Ady albérletek és hotelszobák lakója volt

A századforduló Európája egyszerre volt izgalmas és nyugtalan világ. Hogyan találta meg egyáltalán ebben Ady a saját helyét, költői hangját?

Azt gondolom, viszonylag gyorsan, de nem áldozatok nélkül. Egyrészt az erős küldetéstudata segítette ebben, bár otthon nem költői pályára szánták, hanem jogi karrierre, amire valószínűleg teljesen alkalmatlan lett volna. Első, debreceni kötete még a kor tucat-lírájába illik, a nagyváradi évek viszont igen sokat formáltak rajta. Ismert publicista lett, de költői világa is kinyílt, egyénisége pedig fokozatosan levetette a félszeg falusi fiú jegyeit. Már ott megismerkedett azokkal az eszmékkel és költészeteszményekkel, amelyek nyilván elmélyültek párizsi kint tartózkodásai során.

Az első párizsi út 1904-ben egy egész évig tartott, ami egyfajta különös nászútnak is tekinthető, de amit igen sötét fellegek is beárnyékoltak. Ady itt ébredt rá vérbajára is, ami az elátkozott költő toposzát – Byron, Baudelaire, Poe s mások után – belőle is előhívta. Az ekkortól születő versek folytatták a Még egyszer legjobb, sötét tónusú verseit, de azoknál is merészebb távlatokat nyitottak. Ady minden benyomását, feltörő érzését, emlékét ugyanis papírra vetette: élmény, hangulat, impresszió minél eredetibb megragadására és kifejezésére törekedett. Ebből adódtak részben pózai is, hiszen mindent csak az „én” képletes szűrőjén át láttatott, miközben egyéni szimbólumokat alkotott és korábbi fogalmakat újított meg.

A kifejtetlenség, a versnyelvben felerősödő képszerűség, a titok, az idegenség, a látható világ dolgai mögötti összefüggések mint az esztétizáló modernség impresszionista-szimbolista hullámának fontos jegyei Ady által váltak közkeletűvé.

Maga a korszak döntő változásokat hozott az élet minden területén, iszonyatosan felgyorsult az idő, a nagyvárosi fejlődés robbanásszerű léptékű lett, a technikai-civilizatorikus váltást ő pedig testközelből, a világ akkori kulturális fővárosában tapasztalhatta meg. Ehhez mérten érzékelte tragikusnak a hazai helyzetet. Ady ekkor kezdett kemény önképépítésbe is. Új kötetei már mind Budapesten jelentek meg, bennük a szintén újdonságként ható, tematikus versciklusok revelatív kompozícióival.

Több tanulmányában hangsúlyozza, hogy Ady számára az „út” nem pusztán mozgás, hanem létforma. Mitől válik ez a motívum az életmű egyik kulcsmozzanatává?

Az utazás összefügg a helyét nem találó egyén belső vívódásaival. Egyfelől maga Ady valóban sokat volt úton, mindenképp többet, mint egy átlag polgár a korabeli magyar társadalomból. Érmindszent, Várad, Pest, Bécs, Párizs és sorolhatnánk a helyszíneket, amelyek közt ingázott, kényszerű létformát is jelentett esetében, aki – ritkán gondolunk ebbe bele – egészen a Boncza Bertával kötött házasságáig otthontalan volt. „Poggyászlét” jellemezte, főként a Lédával közös időszakban, valós otthona nem lévén, menedéke is legfeljebb a szülői ház maradt, ahová gyakorta elvonult, elmenekült, bár rég túllépett a krisztusi koron is. Szóval albérletek és hotelszobák lakója maradt, amint ezt is megverselte, sőt később már szanatóriumoké is. De ennél is fontosabbnak ítélem, hogy gyakori helyváltoztatásai mögött a helyét nem lelő ember magatartása húzódott, aki hol a szerelme után vágyódik, de ha oda is ér, nem találja meg számítását, hol csatáiból menekül s megpihenni vágyik, de sosem talál valós belső békét. Az út, az utazás motívuma ezért is hangsúlyos költészetében: 1903 és 1914 közt kivétel nélkül, mindegyik kötetében jelen van (vasút, szekér, hajó vagy más formákban), s nyilván az sem véletlen, hogy életútja számvetéseiben is ezt a motívumot használja. Ady az egyik utolsó versének is Az utolsó hajók címet adta, mely poszthumusz kötetének címévé is vált.

Ady verseiben ritkán van megérkezés. Van mégis olyan pillanat – akár egyetlen versben –, ahol ön szerint elér valamiféle belső nyugalmat?

Ó, hogyne, több is. A gondok ott kezdődnek, hogy ez az állapot nem marad meg, nem állandósul, sőt stabilitása is igen-igen rövid időre szól. A vágyott állapot helyett a kiábrándulás lesz konstanssá. Ráadásul amikor Ady visszatekint – s nem egy ízben tekint vissza, korán megfáradtnak, sőt vénnek mondja magát – mindig letargikus hangon, önironikusan s önkritikusan szól, „élet helyett órák”-ról beszél. Ez adatott. Tudja, hogy erre is „predestinált”, a non-konform egyén tragikuma ez, aki mindeközben megértésre vágyik, a konok alkotó magánya, a zseni drámája, aki leginkább attól tart, hogy verseit, szándékait még szűkebb környezete sem érti jól. Pedig, amint fogalmazott, „gazdag ember-gyarlóságai” lehulltak róla, amint ceruzát vett kezébe. Ady nem véletlenül jutott el számvetései közt ezen csalódások hangoztatásáig, lelkiállapota egyik mélypontján pedig (az 1913-ban megjelent Ki látott engem? híres prológusversében) ezek felrovásáig, a „vak szivű, hideg szemű barátok” soraiig.

Nagyon fontos e ponton az is, hogy Ady a Mindenséget vágyta megtapasztalni, a nála mindig nagybetűvel írott Minden-Titkokat hajszolta, extenzív totalitásra törekedett a szerelemben, a transzcendenssel való viszonyában, de a szexusban, alkoholban és egyéb földi mámorokban is, akár a halálközeli állapotokban is. A bajok ezek elmaradásából, pontosabban a felocsúdás keserűségeiből, a kudarcokból adódtak. Igen rövid ideig maradt tehát számára megtapasztalható a lelki béke vagy a feltétel nélküli szerelem, s ugyanígy kudarcos volt az otthonteremtés is. Önnön természetével és ösztöneivel éppúgy birkózott, mint környezetével. De Ady nem csak dacos volt, akaratos is. Hinni akart, ahogyan maga írta, „hitetlenül” is, teremtményi önmaga legfőbb titkait keresve.

„A magyar irodalomtörténet modernségfogalma többes okból igen sokáig, mereven és meglehetősen tévesen, egyetlen kiemelt alkotóközösséghez, illetve centralizáltan egyetlen helyszínhez ragaszkodva olyan elbeszélésként képződött meg, amely az irodalmi élet eseményeit lineárisan és fejlődéselvűen, s nem annak hálózatszerűségében […] variánsokkal, alternatívákkal kívánta leírni” – írta a Peremek és középpontok előszavában. Ha ma újraépítenénk Ady „hálózatát” – tehát nem csak a sztár költőt, hanem azokat az ismeretlen szereplőket, helyszíneket, kiadásokat –, mit gondol, melyik „elveszett” vagy alábecsült kapcsolat lenne a legérdekesebb?

Amit én az idézett bevezetőmben írtam, az leginkább az irodalmi modernség színterei közötti hálózatos viszonyra utal, amit Ady halála után egy meglehetősen sematikus kép váltott fel, ebben a Nyugat és köre kapott csak kiemelt szerepet. Ezt elősegítette némileg a folyóirat és köre önkánonja is, de később a marxista irodalomtörténet-írás rögzítette leginkább. Elmaradt mindazon szereplők értékelése, akik ezen a körön kívül vagy ezzel párhuzamosan segítették az irodalmi modernség korabeli térhódítását. A valóságban többes középpontok és peremek léteztek. Ady kapcsolati hálója ezeken belül is iszonyatosan terebélyes, holott az életút tragikusan rövid, bő 41 esztendőt fog csupán át! Egyik tanulmányomban a nagyváradi vagy oda köthető szereplőket öt csoportban gyűjtöttem össze, s az is temérdek nevet tett ki. Természetesen az életút fontosabb további helyszíneinek szereplői is mind e kapcsolati hálóhoz tartoznak, hiszen Ady Pest, Párizs, Csucsa vagy Érmindszent mellett több tucat másik városban is megfordult, Debrecentől Kolozsvárig, Maria Grüntől Velencéig.

Ugyanakkor pontosítanék:

Visszatérve a kapcsolataira: talán meglepő, de ha egyetlen „alábecsült” szereplőt mondhatok, az maga Brüll Adél. Akinek iszonyatosan sokat köszönhetünk, ő ösztönözte igazán a fiatal Adyt, az ő hatására tért vissza a versíráshoz s lett, aki lett, ő segítette, ápolta, nyitotta fel szemeit, szóval nem csak afféle hisztérika volt. Az 1912-es viharos szakításuk után is méltósággal kezelte a helyzetét, nem nyilatkozott, nem kezdett sárdobálásba, nem írta meg pénzért emlékiratait, egyszóval önmagának tartotta meg szerelmüket, ami elég fájó lehetett. De miközben Csinszkáról több összefoglalás, monográfia is született, addig róla gyakorlatilag semmi. Szerelmükről természetesen rengeteg minden, de önálló, későbbi életét is átfogó könyv nincs. Ady kegyetlen sora („általam vagy, mert meg én láttalak”) legfeljebb a teremtett múzsára érvényes, amúgy teljesen igaztalan.

A mai olvasó sokszor fél Adytól – a nyelv súlya, a pátosz miatt. Mit tanácsolna: hol érdemes elkezdeni újraolvasni őt?

Azt gondolom, kevéssé a tananyag menti verseknél – bár azokat is lehet árnyalni –, még kevéssé a ma divatos, bulvárba hajló életrajzi spekulációk felől. Sokkalta inkább versnyelve örök értékeinél, lírája aktualizálhatósága irányából. Vagy ha már bevonjuk a referenciákat: az esendő emberen át az egyetemes létállapotok és titkok felől. Úgy elrugaszkodni a referenciától tehát, hogy közben azt se hagyjuk teljesen veszendőben: élni vele, tudni róla, amennyiben az segít mélyebben értelmezni egy-egy sort, motívumot, képet.

A „nagy arc”, a macsó Ady vagy a patetikus költő alighanem sokaknak visszatetsző, ha nem nézzük meg az érem másik oldalát is, ha nem tudatosítjuk, hogy nem pusztán „csupa rendkívüliség” ő, hanem esendőségeit, kétségeit, gyöngeségeit is kiírja magából. A „Hagyjatok meg úrnak, Magamnak” attitűdök talán túlságosan félreérthetővé teszik az oktatásban is a róla alkotott képet. Mert valóban vannak felületesen nagyképűnek olvasható sorai („Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem sírhattak szépen. / Én siratom magam s a népem”), vagy szerelmi lírájában provokatív képei („Mikor én csókolok. Nem a némbert, Én magamat csókolom.”). Az anyám és én című versből többen ismerhetik a „Csak azért volt ő olyan szép, / Hogy ő engem megteremjen, / Hogy ő engem megfoganjon”, sorokat, de ugyanitt azt is hozzáteszi: „Én kergettem a vénségbe: / Nem jár tőle olyan távol / Senki, mint torz-életével / Az ő szomoru fia.” Vagyis árnyalni kellene mindig! Egy nemrég tartott előadásomban úgy fogalmaztam:

A fiatal Juhász Gyulának 1905-ben tanácsképp írta: „Ott fent a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne röstelljen csecsemő lenni. […] Ebből lesz aztán a vers”, majd hozzátette: „Óh, nekem is ritkán sikerül. Úgy, mint Önnek. Pedig vívódó, nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lélekállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus”. Ady tudott tehát szerény is lenni, s még inkább tisztában volt azzal, milyen komoly árat fizet a jelentős művész alkotásaiért. 1911 végén, a még csak levelekből ismert, verselgetni tanuló Boncza Bertának sokatmondóan írta: „Jobb lesz, ha nem kultiválja túlságosan az érzéseit, mert a nagyszerű versekért gyalázatosan sikertelen élettel fizetünk.”

Mindezeken túl diákoknak el szoktam mondani azt is: egy istenadta tehetség is lehet hiú, nagyképű akár, ugyanakkor belül szenvedő, hisz ez a harsányság meglehet félelmeket, bizonytalanságokat palástol. Ady szerelmeinek, bizalmasainak írott magánlevelei viszont többnyire szeretetre éhes, több irányból kiszolgáltatott és bizonytalan egyént mutatnak. S legfőképp: a modernség a műben megszólaló lírai ént eleve elválasztotta a szerzőtől, egyetemessé növesztette, nem rögzítette adott léthelyzetekhez, ezáltal nem generált kötött olvasatokat, hanem a versben megszólaló hang közvetlen dekódolhatóságának a hiányára figyelmeztetett. Ady maga is tisztában volt azzal, hogy versei megítélését ezért sem saját kora fogja elsődlegesen elvégezni.

Több is természetesen, magánéleti helyzetekben leginkább. Sorolhatnék számomra kiemelten fontos verscímeket, de azt gondolom, mindenkinek magának kell rálelnie ezekre a sorokra. Ha egyet mégis kiemelek, az azért van, mert ez nem közismert, egy levélből származik, amit Hatvany Lajosnak írt: „Idegeidre vigyázz, de ha kedvelsz egy nőt, add oda az utolsó szálat is. Ez az egyetlen, ami az életért kárpótol s legrokonibb a Halállal s az Istennel, kik valószínűleg – egy személy.”