Meg akarom karmolni a világot

Jónás Vera 2012-ben végzett a London Centre of Contemporary Music énekes-dalszerző szakán. Közvetlenül a diplomája után beválogatták egy amerikai tehetségkutatóba, a OneBeat-be, amellyel kéthetes turnéra indult, bejárta többek között Floridát és Amerika keleti partját is. Londonban Vera Jonas Pyjama Sessions néven alapított zenekart, időközben pedig itthon is megalakult a Jónás Vera Experiment. Kezdetben ingázásra adta a fejét, végül mégis az itthoni karrier mellett döntött. Szerencsénkre.

Olvastam egy korábbi interjúdban, hogy nem nagyon nézel tehetségkutatókat és nem is jelentkeznél egybe sem. A Nagy-Szín-Pad!-ban azonban szerepeltél, bár az inkább tehetségmutató, semmint -kutató?

Igen, ezért is tetszett meg, hiszen olyan zenekarokat választanak ki, amelyek már működnek egy ideje. Olyan együttesek, amelyek már sok helyen játszottak, és igazából megmutatták azt: életképesek és elevickélnek valamennyire a zenei színtéren. Ez inkább egy segítő program, amely a középszinten működő zenekaroknak ad kiugrási lehetőséget, azoknak, akik még nem játszanak nagyszínpadokon, de már túl vannak a kisszínpadokon. Ez inkább szakmai verseny. Annak pedig külön örültem, hogy a mezőnyben szinte minden zenészt ismertem, akikkel tiszteljük és segítjük egymást. A tehetségmutató nagyon beszédes név, hiszen itt már nem azt kell megmutatni, hogy alkalmas vagy valamire, hanem azt, amit csinálsz. Egyébként nem mi jelentkeztünk, hanem kiválasztottak másik hét zenekarral együtt, tehát nem volt óriási sorban állás, mint a valódi tehetségkutatókban. A nyolc zenekarból végül három jutott tovább a döntőbe.

Angliában végezted el a zeneművészeti egyetemet 2012-ben, és adott volt egy külföldi út is a zenei szférában. Miért jöttél mégis haza és indítottad be itthon a zenei karrieredet?

Nem volt ebben igazán tudatosság, én mindig azt csinálom, amit szeretek és ott, ahol ajtók nyílnak számomra, ahol látom a lehetőséget. Ez történt itt is: elvégeztem a sulit, közben bekerültem egy amerikai tehetségprogramba, amellyel egy turnén is részt vettem Amerikában. Azon a nyáron, amikor elindult a turné, ismertem meg az első menedzseremet, aki Budapesten szeretett volna velem dolgozni. Mivel elég kemény volt az angliai időszak, a kint töltött éveim, így szívesen mentem haza. Akkor még kétlaki életet éltem, így könnyebben vágtam bele, de ahogy említettem: ez nem tervezett hazaköltözés volt, egyszerűen csak így alakult. De a kapuk még nyitva vannak.

Korábban mondtad, hogy kint is volt egy zenekarod, a Vera Jonas Pyjama Sessions. Mi lett az együttes sorsa?

Most éppen nem működik, a barátság viszont megmaradt, olyannyira, hogy szinte napi kapcsolatban vagyunk. Sőt a zenekar olasz zongoristája, Maria Chiara Argiró, aki nagyon sokféle zenekarral játszott és játszik a mai napig, felkért egy dalszöveg megírására az új lemezére. Ha pedig újra kikeverednék külföldre, akkor bármikor kereshetném őket, ahogyan ők is kereshetnek engem.

Angliában tanultál, angolul is énekelsz. Ennyire közel áll hozzád ez a világ?

Angolszász zenén nőttem fel, a popzene, a rockzene, az elektronika, a pszichedelikus, a kísérleti zene és a jazz, tehát mindenféle zeneistílus, amelyet gyerekként hallgattam, angol volt. Persze, volt némi magyar beütés, ráhatás is, de alapvetően ebbe az irányba mozdultam. Iskolás koromban pedig az angol nyelv megszállottja voltam, nagyon sokat gyakoroltam. Otthon is sokat beszéltünk angolul, a szüleim nagy világutazók, a család is ebben a szellemiségben működik, a mai napig sokat járunk külföldre, és tartjuk magunkat a mondáshoz: ?ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy?. Ez mind nagyon erősen benne volt a családom mentalitásában és az enyémben is. Így amikor elkezdtem szövegeket írni, egyértelmű volt, hogy angolul írok, de most van egy kis nyitás a magyar nyelv felé, dolgozom magyar szövegírókkal is. Ez új kihívás, még nem tudom, mi lesz belőle.

Mégis van egy magyar nyelvű szám a tavalyi albumotokon: a Szél hozott szél visz el című Halász Judit-dal. Miért pont ez került fel a lemezre?

Ez a szám sokat jelentett nekem gyerekkoromban, Halász Judit-fanként erre léggitároztam végig az óvodás és a kisiskolás éveimet. Valahogy eszembe ötlött egy dallam, amelyre beakadt ez a szám. Amikor először megmutattam a zenekarnak, teljesen hülyének néztek, azt mondták: ez azért nagyon karcos. A mai napig nagyon megosztó ez a dal a közönségen, de főleg szakmán belül: vagy imádják, vagy utálják. Hatalmas pluszt kaptunk ezzel a feldolgozással, hiszen ennek köszönhető, hogy megismerkedtünk Bródy Jánossal, aki támogatja a zenekart, sok mindenben segít.

Az első, Game című, 2013-as albumotok és a mostani, 2016-os Tiger, Now! között elég nagy a stílusbeli ugrás. Tudatos volt ez a váltás?

Volt azért a kettő között egy kislemez, a Wanted EP című négyszámos album, amely már kicsit rockosabb, lényegében összekapcsoló pont a két nagylemez között. De nem is igazán stílus-, inkább hangszerváltás történt. Az ütőhangszeres Dés András volt a zenekar kezdeti felállásában, őt váltotta G. Szabó Hunor, aki már dobol. Nagyon szerettem az első lemezt, szerettem rajta dolgozni, de alapvetően azt éreztem, amikor megjelent, hogy igazából sokkal vadabb, sokkal energikusabb dolgot szeretnék csinálni. Azt éreztem, ehhez dob kell, ehhez az kell, hogy én elektromos gitáron is játsszam. Kívülről nagy váltásnak tűnt, de valójában egymást teljesen egyértelműen követő lépések voltak ezek. A lemezek tulajdonképpen kis mérföldkövek, amelyek megmutatják, hol is tartok, merre kell tovább mennem. Azt nem tudom, mi a következő irány, nagyon sok minden kavarog bennem.

Az első lemez talán pont ezért nagyon személyes volt számomra.

Igen, a Game sokkal inkább belülről jött, persze, a mostani album is személyes, de az elsőnél magányban, nagyon beborulva és nagyon sok szomorúsággal körbevéve írtam meg a számokat. Ezért talán kicsit önterápiás is volt az az album. Kiadtam magamból azt a sok mindent, ami bennem volt. A Tiger, Now! estében nem ez volt a fő indító ok, ott inkább azt éreztem: jó, leraktam minden gondomat a sarokba és most meg akarom karmolni a világot.

Szintén egy korábbi interjúdban olvastam, hogy úgy érzed, Magyarország még nem teljesen nyitott arra az irányzatra, amelyet te képviselsz, pláne nem arra, hogy ezt egy nő képviselje. Ez változott azóta?

Abszolút, sokkal nyitottabbak az emberek, de ez kétoldalú dolog, hiszen nem mutathatok rá a közönségre és mondhatom nekik, hogy ?legyetek nyitottak?. Nekem is igyekeznem kell, kulcsokat kell szereznem az emberekhez. Kezdem érzeni azt is, hogyan találjam meg a közös hangot azokkal az emberekkel, akik soha nem hallottak rólam. Ez az én feladatom, de nyilván kell ehhez egyfajta nyitottság, amelyet vagy hoz a közönség magával, vagy nem. A női kérdés is érdekes, pont most beszéltem egy barátnőmmel telefonon, aki nézte a Nagy-Szín-Pad! döntőjét, és azt mondta: szerinte nagyon vicces volt, amikor egyszerre kiállt a három zenekar és a műsorvezetők a színpadra, és egy férfi óceánban állt két nő: a műsorvezető és én. Nem gendertéma, hogy nincs annyi női előadó, mint férfi, egyszerűen így alakult, de én nagyon remélem, hogy ez változni fog.

Arra nem gondoltál, hogy a külföldiek felé nyiss?

Dehogynem. Januárban voltunk a hollandiai Eurosonic fesztiválon, ahol nagyon tanulságos és élvezetes koncertsorozatot adtunk: háromszor is játszottunk és megálltunk Belgiumban is. Ez elég sok lehetőséget hozott, de erről még nem szeretnék beszélni, mindenesetre vanna külföldi terveink a jövőre nézve. Az biztos, hogy Csehországba megyünk a nyáron egy nagyon jó kis fesztiválra.

Ha már szóba kerültek a fesztiválok, felléptetek idén a Kerekdombon is. Hol játszotok még?

Azt imádom a fesztiválszezonban, hogy nagyon-nagyon színes. Minket pedig tényleg bárhová meg mernek hívni, csendes-ülős és hangos, nagyszínpados bulikba is: így játszottunk a VOLT Fesztiválon, de fellépünk például a Harcsa Veronika udvarban is Kapolcson, a Művészetek Völgyében. Játszunk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és a Szigeten is. A közönség találkozhat velünk a Bánkitó Fesztiválon is, amely abszolút családias hangulatú fesztivál, de zenélünk a STRAND Fesztiválon is, amely megint egy kicsit más hangzásvilágot képvisel. Alapvetően nem vagyok fesztiválarc, inkább a fellépéseket szeretem, azt, hogy lehet játszani, összefutni a zenésztársakkal.

Mik a jövőbeli tervek, mikorra várhatjuk a következő nagylemezt?

Készülünk új anyaggal, amelyet talán jövőre el is tudunk készíteni. Most Vranik Krisztián (Krizsó) producerrel kezdtünk el dolgozni, aki sokáig a Realistic Crew-val működött együtt, vele fejtegetjük meg a világ dolgait, és reméljük, ez nemsokára nagylemezt fog eredményezni.

Fischer Viktória

Fotó: verajonas.com