A brutalista
Brady Corbet 215 perces filmeposza a 2024-es velencei filmfesztiválon mutatkozott be, ahol 13 perces állótapssal ünepelték. Főszereplője egy magyar származású zsidó építész, akit Adrien Brody alakít. A filmet tíz Oscar-díjra jelölték, többek a legjobb film és a legjobb férfi főszereplő kategóriájában.
„Okkal gondolhatnánk, hogy a Budapesten is forgatott film tisztán életrajzi, ám Corbet fikciós művet készített, amelynek forgatókönyve a saját családtörténetéből is sokat merít. Olyan Bauhaus-építészt keresett főhősnek, aki a háború pokla után képes volt Amerikában újjáépíteni az életét, ez ügyben pedig még az éppen egy éve elhunyt francia építésszel és építészettörténésszel, Jean-Louis Cohennel is egyeztetett, sikertelenül. (...)
Ha a főszereplő neve mégis ismerősen cseng, az azért van, mert az igazi Tóth László egy magyar származású ausztrál geológus volt, aki 1972-ben kalapáccsal esett Michelangelo Pietàjának. Az, hogy Corbet erről az antihősről nevezi el főszereplőjét, elsőre amolyan belső vicc is lehetne, ám valójában ezzel azt sugallja, hogy egy alkotó bizonyos szempontból egyúttal pusztító is.
A brutalista pedig több szempontból is kicsit a miénk: a stáblistán számos magyar név is feltűnik, hiszen magyar koprodukcióban készült. A vágásért Jancsó Miklós és az Oscar-díjas Mephistót is vágó Csákány Zsuzsa fia, Jancsó Dávid (Delta, Terápia, Fehér isten, Jupiter holdja, Pieces of a Woman) felelt, a gyártásban részt vett a Proton Cinema is, ráadásul még Vilmányi Benett is feltűnik egy kisebb szerepben.”
Anora
Sean Baker legújabb filmje elhozta Velencéből az Arany Pálmát, az Oscar-gálát pedig hat jelöléssel várja. A sztori középpontjában egy fiatal szexmunkás áll, akit hirtelen felindulásból feleségül vesz egyik kuncsaftja. A címszerepben Mikey Madison látható, aki alakításáért elnyerte a legjobb női főszereplő BAFTA-díját, ezzel megtörve Demi Moore (A szer) sikerszériáját.
„Madison játéka nagy ívű és élénk, harsány és harcos, de mindvégig szeretnivaló marad – még akkor is, ha Baker történetmesélése ismétlődővé válik, a 139 perces játékidőből bizony le lehetett volna csípni. A rendező kockázatot vállalt, amikor sztárszerepeket adott gyakorlatilag ismeretlen színészeknek, akiknek korábban nem volt ilyen lehetőségük, ám ők maradéktalanul meghálálták a gesztust. A film autentikusságához az is sokat tesz hozzá, hogy a forgatókönyv megírásához Baker valódi szakmabeliektől kért segítséget: főszereplőjét például egy brooklyni rúdtáncoktatóval, Sophia Carnabucival képeztette ki, aki még a New York-i sztripper szlenget is megtanította neki.
Az Anora ítéletmentesen és autentikusan mutatja be a szexmunka realitását: nem magasztalja fel, de nem is ítélkezik szereplői felett. Még Ivant, a kiváltságos, önző aranyifjút sem kritizálja: az osztályrendszerről mondja meg a magáét, amely kitermelte. Őrült szórakoztató karakterdráma, amely végül akkora gyomrost visz be, hogy levegőért kapkodunk. Ráközelít főhősére, hogy a lefegyverző utolsó jelenetben kénytelenek legyünk átgondolni, mit is láttunk. Egy harsány vígjátékot vagy egy csendes tragédiát? Akárhogy is, az Anora végső kijelentése a komplex empátia. A filmet, főhőséhez hasonlóan, a saját fogalmai alapján lehet csak igazán megérteni.”
Gladiátor II
A 2000-ben készült első rész megágyazott a rég eltemetett szandálos filmek reneszánszának, a több mint húsz évvel későbbi folytatás azonban jóindulattal is csak evickél elődje farvizén. Egy Oscar-jelölést azonban így is sikerült behúzni, mégpedig a valóban zseniális kosztümdizájnért.
„(…) Ridley Scott csinált egy felesleges, de színes-szagos, látványos franchise-filmet, ami pontosan olyan utóízű, mint Az ébredő Erő című Star Wars-folytatás.
Dacára annak, hogy Scott igazán látványos akciókat zúdít ránk, a hatás elmarad: hiába folyik a vér és hullanak a fejek az aréna porába, a dráma ettől még súlytalannak hat. Tény, hogy az írek nagy kedvence, Paul Mescal (Normális emberek, Volt egyszer egy nyár) remek színész, és a chilei Pedro Pascalt (Trónok harca, Narcos, A Mandalóri, The Last of Us) sem véletlenül kapták ennyire fel az utóbbi években, ráadásul mindkét színész profilja pontosan olyan, mintha csak korabeli római szobrokról mintázták volna, ám ettől még sajnos nem tudnak mit kezdeni a megúszós forgatókönyvvel.”
A szent füge magja
Németország hivatalos Oscar-nevezettje az elnyomó rendszerek anatómiáját tárja fel mind a magánember, mint a közszféra perspektívájából. A film Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját.
„2022-ben járunk Teheránban. A családfő Iman (Misagh Zare) ambiciózus középosztálybeli ügyvéd, aki a kormánynak dolgozik. Nemrég előléptették állami nyomozóvá – ami a forradalmi bírósági bíróvá válás ugródeszkája –, a jobb jövedelem, a három hálószobás lakás ígérete és a társadalmi elismertség növekedése mellett viszont a férfi és családja világos utasításokat kapott arról, hogy mit várnak el tőlük a rezsimben.
Feleségének (Soheila Golestani színésznő és aktivista alakításában) és lányainak (Setareh Maleki és Mahsa Rostami) be kell állniuk a sorba, ha nem szeretnének bajba keveredni. Ettől a perctől fogva kínosan ügyelniük kell minden apró részletre: hogyan öltözködnek, mit mondanak, kivel mutatkoznak együtt. Egy festett köröm vagy kilógó hajtincs ugyanis Isten szent és megkérdőjelezhetetlen törvényei ellen való.
Mohammad Rasoulof Iránból száműzött világhírű rendezőt több mint egy évtizeddel ezelőtt hat évre ítélték a rendszerrel szembeni kritikái miatt, ám az eredetileg szociológus független filmest még a többszöri börtönveszély, vagyonelkobzás, sőt korbácsolásra ítélés sem tántorította el a filmkészítéstől. Huszonnyolc napig utazott titokban idén tavasszal, hogy odaérjen A szent füge magja című, legújabb filmjének premierjére, ami bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, majd különdíjat kapott a zsűritől, de a hazájába ezután nem térhet vissza.”
Maria
Valóságos karaktertanulmány a huszadik század egyik legnagyobb operadívájáról. A címszerepben Angelina Jolie látható, aki hosszú évek után végre kvalitásaihoz méltó feladatot kapott. Az Ed Lachmann fényképezte film a legjobb operatőr kategóriájában versenyez.
„Pablo Larraín ismét elsőrangú kulisszák mögötti csapatot állított össze, akik vizuálisan és technikailag egyaránt lenyűgöző filmet hoztak létre. A jelmezek, a produkciós dizájn és a díszletek az utolsó gombig pazarok. A film oroszlánrészét Budapesten forgatták, és a főváros valóban főszereplővé válik: felismerhetjük többek között az Andrássy utat, az Astoria szállót, a Magyar Rádió régi épületét, az Operát, a stáblistán pedig úgy sorakoznak a magyar nevek, mintha csak egy magyar filmet láttunk volna.
A Maria azonban az esztétikai orgia és remek főszereplője dacára nem fogja elnyerni mindenki tetszését, mert vontatott tempójú és a végletekig melodramatikus, hosszan időzik tekinteteken és dagonyázik főhőse fájdalmában, ráadásul teljesen filmszerűtlen. Úgy csapong a felvillanó emlékek és érzések tengerében, mint főhőse, és néha félő, hogy elsüllyed. Maria Callas a múlt és a jelen közötti légüres térben életének meghatározó pillanatait próbálja összeragasztgatni, mint egy össze nem illő kollázst egy párizsi divatkatalógusból. Jelenét ropogós őszi fények töltik be, míg múltjának fekete-fehér lapjai tele vannak kérdésekkel, amelyekre nem kap a néző megnyugtató választ vagy feloldozást.”
Nosferatu
Bram Stoker Drakula című regényét a szerző életében nem ismerték el, halála után viszont megihlette Albin Grau producert, akinek köszönhetően filmre került a mára legendássá vált vérszívó története – Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében, a szerzői jogok híján Nosferatu címen. Drakula/Nosferatu azóta állandó alakja a popkultúrának, számos film készült róla, utoljára Robert Eggers jóvoltából. Alkotása négy kategóriában esélyes az Oscarra.
„A friss házas Thomas és Ellen Hutter (Nicholas Hoult és Lily-Rose Depp) a 19. századi Wisborgban, Németországban élnek, ám hamarosan el kell válniuk egymástól, amikor a fiatal ingatlanügynököt főnöke, a furcsán viselkedő Herr Knock (Simon McBurney) azzal bízza meg, hogy utazzon el a titokzatos Orlok gróf (Bill Skarsgård) erdélyi kastélyába és üssön nyélbe egy adásvételt. Bárki, aki látott már Nosferatu- vagy Drakula-filmet, túlságosan is jól ismeri a mesét. Eggers remake-je azonban alapvető változást hoz: megváltoztatja a történet nézőpontját, újszerűvé téve ezt az értelmezést. Fenn a Kárpátokban, a romos kastélyban, vérszívó hárem ide vagy oda, mindig ugyanaz a nóta, de vajon mi zajlik otthon, Ellen fejében?
Más változatokban Ellen (és a regény Minája) csupán sodródó utasa a cselekménynek. Hagyományosan a véletlennek köszönhető, hogy a gróf beleszeret, miután megpillantja a képét Thomas medáljában. Eggers adaptációja azonban a feje tetejére állítja ezt a konvenciót, és már a nyitójelenetben azt láthatjuk, ahogy a fiatal Ellent valami láthatatlan erő kirángatja az ágyából, és rövid időre találkozik egy vadállattal, akit ő maga idézett meg. Eggers Nosferatuja lényegében Ellen küzdelme, hogy visszaszerezze és kinyilatkoztassa a hatalmát az áldozati állapot és a falánk szomjúság között ide-oda vetődve, Lily-Rose Depp pedig kiváltképp nagyszerűen adja vissza mindezt.”
Dűne: Második rész
Denis Villeneuve Dűne-adaptációjának folytatása az első részhez hasonlóan hibátlan – már ami a hangot és a látványt illeti. Nem véletlen, hogy a film a hang és a vizuális effektusok kategóriájában versenyez az ominózus aranyszoborért. A végtelen homokdűnéknek és Hans Zimmer archaikus-rituális zenéjének olyan sztárok statisztálnak, mint Timothée Chalamet (Paul Atreides szerepében), Zendaya, Rebecca Ferguson vagy Stellan Skarsgård.
„(…) az előzményhez képest sokkal akciódúsabb a folytatás. Míg az első rész egyetlen sűrített és hosszúra nyújtott (ám kétségkívül jelentőségteljes) csatajelenettel dolgozik, addig itt gyakoriak a fremenek és az Arrakis felügyeletét átvevő Harkonnenek katonái közti csatározások. Míg az őslakosok az immár maguk közé fogadott Paul vezetésével a bolygón termő hallucinogén, a fűszer kitermelését és elszállítását igyekeznek szabotálni, addig ellenfeleik épp azért akarják őket kiirtani, mert kell nekik a rendkívül értékes intergalaktikus árucikk.
Az összeütközésekre szüksége is van a filmnek, e direkt beavatkozásokon kívül ugyanis rendkívül lassan hömpölyög a cselekmény. A történet fő tétje Paul felnövése, vagyis hogy azzá váljon, amivé válnia kell: a fremenek messiásává. Habár a Bene Gesserit nevű női rend tagjai, köztük a fiú édesanyja (Rebecca Ferguson) sikeresen kihasználták az őslakos nép hitét, hogy megszilárdítsák Paul helyét, ő eleinte visszautasítja a Lisan al-Gaib szerepét. Számos konkrét és szimbolikus próbán esik át, mire önszántából vállalja új népe vezetését, így áttételesen azt is, hogy a nevében szent háború robbanjon ki. A beavatási rítusok sora – legyen szó egy hatalmas homokféreg meglovaglásáról vagy az ellentmondásosan Élet vizének nevezett halálos méreg lenyeléséről – nemcsak a messiási pozíció már elhatározott elfoglalására teszi alkalmassá Pault, de férfivé érésének jelképes folyamatát is mutatja.”
Sehol se otthon
James Mangold Bob Dylan-filmje hiánypótló alkotás, ugyanis hagyományos, játékfilmes dramaturgiájú alkotás eddig nemigen született a legendás muzsikusról. A Sehol se otthon Dylan (Timothée Chalamet) pályakezdésére koncentrál, tetőpontja pedig a botrányba fulladt newporti folkfesztivál. A film nyolc Oscar-díjat nyerhet a közelgő gálán. Nagy meglepetést okozott, hogy Chalamet elnyerte az amerikai színészcéh legjobb férfi főszereplőnek járó díját, ezzel komoly kihívójává vált a szezont eddig uraló Adrien Brodynak.
„Mangold filmje aprólékosan foglalkozik azzal, kik és hogyan hatottak a zenészre, különös tekintettel Suze Rotolóra (Elle Fanning) és Joan Baez folkénekesnőre (Monica Barbaro). Két erős és független, egyenrangú nő, akik teljesen ellentétes életmodell-lehetőségeket jelentenek a főhős számára. Rotolo (a filmben Bob Dylan kérésére nem a saját nevén, hanem Sylvie Russóként jelenik meg) a stabilitást és a civil életformát, Baez pedig a művészsorsot jelenti a számára, de egyikkel sem tud teljesen megbékélni, ezért egyikük mellett sem képes elköteleződni. Nem elégítik ki azok az énverziók, amelyeket a felkínált lehetőségeket elfogadva magáévá kéne tennie.
A két életformát ötvöző, látszólag egyensúlyt ígérő mintát jelent a mentor, Pete Seeger, aki egyszerre sikeres zenész, szerelmes férj és boldog családapa, afféle inges-galléros rocker, azaz folker. De ahogy a végletek, úgy az arany középút sem vállalható alternatíva Dylan számára, mert
Wicked
Minden idők egyik legnépszerűbb musicale, amely minden idők egyik leghíresebb könyvéből készült – mi kell még? Úgy tűnhet, Jon M. Chu biztos lóra tett azzal, hogy filmre vitte az Óz-univerzum gonosz boszijának zenés eredettörténetét. A tíz Oscar-jelölés ezt látszik alátámasztani, mi mégis keserű szájízzel távoztunk a moziból, ugyanis a profi látvány és a hihetetlen hangterjedelmű színészek ellenére is vegyes színvonalú mű született.
„A Wicked többször odakacsint az eredeti Óz-történetre: utal az altató hatású pipacsokra, megmagyarázza, miért sárga a Smaragdvárosba vezető út, vagy hogy miért szárnyas majmok kísérik a nyugati boszorkányt. A nosztalgikus utalások keltette ahaélmény felrázza a nézőt, amire nagy szükség is van, mert a film leggyengébb pontja a dramaturgiája. A problémát nem a musical cselekményének kettészedése okozza (a második felvonást feldolgozó folytatás novemberben érkezik), hanem az arányok elvétése. Az első rész – bármennyire ambiciózus is – egy novella expozíciójára emlékeztet, ami felvázolja a történet terét és idejét, bemutatja a fontosabb szereplőket, és körvonalazza a központi konfliktust. Ám egy bevezetés nem lehet háromórás, mert a végeredmény széteső szerkezetű, minden feszességet nélkülöző (zenés) massza lesz.
Persze az is lehet, hogy műfaji és adaptációs problémáról van szó: nem biztos, hogy ami színpadon működik, filmen is megállja a helyét. A színházi produkciók megismételhetetlensége, itt és most jellege olyan varázslatot szül, amit még a leghatásosabb film sem képes újraalkotni. Egy zenés előadás pedig prózai társainál jobban igényli a csodát, mert a cselekménye és a mondanivalója a dalokhoz képest gyakran másodlagos. A Chu-féle Wicked szereplői komoly énekes-táncos teljesítményük ellenére sem tudtak varázsolni, a zene nem takarja el a mű nyilvánvaló hiányosságait.”
Sugarcane – Az eltemetett igazság
Emily Kassie és Julian Brave NoiseCat Oscar-esélyes dokumentumfilmje egy kanadai bentlakásos iskola sötét titkairól mesél. A papok rendszeresen bántalmazták a rájuk bízott indián lányokat, ha pedig valamelyik terhes lett, a megszületett csecsemőt a szemétégetőbe dobták. Szerencsére voltak túlélők, például az egyik rendező édesapja, Ed Archie NoiseCat.
„A Sugarcane nem dramatizál, nem akar távolságot sem tartani a nézőtől, azt ajánlja, hogy ismerjük meg az indiánokat, fogadjuk el a meghívásukat az otthonukba, kísérjük el őket egy hosszú utazásra, amely családtagokhoz, volt iskolatársakhoz és Ferenc pápához is elvezetett. A pápa fogadta az indián küldöttséget, és bocsánatot kért tőlük az egyház nevében, de az indiánoknak maguknak kell sorsukkal megbékélniük, a sebek vagy begyógyulnak ettől, vagy nem.
A több szálon futó történet meghívja a nézőt, arra biztatja, hogy a szereplők mellett éljen, és hagyja, hogy az ő érzelmeik irányítsák a filmet. A film a dühöt, a megrázkódtatást, a kihordhatatlan traumákat jórészt tájképekkel illusztrálja, nem a könnycseppekre és a ráncokra nagyít rá a kamera, hanem inkább atmoszférákkal, lírai vágóképekkel mutatja meg, milyen az, amikor nemcsak a saját traumatizált gyerekkorral kell szembenézni, hanem több száz jelöletlen sírral is.”
Konklávé
A pápa halott, mihamarabb ki kell jelölni utódját. A feladat Lawrence bíborosra (Ralph Fiennes) hárul, aki maga is versenyben van a címért. Edward Berger Konklávéja remekül szerepelt a BAFTA-díj-átadón – a 12 jelölésből négyet váltott díjra –, az Oscar-gálán pedig nyolc kategóriában esélyes.
„Noha a valósággal megegyezik, a bíborosok bezártságának, és hogy csak a kompromisszum kimunkálása szabadíthatja ki őket, szimbolikus értelme van. A pápaválasztás idejére elzárkóznak (fizikai értelemben elzárják őket) a világ elől, és le kell adniuk a mobiltelefonjaikat, hogy semmi kinti ne befolyásolja őket, de a világ tökéletes kizárása lehetetlen, és a döntésük is ki fog hatni a világra. A Konklávé az egyház küldetésével rokonszenvező, annak (vagy legalábbis az általa elképzelt egyháznak) a magasabb szempontjaival azonosuló, de azt nem szolgaian közvetítő film.
Roppant homályosan, de egyúttal kellő didaxissal értesülünk arról, hogy Rómában is, más európai városokban is robbantásos merényletek történnek, miközben a konklávé résztvevői »sakkozgatnak«. A nyugtalanító események második hullámát már a bíborosok is észlelik, mivel a Sixtus-kápolnát eltalálja valami, és mindenki csupa por lesz (azt hiszem, ez a film legolcsóbb, bántóan hatásvadász jelenete), később pedig a kinti levegőmozgás már a szavazólapokat is lebegteti, vagyis a hermetikus bezártságnak korábban vége szakad, mint hogy az új pápa személyéről döntés születne.”
Lány a tűvel
Dánia színeiben indul a legjobb nemzetközi film díjáért Magnus von Horn rendezése. Főszereplője egy fiatal nő (Victoria Carmen Sonne), aki egy romokban heverő országban próbál életet adni gyermekének.
„A Lány a tűvel sötét világáról, a szenvedés, megalázottság, nincstelenség, reménytelenség végtelen mélységeiről azonnal a Candide jutott eszembe. Ám míg ott Pangloss mester elmélete szerint minden borzalom valami nagyobb jót szolgál, és az isteni gondviselés nagyszerűségének jele (e feloldhatatlan ellentmondás miatt oly vérfagyasztóan mulatságos a regény), itt egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk a világ Babits Fekete országának rettenetét idéző alagútjában, amelynek soha nincs, elvileg nem lehet fény a végén. A Lány a tűvel-ben a szerelem, a házasság, a gondviselés, az anya-gyermek viszony és a család is mind csak olyasféle látszatok, amelyek egyetlen érintésre porrá hamvadnak, vagyis minden, ami a világot otthonos, élhető, szerethető hellyé tehetné, érvénytelennek látszik. Babits úgy jön ide, hogy a filmben ezzel: a fekete reménytelenséggel – mint a világ és így az ember legfőbb, azonosságukat adó jegyével szembesülünk.
Áradás
Lettország Oscar-nevezettje Golden Globe-ot és Európai Filmdíjat is nyert már, az aranyszoborért pedig a legjobb animációs és legjobb idegen nyelvű filmek között versenyez.
„[A filmben] egyetlen szó sem hangzik el emberi nyelven. A macska nyávog, a kutyák ugatnak, a madarak vijjognak, gyűrűsfarkú makik majomnyelven makognak, a kapibara meg röfög.
Nagy előny az idegen nyelvű filmek között, hogy mindez felirat nélkül is érthető, hiszen minden közlendőjüket animált testbeszéddel és mimikával adják át a nézőknek a fent említett szereplők. Ezek magas fokú megvalósítása az egyik titka annak, hogy a történet képes az első filmkockától az utolsóig lekötni a néző figyelmét, még akkor is, ha nem tartozik az eredetileg rajzfilmnek nevezett műfaj rajongói közé. A másik titok a cselekménysorozat legjobb akciófilmekben megismert feszültsége és kiszámíthatatlansága, amire ráerősít egy ismerősnek tűnő, ám egyre megfejthetetlenebb világ. A történet elején találkozunk egy idilli erdőben bóklászó magányos és nagyon kedves macskával.
Vannak vad kutyák, szép patakok, fürge nyulak, és sehol egy ember. Aztán kezdünk rájönni, hogy ebben a világban talán már nincsenek is emberek, csak üres házak, furcsa szobrok jelzik, hogy nem is olyan régen még ők – vagyis inkább a mi fajunk – uralta az egészet. Aztán áradni kezd a folyó, és minden megváltozik. Hamar kiderül, hogy nem egyszerű áradat, hanem folyamatosan emelkedő özönvíz mossa el a cica világát, aki egy sodródó csónakba kapaszkodik fel, melyben egy morcos, ám jóindulatú vízidisznó – előkelőbb nevén kapibara tartózkodik.”
A szer
Nem gyakran esik meg, hogy egy testhorror versenyezzen a legjobb film Oscarjáért, azonban Coralie Fargeat szatirikus filmjének a Cannes-i Filmfesztivál óta tartó diadalmenetén nincsen fék. A szer sokkoló, vicces, véres, mélyen tanulságos és borzalmasan szórakoztató – szó szerint az arcunkba robban. Aki látta, sosem fogja elfelejteni, ez pedig talán a legnagyobb dolog, amit egy rendező kívánhat.
„A folyamatosan változó, de mindenképpen idealizált és elérhetetlen női szépségideálnak való megfelelés gyötrelméről szóló filmek nem újdonságok, de A szer olyan éles feminista példázatba szövi, amely nem is érkezhetett volna jobbkor, mint ma, a különféle fogyasztó orvosságok és a filterek torz korában.
Éppen ezért, a magvas társadalomkritika dacára A szer nem finnyásoknak való film. Gyomor kell hozzá, ugyanis kulcsjeleneteit átitatja a vér, amely ráadásul különféle, természetellenes nyílásokból spriccel, az áhított cél oltárán feláldozott testek pedig lidércnyomásos módon kelnek új életre. Fargeat azt akarja, hogy a néző tanúja legyen a szenvedésnek, amely abból fakad, hogy Elisabeth megpróbálja fenntartani a fiatalság illúzióját.
Szatírája nyilvánvaló: mindenki tudja, hogy a kapitalizmus, a szórakoztató-, kozmetikai és orvosi ipar bőségesen profitál abból, hogy a fiatal, csinos nőket fetisizálják. Ahogy Elisabeth és Sue a játékidő előrehaladtával aztán kezdenek egymás idegeire menni és végül ádáz küzdelmet folytatnak közös életük irányításáért, A szer egyre viccesebbé, majd végül eszement, David Cronenberghez és John Carpenterhez méltó szörnyfilmmé válik, melynek fináléja láttán Tarantino is megemelné a kalapját.”
Emilia Pérez
Dominálta Cannes-t, négy Golden Globe-díjat kapott és több Oscar-jelölést, mint A keresztapa, azonban Jacques Audiard filmje több szinten is sértő. Az Emilia Pérez egy musicalbe oltott mexikói szappanopera: csillogó és harsány tour de force, szörnyű ötletek könyörtelen diadalmenete, ízléstelenül kivitelezve. De akkor mi lehet a titka a sikerének?
„A film Netflix-jánlója »műfajt meghazudtolónak« titulálja, de ez vajmi kevéssé igaz: az Emilia Pérez végig musical marad, és még annak sem különösebben innovatív vagy eredeti. Táncos tömegjelenetei vannak, dalban kitörő karakterei, melodráma jellemzi és gyors kameramunka – az egész cirkusz pedig egy olyan végkifejletben kulminál, amely után az ember tényleg felteszi magának a kérdést: ez mégis mi a jó franc volt?! A fő ok, amiért az Emilia Pérez nem hagyományos filmmusicalként működik, az az, hogy annak is teljesen alkalmatlan. Gomez kivételével láthatóan egy szereplő sem tehetséges énekes, a filmnek nincs egységes zenei iránya, amiről beszélni lehetne: a dalok olyanok, mintha a pop, a rock és a hiphop legbanálisabb zugaiból összeharácsolt kliséket egybegyúrták volna. Az eredmény egy harsány, kakofón zűrzavar, emlékezetes dallam és katarzisélmény nélkül.
Ahelyett, hogy segítené a film narratíváját, az Emilia Pérez zenéje megakasztja a történetmesélést, és még a legalapvetőbb feladatát sem tudja elvégezni, azt, hogy a közönséget összekapcsolja a szereplőkkel. Senkivel sem tudunk azonosulni, a színészi teljesítmények pedig nem kiemelkedőbbek egy mexikói szappanopera pofozkodós jeleneteinél látott intenzitásnál.”
