Nagyon találó az a mondat, amely a kötet okát és célját meghatározza: az ön hivatásának a tágasságát és a mélységét szerették volna megfogalmazni. Ennek háttereként – és azt hiszem, ez különösen a fiatalabb generáció számára fontos – az a kor szolgál, „mely szülte őt”. Ez a komplex megközelítés kiben fogalmazódott meg?
A születésnapi kötet ötlete a férjemé, Ablonczy Laci pedig nekem jutott eszembe, mert benne megbízom. Azt hiszem, kiderül a könyvből, milyen őrületesen aprólékos munkával állította össze az anyagot: mindent archívumból, levéltárból kutatott – egészen hihetetlen dolgokat, például kritikákat az első debreceni évemről –, adatokat pontosított. Fél évig dolgoztunk együtt, sok-sok délutánon. Nézze, végső soron mindenki életét meghatározza „a kor, mely szülte őt”. Az hatalmas luxus, ha az ember úgy él – még a maszatos, komplikált időkben is –, hogy nem hasonul meg önmagával. Én ebben a luxusban élhettem végig az életemet, és erre nagyon büszke vagyok.
Akkor vette fel a harcot a Filmgyárral szemben, amikor az finoman szólva sem volt szokás, a bírósági döntés pedig precedenst teremtett, és ennek pozitív hozadéka a kollégáit is érintette. Más alkalmakkor is kiállt a szakmáért, fontos ügyek mellett tette le a voksát, de néhány pályatársával ellentétben ön soha nem vált rövidebb-hosszabb időre politikussá.
Az az ő dolguk, az ő személyes döntésük. Ahogy egy másik ember ízlését, kultúráját, véleményét nem minősíthetem, úgy a belső meggyőződését sem. Belőlem nem lett politikus, ami nem véletlen. Soha nem voltam gyáva, de ez nem fért bele az én elképzeléseimbe, ha tetszik: a morálomba. Éltem a magam életét, és próbáltam harcolni a magam eszközeivel. Amikor rájöttem arra, hogy ez kevés, és van, amire már alkalmatlan vagyok, lemondtam, mint a MASZK elnökségéről (Béres Ilona 2000 és 2005 között volt a MASZK Országos Színészegyesület elnöke – a szerk.), hogy jöjjön egy nálam fiatalabb, akiben már másféle energiák működnek.
Ezt a végtelen belső szabadságot otthonról hozza magával, vagy ezt is meg kellett tanulni?
Ez abszolút alkati kérdés, mert a nővérem egyáltalán nem ilyen. Hogy is mondjam, minden nagyképűség nélkül… A tehetség ad egy belső szabadságot és igényt. És mint Andersen meséjében a Borsószem hercegnő, én sem tudtam elviselni azt a pici, borsószemnyi koszt sem. Fontos, hogy tisztába tegyük az életünket. Ebben természetesen benne van, hogy felismerjük a hibáinkat, a rossz döntéseinket, egy színész esetében pedig az is – mert abban rejlik a szabadság titka, hogy az ember őszinte magához –, hogy tökéletesen azonosítjuk a pillanatot, amikor be kell fejezni a pályát. Van egy Amado Nervo-vers, Békesség a címe. Az utolsó két sora így hangzik: „Szerettem és szerettek! Nap csókolta arcom, / nem vagy adósom, Élet! Váljunk el! Nem haragszom.” Ez majdhogynem ars poetica-szerűen határozta meg azt az időszakot.
Amikor ezt egy színész nem csupán felismeri, de ki is mondja, nincs ott hátul egy kisördög, aki folyamatosan csábítgatja vissza a színpadra?
Lehet, hogy másnál van, de számomra egy ilyen döntés nem arról szól, hogy lenyilatkozom, kacérkodom a gondolattal, majd azt, hogy vége, soha többé nem lépek színpadra, aztán egyszer csak, nem is túl sokára, hirtelen leszerződöm egy szerepre. Én nem ilyen vagyok. Megtanultam Goethe Életszabály című versét, az talán választ ad a kérdésére:
„Ha egy szép
élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;
Mit akar? – kérdd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor;
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.”
Szeretnék visszatérni egy picit Ablonczy Lászlóra, akivel több évtizedes az ismeretsége.
Sőt ahogy ebből a kötetből kiderül, az ismeretségünk az ő részéről jóval régebbi. Ugyanis amikor én a főiskola utáni kötelező vidéki évre Debrecenbe kerültem, ő ott diák volt, így kamaszkorától kezdve jelentős szerepet töltöttem be az életében. Azt a rajongást, amit csak egy diák érezhet egy rá emberileg, művészileg ható színésznő iránt, Laci hosszan megőrizte magában. Engem ez, bevallom, igazán meglepett és meg is hatott. Aztán az igazgatóm lett, ami komoly munkakapcsolatot jelentett, majd szép barátsággá alakult vele és a feleségével, Magdával.
Ablonczy László felidézi a könyvben, hogy amikor a Nemzeti Színház igazgatója lett, ön őszintén elmondott neki mindent, ami az akkori állapotokra vonatkozott. Tudta, hogy nyíltan ki lehet elé teríteni a lapokat?
Nem. A nevét ismertem, mert a színikritikáit olvastam, de mint minden színészt, engem is az érdekelt, tetszem-e vagy sem. Más kapcsolatunk nem volt, azt sem tudtam, hogy néz ki. Laci kinevezésekor összehívtak egy rendkívüli társulati ülést. Fönt a színpadon, egy hosszú asztalnál ott ült a régi igazgató, Csiszár Imre, a minisztérium képviselője és persze a számomra ismeretlen új igazgató is. Megkérdeztem a többiektől, melyik az, a göndör vagy a hosszú hajú fiatalember. A hosszú hajú volt.
A kinevezése után beszéltem vele először, és úgy éreztem, nyitottan, boldogan fogadta egy tapasztaltabb idős nő tanácsát. Imádta a színészeket, a színházat, és kijelentette, hogy az ajtaja mindig nyitva lesz. Én viszont jeleztem neki, hogy néha muszáj becsukni, mert ott olyan mondatok is elhangzanak, amik csak két emberre tartoznak. Mint annyi minden mást, ezt is megfogadta. Nem volt kényúr igazgatóként, sosem parancsolgatott, hanem javasolt. Az ötleteivel mintha az elsüllyedt színházi Atlantiszt szerette volna újjáteremteni, csak akkor még nem tudta, hogy ez lehetetlen.
Nagyon-nagyon szép korszakomat éltem alatta a Nemzeti Színházban. Laci szerette volna, ha megcsináljuk a Cseresznyéskertet Victor Frunzăval. Egy Maros utcai vendéglőben ültünk le négyesben Lacival, Victorral és a feleségével, Adrianával, hogy még mielőtt elkezdünk dolgozni, ne csak megismerkedjünk, hanem az is kiderüljön, stimmelünk-e egymással. Vannak periódusaim, amikor nagyon boldog vagyok a próbákon, és ez egy ilyen periódus volt. Csodálatos előadás született, aki érzékeny volt rá, az megértette és élvezte, a szervezés viszont eldöntötte, hogy ez nem kell a közönségnek, így hamar megbuktatták.
Zsótér Sándor még nyíregyházi dramaturg volt, amikor látta ezt az előadást, rendezőként még nem bontogatta a szárnyait. Amikor kapott egy lehetőséget, hogy rendezzen a Radnótiban, fölhívott, hogy látta a Cseresznyéskertet, imádta, és nagyon szeretné, ha dolgoznék vele. Ez hozzám belépőt jelentett, mert azonnal tudtam, hogy rokon lélek. Följött egy sortnadrágos, bakancsos, 16 éves kisfiúnak kinéző fiatalember, aki közölte, hogy a darab még nincs kész, mert ez alapvetően egy angol színész darabja, de ő szeretné belevinni az ógörög drámák világát is, és ezen még dolgozik (Steven Berkoff: A Görög című drámájáról van szó, az előadás bemutatója 1994-ben volt a Radnóti Színházban – a szerk.).
Már szinte unalmas, annyira sokszor elmondtam, hogy az olvasópróbán, hallgatva és tűrve az irgalmatlan obszcén, nem bátor, hanem rémes szöveget, azon gondolkodtam, hogy ezt vagy vállalom, vagy azonnal veszem a kalapom. Aztán hirtelen elmúlt ez a rettenet, a nyelv költőivé vált, és megnyert magának a darab is, Zsótér is. Annyira, hogy odateszem a kedvenc nagy rendezőim közé, Pártos, Vámos, Várkonyi mellé, akik egy teljesen más generációt, világot, stílust képviselnek. És meg kell említenem Balázs Zolit is, akinek adnék egy színházat, ahol állandó társulata lehetne, mert ilyen komoly tehetség már régen volt a magyar színházban.
Azok a rendezők, színházvezetők, akiket említ, nem csupán alkotóként, de politikailag sem ugyanazt oldalt képviselik. Hogyan tudta elérni, hogy intakt maradjon, ne címkézzék, a kultúrpolitikai játszmák árnya önre semmilyen módon ne vetüljön?
Ez nem rám vonatkozik, nem engem minősít.
Ön szeret nagyon precízen fölkészülni minden feladatára. Volt olyan, amit azért nem vállalt el, mert tudta, hogy a saját maga mércéjét nem tudja teljesíteni, a megúszásra pedig nem akart játszani?
Hosszan kérleltek a Nemzetiben, hogy vezessek egy stúdiós osztályt. Nehezen, de beadtam a derekam. Két nagyon szép vizsgát csináltunk, az egyiket arról, hogyan vonul végig a világirodalmon az Elektra-motívum, a másikat pedig a magyar nyelvről. Nagyszerűen sikerültek, de egy év után nem folytattam a tanítást. Az lehetetlen, hogy az ember tíztől kettőig próbál, háromtól hatig tanít, este pedig játszik. Ahogy a színházcsinálás sem arról szól, hogy bemegyek a színpadra, aztán ott majd történik valami, úgy a tanításra is rengeteget kell készülni, azt sem lehet hányavetin csinálni.
Pláne akkor, ha valakinek olyan középiskolai tanárai voltak, mint önnek, akiktől erős muníciót kapott arról, milyennek is kell lennie egy pedagógusnak.
Bizony, bizony! Az volt a szerencsém – és most egy kis politika jön –, hogy 1956-ban kezdtem a gimnáziumot. Voltak pedagógusok, köztük egyetemi tanárok, akik bár nem álltak a barikádra, de a maguk szelíd módján olyan viselkedést tanúsítottak, hogy mégis büntetésbe kerültek, és középiskolákba helyezték át őket. A kispesti Landler Jenő Gimnáziumban több ilyen tanárom is volt, akik kinyitották számomra a világot.
Ilyen volt a magyartanára is, aki a színház, a színjátszás felé terelte. De most nem róla szeretnék kérdezni. Meglepődtem, és el is mosolyodtam, amikor a kötetből kiderült, hogy együtt diákszínjátszott Bereczky Lóránddal, a későbbi neves művészettörténésszel, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatójával, sőt a műegyetemi színjátszókörben Makovecz Imrével is. Később követték egymás pályáját?
A kapcsolatok megmaradtak, és kivel közelebbről, kivel távolabbról, de figyeltünk egymásra. Bereczky Lóri fölöttem járt a gimnáziumban, különböző rendezvényekre emiatt is együtt mentünk, tehát az egy szorosabb kapcsolat volt, és tulajdonképp az utolsó pillanatig megmaradt. A műegyetemi színjátszókörbe 16 évesen, középiskolásként bekerülni, olyanok közé, akik már szinte felnőttnek számítottak, akik másként gondolkodtak, másként és főképp másról vitatkoztak, nagy dolog volt és halálosan élveztem, hogy közöttük lehetek! Makovecz Imre nagyon okos, értelmes, széles látókörű fiú volt akkor is, de – Isten ne vegye bűnömül – színjátszónak abszolút tehetségtelen. Aztán velünk járt Szabó Sipos Tamás, aki a színpadon mutatott kvalitásai ellenére szintén más irányba ment. Rajzfilmrendező, illusztrátor lett belőle, ő találta ki Doktor Agy figuráját. A gének viszont dolgoztak, a fia, Barnabás színész lett.
1987-ben volt egy mondata: „Amikor csöndesen hullnak rólam a levelek, az lesz az én korszakom.” Számomra ez is az önazonossághoz, a tehetség tudatához kapcsolható, hiszen sok színésznő kimondva-kimondatlanul tart attól, ami a drámairodalmat végiglapozva reális veszély, hogy egy bizonyos életkor után elmaradnak az igazán jó szerepek.
Túlzásnak tartom, hogy negyven vagy ötven fölött ott lenne a vég. A Tartuffe-ben Bubik volt Tartuffe, én pedig Elmira, és a helyzetből következően volt egy finoman erotikus jelenetünk. (Az előadás bemutatója 1984-ben volt a Várszínházban – a szerk.) Egy negyvenvalahány éves nő még a topon van, a közönség furcsa módon mégis felhördült.
A vonalat néhány évvel később, a Szókimondó asszonyságnál húztam meg. Nem a darab miatt, az teljesen belefért volna ötvenhez közelítve is, hiszen szellemes a történet, szikrázóak a párbeszédek. Az előjáték, amit Iglódi Pista írt hozzá, azonban húsz évvel korábban játszódott, én pedig úgy éreztem, egy negyvenes nőnek huszonévesként „rázni a fenekét” színpadon is kínos. Én soha nem kértem vagy adtam vissza szerepet, hagytam, hogy fentről, az igazgatói irodából irányítsák a sorsomat, és legyen rám kíváncsi a rendező, induljon ki belőlem egy szerepnél, fejtsen meg engem. De itt megkértem a vezetőséget, hogy ne osszanak tám több olyan szerepet, amelyben a nőiségem a tét.
Én imádok mulatságos lenni. A nagymamában Schäffer Jutka szeplőket is rakatott az orromra, hogy még inkább látszódjon Szerafinka örök menyasszonysága. (Az előadást 1996-ban mutatta be a Nemzeti Színház – a szerk.) De hát ott Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Kállai Feri volt a partnerem, és Tolnay Klári a nagymama! Az is egy boldog próbaidőszak volt, és jó előadás is született belőle. Mi nagy szeretettel játszottuk, a közönség pedig örült. És amikor az ember esténként ezt hallja, az egy finom, jó érzés.
Privát és szerepfotók, dedikálások, megannyi személyes emlék – mennyire volt nehéz kiválasztani az ön rendkívül gazdag pályáját illusztráló képeket?
A kiadóval volt egy komoly küzdelmem. Abban megegyeztünk, hogy a kötet elülső borítóján legyen egy fiatalkori portré, egy jelentős kép, egy kvázi sztárfotó, a hátsón pedig egy szerepkép. Az utolsó szerepem Ionesco Székekje volt. Szabó K. István rendezte, Fodor Tamással játszottuk a Sinkovits Színpadon. (A POSZT-ra is beválogatott előadás bemutatója 2018-ban volt – a szerk.) Imádtam. Arról készült egy olyan kép, hogy lehunyt szemmel emelem az egyik kezem, és nem tudni, vajon búcsút intek vagy újrakezdek. Én ezt szerettem volna, hogy keretet kapjon a pálya, de elfogadtam az érveket, és közös döntéssel lett a Szindbádból Majmunka a borítón. (A Szindbád kertje bemutatója 1999-ben volt az Óbudai Társaskörben – a szerk.)
A válogatásról pedig: én sajnos nagyon rendetlen vagyok. Azt hiszem, ez alkati kérdés is, mert anyám ugyanúgy nevelt mindkettőnket. Éva tüchtig, gyönyörűen írt, rajzolt, és minden katonás rendben volt nála, még az emlékei is szépen el vannak rendezve. Nekem az élet ilyen szempontból összevissza megy. Szegény uramat sajnálom ez ügyben… Soha nem gyűjtöttem a fotóimat albumban, a dedikálásokat sem tettem el külön, ennek ellenére sok minden előkerült, némelyikre rá is csodálkoztam. Ezek az újrafelfedezések arra is késztettek, hogy bizonyos dolgokat másképp lássak, és ha nem is teljesen átértékeljek, de újragondoljak.
Ebben nagy szerepe volt egy fantasztikus mindszenti pedagógusnak, Nagyillésné Katinak és a családjának. Kati évtizedek alatt, sziszifuszi munkával, több albumban összegyűjtötte az életemet, mindent levéltárosi pontossággal archivált. Az egyik albumban például csak azok a kritikák vannak, amelyek valaha rólam vidéken megjelentek. Elképesztő a precizitása. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Én erre egész egyszerűen képtelen lennék. Ezért is vagyok most nagy bajban, mert Laci a könyv munkáit lezáró ebédre elhozott mindent, amit a kötethez felhasznált. Fotók, dokumentumok, újságok, kivágott cikkek – hatalmas zsák, őrült súlya van! És most az a feladat vár rám, hogy valahova elrakjam…
Nyitókép: MTVA Gyűjtemény/Keleti Éva
