„A zene: a természete” – Perényi Miklós 75 éves

Az egyik legelső kritikában, amely a kilencéves Perényi játékát méltatta, és az ifjú zenészt Orfeuszhoz hasonlította, már megfogalmazódott az alaptézis, amely a Perényi-jelenséget övezi: „A zene: a természete.” A kitétel meg is magyarázza, hogy a csellista miért ad olyan ritkán interjút. Ez kihívás elé állítja azt, aki portrét igyekszik készíteni róla, és/vagy zenei gondolkodásmódját szeretné megérteni. Mire támaszkodjon, ha nem akar megpróbálkozni azzal, hogy szavakkal lefordítsa a zenész interpretációit? A következő, vállaltan töredékes portréban a zenész karrierjének egyes eseményeire és lemezfelvételeire térünk ki, és szemlézünk néhány, a művészről szóló, egészen korai cikket.

A csodagyerek

1957. október 30-án megjelent egy cikk Első hangverseny címmel a Népszavában. „Perényi Miklós hazánk kétségkívül legfiatalabb művésze november 4-én adja élete első nyilvános koncertjét a Zeneakadémia nagytermében.” (A nagyterem manapság még a diplomakoncertek közül is csak néhánynak ad helyet.) Perényit azonban nem ezen az estén ismerte meg a közönség, hanem pár hónappal korábban, tanára, Zsámboki Miklós gordonkaestjén. A szólókoncertet követően az egyik kritika a művészt így méltatta: „Perényi Miklós félcsellóján olyan meleg, bársonyos, tiszta tónussal, olyan finom árnyalással játszik, hogy Bach dalaiban szinte az énekhang varázsát éreztük”. Egy másik így kezdődött: „Rövidnadrágos, térdharisnyás kisfiú cipel ki a pódiumra egy hozzá idomuló miniatűr csellót. Ingujjban, mellénykében van, ünnepies sötétkékben és hófehérben.” Perényit a sajtó már ekkor a „magyar Casalsként” emlegette, akinek tíz évvel később tanítványává vált.

11 éves korára már megjárta
Angliát, Olaszországot és Ausztriát. 1962-ben Rómában adott diplomakoncertet,
miután elvégezte a korszak ünnepelt olasz csellistájának-zeneszerzőjének,
Enrico Mainardinak a mesterkurzusát. A magyar lapok nyomon követték külföldi
recepcióját. Így szólt például 1963-ban egy olasz újságcikk részlete, amely a
magyar sajtóhoz hasonlóan értékelte az ifjú művész adottságait: „Perényi Miklós még a serdülőkorban van, de technikailag és művészileg olyan
képességekkel rendelkezik, hogy megirigyelhetik az ősz hajú, tapasztalatokban
és hozzáértésben gazdag csellisták is.”

Szintén ebben az évben, 1963-ban zajlott Budapesten a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi gordonkaverseny. A Budapesti Zenei Hetek keretében 130 „külföldi muzsikus” érkezett Magyarországra. „Legtöbben a Szovjetunióból és az Egyesült Államokból jönnek” – számolt be a Magyar Ifjúság. Perényi Miklós egy amerikai zenésszel megosztva második díjat kapott. Pernye András, vélhetően a legkifinomultabb kritikusunk, akkor így írt róla: „Perényi Miklós, a mezőny legfiatalabb művésze, 15 éves korát meghazudtoló, érett, magasrendű játékot produkált. A kevesek egyike, akinek Bach-interpretációja is rendben volt. Perényinek minden hangja ösztönösen a helyén van, hangzása kerek és kiegyenlített, szárnyaló és szuggesztív. Angyali tisztasággal és emberi fájdalommal muzsikál. Érzi és érti a muzsika nyelvét, sohasem téved, mert anyanyelveként beszéli. Egyik meglepetés a másikat érte, amikor komoran szenvedélyes Brahms-produkciója után megoldotta a legnehezebb feladatot: Kodály szólószonátájának lassútételét is. Szédítő, szinte félelmetes mélységeket pillantottunk meg az ő vezetésével.”

Mesterek

Ösztönös zenei anyanyelvismeretét részben magyarázhatja, hogy édesapja, Perényi László – aki  Kodály Zoltántól tanult zeneszerzést – zenepedagógus volt, és nővére, Perényi Eszter is a zenész pályára lépett. A Hungaroton 2003-ban három lemezen adta ki Kodály összes csellóművét Perényi, Várjon és Takács-Nagy Gábor közreműködésével. Perényi gyerekként játszott is Kodály Zoltánnak. A zenekutató-zeneszerző csellószonátáját (1915) tizennégy éves korában kezdte el tanulni, a mű azért is fontos, mert Bach óta az első jelentős szólódarab volt, amely csellóra íródott.

Perényi Miklós Kodály Zoltánról

1959-ben a már említett Mainardi
hívta meg Salzburgba, a „nemzetközi továbbképző akadémiára”, egy évvel később pedig
a Zeneakadémián előadta az olasz csellista Két tanulmány című, Perényi
Miklósnak ajánlott kompozícióját. Pablo Casals mesterkurzusán első alkalommal
1965-ben vett részt, a katalán csellista 1969 és 1972 között nyaranta Észak-Amerikában,
a Marlborói Fesztiválon tanította.

Kurtág György 2000-ben komponálta
Árnyak című miniatűrjét Perényi Miklósnak dedikálva. Az egy percet éppen
csak meghaladó, zenei mondanivalójában azonban sűrű művet Perényi Miklós
tanítványa, Rohmann Ditta rögzítette a pár éve megjelent Solo Cello Portrait
című lemezén. Kurtág Kettősversenyét Kocsis és Perényi karaktere alapján
szerkesztette a mester. Perényi maga is szerez zenét.

Csellószvitek

1982-ben jelent meg a Hat
szvit szóló gordonkára Perényi előadásában. Bach a csellószviteket 1717 és
1723 között szerezte, a művek azonban igen hosszú időre eltűntek a világ füle
elől. A már legendává vált történet szerint Pablo Casals talált rájuk 1890-ben,
13 évesen, egy használt tárgyakat árusító barcelonai boltban. Azt mondják, Casals
a hat szvitet tíz éven keresztül gyakorolta, mielőtt a nyilvánosság is
hallhatta játékát. A 20. század legismertebb csellistája nem csak azzal
határozta meg a csellókánon alapját, hogy rábukkant a művekre, hanem zenei előjegyzések
híján értelmezése is beleégett Bach műveibe.

Hagyomány és megújulás

Az autentikus játékmód, a
zeneszerző gondolatainak visszabontása központi gondolata a – nevezzük most így
– nagy generációnak, akikre hamarosan még kitérünk. Perényi 1974-ben így
fogalmazta meg az interpretációhoz fűződő viszonyát: „Sok
előadóművész mindenáron való egyéniségre törekszik, s a »saját« Bachját vagy Beethovenjét
igyekszik tolmácsolni. Az ilyesféle eredetiség talán érdekes lehet, de úgy
gondolom, hogy modorossághoz vezethet. Szerintem a művész egyénisége a játékban
amúgy is mindenképpen megmutatkozik. Igyekszem mindig magát a művet feltárni.
Casals is arra tanított, csak a zene fontos. Nem törődött a technikával: az
ujjrendet, a vonásnemeket mindig alárendelte a zenei mondanivalónak.” 

1974-ben Feuer Mária tette fel a
kérdést Perényinek: miért vannak a csellisták hátrányban a zongoristákkal
szemben itthon? A zenész részben megkerülte a választ, és csak sorolta, hogy
megannyi lehetősége van – „csak azt nem szeretem, ami a »karriercsináláshoz«
szükséges”. Elgondolkodtató, hogy vajon ma egy hasonló, a zene világába visszahúzódó
személyiségnek mennyi esélye van csellóját a „talpán tartani”; aAhogy az
is, hogy Perényi zongorista kortársaihoz képest – Kocsis Zoltán, Ránki Dezső,
Schiff András, Rohmann Imre – csellistaként szinte magányosan követte a magyar
kultúra lassú változását. Nem csak követte, alakította.

Kamarazene

Számos lemeze közül nehéz választani, az összeset viszont képtelenség felsorolni. A csellistának 1979-ben jelent meg közös, három lemezből álló felvétele Ránki Dezsővel, amelyen Beethoven csellóra és zongorára írt szonátáit és variációit játszották. A kiadást váratlannak is tekinthető bírálat érte Feuer Mária részéről, aki fontos megfigyelést tett. „Perényi és Ránki előadói egyénisége erősen különbözik egymástól, s mivel ezek a művek pianisztikus önállóságot kívánnak meg, Ránki nem vonulhat vissza a kísérő önfeláldozó szerepébe. Az ő kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lényéből következő felfogás tulajdonképpen nem is egyezhet Perényi szélsőségesebb, impulzívabb stílusával.”

1980-ban Kocsis Zoltánnal Brahms e-moll és F-dúr, csellóra és zongorára írt szonátáját rögzítették, pár évvel később pedig Brahms a-moll trióját játszották Berkes Kálmánnal. Csengery Kristóf kritikájában így fogalmazott: „Berkes, Perényi és Kocsis egyénisége olyan gyökeresen különböző, hogy ezek a különböző egyéniségek mégis olyan termékenyen tudnak egymással kommunikálni, soha nem összeütközve, inkább mindig kiegészítve egymást.” Schiff Andrással készült lemezük 2004-ben jelent meg, Beethoven összes zongorára és csellóra írt darabját őrzi a dokumentum.

Schubert: Arpeggione-szonáta (Perényi Miklós, Schiff András)

Perényi azonban nemcsak kortársaival szólaltatja meg a csellóirodalmat. A zene átadásában, a zene feltárható rétegeinek keresésében megújulva rendszeresen játszik a legnagyobb nemzetközi sikereket sorra elérő Várjon Dénessel, de a karrierjüket éppen kezdő zenészekkel is, köztük Palojtay Jánossal. Kétségtelenül viszonyítási pontjává és hordozójává vált a magyar zeneértelmezés, a cselló és kamarazene iskolájának.

Perényi Miklós és Várjon Dénes koncertje a londoni Wigmore Hallban (két részben)

Tanítás

Egy zenésznél eldöntendő és
meghatározó kérdés, tanít-e: mennyiben előadóművész, és mennyiben pedagógus. Ennek
részletes feltárásával igen sokat tudhatnánk meg a Zeneakadémia és a magyar
művészek nemzetközi sikerének elmúlt évtizedeiről. A tanítás egyrészt elveszi a
magányt és a nyugodt gyakorlásra szánt időt, másrészt viszont új perspektívát
ad a zene értelmezéséhez. Perényi esetében az előadó-művészet és a tanítás egyensúlyát
feltételezhetjük. A zenész számos mesterkurzust tart nem csak itthon, de szerte
Európában. A Zeneakadémián, amely ma is „munkahelye”, a hetvenes évek közepén
kezdett el tanítani. Ekkor így fogalmazott a Feuer Máriának adott interjúban: „Azt hiszem, hasznos lesz számomra, is a tanítással járó
tudatosodás, s azt remélem, hogy én is tudok majd adni valamit a növendékeknek.
A Zsámboki Miklós képviselte Popper-iskola, Banda Ede, Mainardi és Casals
tanítása elevenen él bennem — majdnem húsz évig tanultam —, talán képes leszek
rá, hogy ezt a sokszínű tapasztalathalmazt ne csak magamnak tartsam meg.”

Perényi mesterkurzusa (részlet)

Wagner Sára

Nyitófotó: Müpa / Csibi Szilvia