Aki senkihez sem hasonlít

33 éves vagy, és azt mondtad, ez fordulópont az életedben. Milyen tekintetben?

A krisztusi kor szerintem minden ember életében határt jelöl. Sok minden történt velem szakmailag, rengeteget tanultam, fejlődtem; sok pozitív és negatív impulzus ért. Az utóbbiak bennem valahogy mindig mélyebb nyomot hagynak. A tizedik évemet töltöm a Forte Társulatnál, és nagyon sokat köszönhetek Horváth Csabának. Időközben a színházi közeg megváltozott, a függetlenek különösen nehéz helyzetben vannak.

Ezt ti is a bőrötökön érzitek?

Persze. Kevesebb a lehetőség, kevesebb a pénz az előadásokra. A kőszínházak költségvetését is megnyirbálták, így nem tudnak minket vendégként elhívni előadásokba, vagy csak ritkábban. Dolgoznánk, de nem lehet.

A saját szempontodból mit kell újragondolnod?

Sok dolog történt velem, amit fiatalon nem tudtam jól kezelni. Most már tudom, mit kellett volna másként csinálnom. Hogyan lehetett volna jobban kiállnom közösségekért, és hogyan kellett volna jobban kiállnom önmagamért. Így a 33. évemben ezt meg tudom fogalmazni önmagamnak.

Amikor az ember – a korábbiakkal ellentétben – elkezd nemet mondani, vagy feltételeket szab, hirtelen elkezdenek elkopni körülötte az ismerősök.

Pontosan így van. Nemcsak szakmai, hanem magánéleti körökből is. Az emberek egy része, mikor azt látja, hogy nem rohanok készségesen, a saját igényeimet figyelmen kívül hagyva, ahogyan korábban, megbántódik. De valójában régen csináltam rosszul.

A Forte Társulatban megtaláltad a helyed?

Nagyon szeretem a társulatot. Kivételes helyzetben vagyok, vannak olyan emberek körülöttem, akikben teljes mértékben megbízom – szakmailag és emberileg is. Ez nekem nagyon jólesik. Kárpátaljai lévén én a beregszászi színházban azt láttam, hogy a társulat egy család. Mindent ők csinálnak együtt, egymásért. Nyáron mi is sülve-főve együtt voltunk, Pécselyen dolgoztunk a Forte-Kultháló bázison, három bemutatót csináltunk. Mivel kicsi társulat vagyunk, ez könnyebb. Egy nagyobb, kőszínházi csapatban talán nehezebb kialakítani ezeket a szoros emberi kapcsolatokat. Bár én mindig ezt keresem, akárhol dolgozom. Kíváncsi vagyok a kollégákra, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Igyekeztem Székesfehérváron és Szombathelyen is nyitni feléjük.

Pedig nem úgy tűnsz, mint aki büfében beszélgetős alkat. Zárkózottabbnak látszol.

Valóban zárkózott vagyok. De igyekszem nyitni azok felé, akikről úgy érzem, érdemes velük szóba elegyedni.

Említetted, hogy a beregszászi magyar színházeszményen nőttél fel. A Forte egészen más.

A két formanyelv között jelentős a különbség, mégsem látok nagy szakadékot. A látvány nálunk is fontos, csak amit ők díszletekkel mutattak meg, mi saját magunkkal, a testünkkel és a néhány kellékkel igyekszünk a színpadra vinni. Gondolkodásmódjában azonos a kettő. Gyerekként mindig nagyon felnéztem rájuk.

Mekkora voltál, amikor először jártál a színházban?

Négyéves voltam, amikor édesapám – aki világosítóként dolgozott ott – először bevitt. Később Vidnyánszky Éva néni stúdiójába jártam, az alapokat tőle tanultam meg. Hat- vagy hétéves lehettem, amikor bekerültem a Gyilkosság a székesegyházban című darabba. Emlékszem, volt egy vasalt elemekből épített szószék, Trill Zsolt állt a tetején kopaszon, izzadságtól fénylő arccal, és hihetetlen erős pillanatot teremtett. Ez a kép beleégett az emlékezetembe. Pedig egy hatéves gyereket nagyon nehéz bármivel lekötni, pláne egy történelmi tematikájú, felnőtteknek szóló darabbal. Arra emlékszem, hogy álltam, néztem Zsoltot, és lenyűgözött, hogy erre egy színész képes lehet. Máig emlékezetes, szép élmény. Sokszor ad erőt, ha felidézem. Mert bármilyen komoly nehézségek adódnak, ezekért a pillanatokért érdemes ezzel foglalkozni. Ha színészként csak egyszer meg tudok teremteni valakinek egy ilyen pillanatot, már megérte.

Ezt az ember belülről is érzi?

Én határozottan nem érzem az ilyesmit. Sokszor előfordul, hogy belülről azt érzem, rendben van a dolog, kívülről pedig más észrevételek érkeznek. És épp így megesik fordítva, belülről úgy érzem, nézhetetlen voltam, és gratulálnak, hogy milyen jó volt. Én nem tudom kívülről nézni magam egy helyzetben.

A Zsámbéki–Zsótér osztályban végeztem. Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, köztük Zsámbéki Gábornak és Zsótér Sándornak. Amikor eljöttem felvételizni, fogalmam sem volt, kik ők. Hírből persze, de igazából nem. A debreceni Ady Endre Gimnáziumban végeztem, tehát a beregszászi stúdión túl volt némi előképzettségem. Érdekes, hogy Krisztik Csaba, aki most kollégám a társulatban, az Adyban tanárom volt. Amikor a Hevesi teremben felvételiztem, miközben verset mondtam, megjelent egy különös, görnyedt, kötött sapkás alak az oszlop mellett. Amíg nem mondták, hogy ő Zsótér, nem is ismertem fel a képek alapján.

De már a főiskolán eldőlt, hogy te másként, komplexebben gondolkodsz a színházról.

Csaba rendezett nekünk vizsgákat, és én mindig szerettem az ő formanyelvét. De meg sem fordult a fejemben, hogy az ő osztályába felvételizzek, mert nem tartottam magam elég képességesnek ahhoz. Az Adys osztálytársaim közül többen jártak hozzá. Én akkor még nem voltam elég bátor. De az első kurzusa nagyon megfogott. Ahogyan a Krisztik Csabával közösen létrehozott vizsgák is. A Forte Kalevalája Debrecenben meghatározó élmény volt számomra. Előadás közben, előttünk építették fel a díszletet, majd bontották le, és ennek volt létjogosultsága. Azt éreztem: de jó lenne egyszer ilyet csinálni! Amikor bekerültem az egyetemre, mindent alárendeltem annak a törekvésemnek, hogy tanulni akarok. Minél többet. Akkor azt gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Most már azt gondolom, mindezt ügyesebben kellett volna szerveznem, vagy kommunikálnom elsősorban a családom felé. Mert az energiát, koncentrációt mind a tanulásra összpontosítottam, és emiatt akadtak kellemetlen szituációk. De ez már elment, ilyen az élet.

Az Akár akárkiben kérded: „Nem az a legtragikusabb, hogy mindenki olyan egyforma?” Te sosem akartál valahogy kitűnni?

Ha arra gondolsz, hogy valakihez hasonlítani szerettem volna, akkor nem, ilyen sosem volt. Én mindig arra törekedtem, hogy önmagamat adhassam a színpadon. Ilyen vagyok, így tudok létezni színészként, és soha nem is akartam másként. Szerintem nem hasonlítok senkihez, bár sokan mondják, hogy nagyon hasonlítok Krisztik Csabára. Ilyenkor mindig megköszönöm, hiszen felnézek rá, majd elmondom, hogy de én Fehér László vagyok.

Soha nem érezted, hogy mivel színészi indulásodtól a Forte tagja vagy, bár játszol időnként máshol, ez valamelyest bezár?

Hazudnék, ha erre kapásból nemmel felelnék, mert akadnak ilyen időszakok, ez természetes. A  színész akkor épül, ha új impulzusok érik kollégáktól, rendezőktől. Ezért jó, amikor Csaba visz magával bennünket a kőszínházi rendezéseibe, mert új kollégákkal új inspirációkat szerzünk. Jó lenne, ha több ilyen lehetőség adódna. De egyelőre egyre nehezebb a színházi közegben boldogulni. Én is rájöttem, hogy kell egy B terv. Ezért egy ideje építkezéseken dolgozom és épületgépészettel foglalkozom. Ha kihúzzák alólunk a színházat, akkor ez lesz az út.

Nyitókép: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu