor 16 éves Petőfi Sándor is.

A későbbiekben a városi intelligencia egyre
sűrűbben fogalmazta meg a rendszeres színházi élményre vonatkozó vágyát. Az
1844-ben létrejött műkedvelő társulat Nagy Sámuel vezetésével ennek az óhajnak
a nyomán kezdte meg működését. Az állandó kőszínház felépítésének tervét
1869-ben körvonalazta a városi tanács, azzal a felkiáltással, hogy a reménybeli
városi és falusi, tanyai közönség kocsmai dorbézolás helyett ott különb
mulatságot talál majd magának.

Az eklektikus stílusú épület terveit a városban akkoriban tevékenykedő neves építész, Alpár Ignác vetette papírra ingyen.

Az építési munkálatok csak 1893 júliusában kezdődhettek el, ám aztán rekordgyorsasággal le is zajlottak, így a színház a rá következő év februárjában megnyithatta kapuit. Említésre méltó tény, hogy a korábbi ideiglenes játszóhelyek jegyárának duplájába került a belépti díj, és még így is mindig telt házas nézőtér várta a produkciókat. Az első előadás a Hunyadi-nyitánnyal indult, majd a Szózat elhangzása után Jókai Mór A szigetvári vértanúk című drámájának első felvonását tekinthette meg a nagyérdemű publikum.

A hőskort követő évek legnagyobb problémája az volt, hogy a 450 férőhelyes nézőteret nem tudták befűteni, így a közönség nagykabátba burkolózva ült a nézőtéren.

A színházi élmény örömére csak Henrik Ibsen Nóra című darabja vetett árnyékot, a nézők ugyanis hangosan kifogásolták a látottakat, mondván, hogy miféle anya és feleség az, aki férjét és gyermekeit hátrahagyva új életet kezd. Ez skandalum! Így esett, hogy a következő alkalommal a direktor kiállt a színpadra, és megnyugtatásul elmagyarázta: a művésznő az előadást követően természetesen hazamegy, hogy szeretett férje és gyermekei körében pihenje ki fáradalmait.

Az első világháborút követően a közönség újfajta igényeinek engedve az esti produkció előtt, délutánonként mozifilmeket vetítettek. Az ötvenes években saját társulat híján a Debreceni Csokonai Színház művészei léptek fel itt. Ehhez kapcsolódik a következő anekdota, ami a debreceni színidirektor, Szendrő József viselt dolgait idézi fel. A neves művészt borkedvelő lévén ugyanis Nyíregyházán városszerte gyakran láthatták, amint kapatosan jár-kel. A készséges besúgók jelentették az ügyet a pártbizottságon, és a felelősségre vonás nem késlekedett soká: Szendrőt alapos fejmosásban részesítették az illetékes elvtársak. Válaszul két megoldási lehetőséget kínált fel. Az egyik az lett volna, hogy soha többé nem vesz alkoholt a szájába. Ez a rossz megoldás. Az elvtársak jobban tennék, ha a szocializmus építésével volnának elfoglalva, nem pedig az ő magánéletével. No, ez a jó megoldás, zárta a mondandóját. És ennyiben maradtak.

Egy másik bájos történet szerint Latabár Kálmán azzal dicsekedett: őt annyira tiszteli a közönség, hogy ha végigmegy az utcán, még a villamos is megáll. Majd hozzáfűzte: ez azért is lehet, mert ő leginkább a síneken szeret sétálni.

A városban az idő múltával egyre erősödött az igény állandó helyi társulat létrehozására. Ennek megvalósításáról 1980-ban hozott határozatot a megyei vezetés, s az immár Móricz Zsigmond nevét viselő színház 1981 októberében Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művének bemutatásával megkezdte működését.

Ez azonban már egy másik történet.

A képen a színház épülete 1910-ben. Forrás: OSZK Színháztörténeti Tár