Családodban nem te vagy az első zenész…

Ez így igaz! Mindig nagy örömmel és büszkeséggel mondom, hogy apai ágon a felmenőim hivatásos zenészek voltak. Édesapám, Virágh András orgonaművész, karnagy, nagypapám, Virágh Endre szintén orgonaművész, édesapja kántortanító volt. Gyerekkorom óta ez az inspiráló zenei közeg vett körül. Édesapámat gyakran elkísértem az orgonahangversenyeire, láttam, ahogy nagyapám zenekart vezényel, és sokszor melléülhettem a zenekari próbákon, amelyek által örök életre szóló élményekben részesültem.

Mi fogott meg az orgonában?

Noha az összes zenekari hangszer karaktere már egészen kicsi korom óta foglalkoztatott, az orgona monumentalitása, szélsőséges kifejezőereje azonnal magával ragadott. A hangszer az egészen törékeny, fényes, áttetsző hangzásoktól kezdve a legmonumentálisabbakig szinte bármit képes kifejezni, ettől mindig is úgy működött számomra, mint egy zenekar.

Mikor dőlt el, hogy zenei pályán indulsz tovább?

Tizenkét éves koromban édesapám feltette nekem az akkor döntő jelentőségű kérdést: érdekel annyira a zenei pálya, hogy egész életemben ezt csináljam? Majd hangsúlyozta, hogy a családi tradíció miatt nem kötelező ezt választanom, ugyanis csak akkor van esélyem egy „teljes” élet megélésére, ha azt csinálom, amit a legjobban szeretek. A zenei pálya ráadásul rengeteg áldozatot követel meg. Röpke néhány perc gondolkodás után határozottan rávágtam, hogy én bizony zenével akarok foglalkozni. Az első időszakban nagypapám tanította az orgona alapjait, akinél jobb kezekbe nem is kerülhettem volna. Később édesapám szakmai irányításával folytattam orgonatanulmányaimat. A szakközépiskolai éveim során Elekes Zsuzsanna tanárnő osztályában tanultam tovább, majd egy év bécsi tanulmányutat követően a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán tanulhattam tovább olyan kiváló művészek/tanárok jóvoltából, mint Jakab Hedvig, Karasszon Dezső és Kovács Szilárd.

A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán orgonaszakon tanultál. A későbbiekre vonatkozóan a tanárok adtak iránymutatást a diákoknak?

Rengeteg hasznos tanácsot kaptam a tanáraimtól már a kezdetekkor, azonban a pálya későbbi alakulása szempontjából nincsenek biztos receptek. A saját út megtalálása nagyban a művész hozzáállásától és némileg a szerencséjétől függ, és véleményem szerint egy egész életen át tartó, sikeresnek nevezhető karrier felépítéséhez igen sok dolog együttállása szükséges. Tény azonban, hogy elhelyezkedés szempontjából az orgonisták helyzete az átlag zenészekhez képest még nehezebb, mint például egy vonósé vagy fúvósé. Szerencsésnek mondhatom magam, mert megadatott, hogy még az egyetem előtt, tizennyolc éves koromban egy évig Bécsben tanulhattam, képezhettem magam zeneileg. Rendkívül jó időszak volt, ugyanis egyrészt a felnőtt lét útjára léptem, hozzászoktam a felelősségvállaláshoz, másrészt az ott szerzett tudás komoly muníciókkal látott el szakmailag. Abban a megtiszteltetésben részesülhettem például, hogy az orgonatanárom a Stephansdom akkori orgonistája, Peter Planyavsky volt.

Az itteni és a bécsi képzés között lényeges különbség volt?

Érthető okokból a liturgikus orgonajátékot magasabb szinten űzték, mint Magyarországon, ugyanis nálunk a kommunizmus térhódítása miatt rengeteg dolog megszakadt, míg Bécsben megmaradt a liturgikus zene folyamatos fejlődésének lehetősége. Az osztrák fővárosban másfajta életszemléletet láthattam, mint Budapesten, így a kinti (zenei) élményeim árnyalták a zenei és az életbeli gondolkodásomat is.

Nem állt szándékodban, hogy kint maradsz?

Megfordult a fejemben, aztán hamar letettem róla. Nagyon tisztelem és értékelem azt a kultúrát, amivel ott találkoztam, de mindvégig azt éreztem, hogy a kinti életforma nem volt a sajátom. A bécsi tanulmányaim végeztével, 2004-ben egy nyáron át Németországban volt szerencsém helyettesíteni egyik kinti kollégámat. Mindvégig nagyon jól éreztem magamat, de ez egyszeri lehetőség volt.

A zeneszerzés hogy lépett az életedbe?

Amióta az eszemet tudom, bennem van a komponálás iránti vágy, ugyanis már egészen kicsi koromtól kezdve firkálgattam hangjegyekre emlékeztető ábrákat. Gyerekkoromban, amikor elkezdtem ismerkedni a nagy szerzők alkotásaival, mocorgott bennem egy érzés, hogy én is szeretnék a környezetemből a „saját” hangjaim által olyan érzéseket kiváltani, amelyekkel a nagy szerzők művei ajándékoztak meg engem. A szabadidőm nagy részét azzal töltöttem, hogy számos kisebb terjedelmű zeneművet másoltam le, és ezeket a „kottákat” a családom tagjainak adtam ajándékba.

Éreztél már elégedettséget a saját munkáid iránt?

Nem álszerénységből mondom, de nálam ilyen még nem fordult elő, és nagy eséllyel szakmai értelemben nem is fog. Olyan már volt, hogy azt éreztem, hogy abban a zenei közegben, amelyben a darab íródott, most sem csinálnám jobban, most sem nyúlnék hozzá másképp. Az elégedettség olyan szintű állapota, hogy ez vagy az egy jó darab, nálam még nem történt meg. Egyszerűen maga a fogalom meghatározhatatlan számomra. Különben meg ott van az emberben, hogy mindig van hova fejlődni, mindig van mit jobban csinálni. Akkor lennék elégedett, ha komponistaként maradna utánam valami. Ezt azonban majd ott fent tudjuk megtárgyalni, hogyan is alakult itt lent, az életünkben nem derül ki.

Ha azt mondanák, semmi nem marad meg a műveidből, változatlanul folytatnád a munkát?

Természetesen! Mégpedig azért, mert a zenélés számomra a legtermészetesebb dolog, amivel az időmet tölthetem.

A mélyponton mi lendít át?

Az aktív és a passzív kikapcsolódás: jelenthet ez orgonálást, zongorázást, egy filmet, de akár idesorolhatnám a sportolást is.

Számodra milyen a rossz zene?

Jó kérdés! Viszonylag ritkán szoktam ilyen kategorikus értékítéletet mondani mások műveiről. A kérdésre kizárólag szakmai nyelven tudok válaszolni: azt a kompozíciót gondolom „rossznak”, ahol azt érzem, hogy a szerző által felvetett zenei gondolatok nincsenek megfelelően kibontva. Tudom, hogy mindez első hallásra nem eléggé konkrét, de azt mindenképp szeretném hozzátenni, hogy a zeneszerzés is egy szakma, ahol a lényegen kívül mindent meg lehet tanulni.

Nagyobb felelősség ma egyházi zenét írni, mint akkor, amikor semmit nem kérdőjeleztek meg?

Bármilyen korszakról is beszéljünk, mindig nagy felelősség az alkotóművészi tevékenység. Jegyzetek bizonyítják, mennyi támadás, negatív vélemény érte J. S. Bachot is: volt olyan eset, hogy azért jelentették fel, mert túl hosszan játszott, máskor pedig azért, mert túl röviden. Az igények minden korban mások és mások. Azt gondolom, egyik korban sem könnyű művésznek lenni.

A kortárs közegben hogyan tud egyediségre szert tenni az egyházi zene?

Az első zenei impulzusaimat a felmenőim (egyház)zenei tevékenysége és a szakrális közeg által kaptam, így mindig – akár orgonálok, akár komponálok – előjönnek azok az élmények, amelyek által nem lehetnék az, akivé váltam.

Komponálásnál foglalkoztat a közönség?

Természetesen! Ahogy korábban is említettem, fontos számomra, hogy ne csupán előadóművészként, hanem zeneszerzőként is tudjak hatást gyakorolni a hallgatóságra. A komponálás során folyamatosan azt az utat keresem, amin haladva az általam megírt zenemű repertoár- és közönségképessé tud válni.

Sokan elzárkóznak a kortárs zenétől. Létezhet megoldás?

Kodály Zoltán bölcsessége azt mondatja velem, hogy a gyökereknél kell a zene szeretetét kialakítani, tehát már óvodáskorban. Valóban rengeteg múlik az oktatáson, hogy a különböző intézmények zenetanárai képesek-e a gyerekekben felkelteni az érdeklődést a komolyzene iránt. A Zeneakadémia oktatási struktúrája kiemelt figyelmet fordít a mindenkori kortárs zene tantárgyszerű oktatására, ugyanis a mai kor zenéjében való jártasság elengedhetetlen egy professzionális muzsikus számára. Hogy létezik-e megoldás a kortárs zene problematikájára? Remélem, igen. Azt gondolom, hogy mi, zeneszerzők valamennyien szeretnénk rátalálni a megoldásra. A Studio5 tagjaival (Bella Máté, Kutrik Bence, Solti Árpád, Szentpáli Roland) már több mint három éve keressük a választ, illetve próbálunk olyan utakat építeni, amelyek közelebb tudják hozni a kortárs zenéhez közönséget. Tematikus koncerteket találunk ki, amely által azt reméljük, hogy a szélesebb koncertlátogató közönség számára is további támpontokat tudunk nyújtani. Idén ősszel két megjelenést tervezünk a CAFe Budapest, illetve a Zeneakadémia szervezésében.

Nemrég kaptad meg az Artisjustól Az év komolyzenei műve elismerést. Mesélnél kicsit a díjazott darabról?

A Gergorian notes című, brácsára és orgonára írott kamaraművem 2019-ben keletkezett Kovács Géza és Detvay M. Marcella felkérésére, akik a 2019-ben megrendezett XII. Szentbékkálai Nyári Fesztivál szervezői feladatait látták el. Nagyon örültem a felkérésnek, ugyanis orgonás kamarazenét ritkán írok. A zenemű ősbemutatója 2019. augusztus 17-én volt a szentbékkálli katolikus templomban, ahol a brácsaszólamot feleségem, Kiss Alexandra Enikő brácsaművész szólaltatta meg, az orgonaszólamot pedig jómagam játszottam. A díj elnyeréséről idén februárban értesültem. Nagyon meglepett a dolog, ugyanis korábban fel sem merült bennem, hogy a tavalyi évben díjazott Kurtág György után idén engem fog díjazni a kizárólag szakemberekből álló grémium.

A mostani járványügyi helyzet sokunk életét átalakította. Melyik az az orgonadarab, amit a legdepresszívebb állapotban meghallgatásra érdemesnek találsz és miért?

Sok olyan zene jutott eszembe, amelyeket egy depresszívebb állapot „kezeléséhez” fel tudok írni. Ha azonban kell mondanom egy zeneművet, akkor ebben a pillanatban J. S. Bach 552-es jegyzékszámú Esz-dúr Prelúdium és Fúgáját tudnám javasolni. Nem véletlenül, ugyanis a közel negyedórás zenemű a Szentháromság rendíthetetlen egységégnek és erejének a szimbólumát festi meg.

Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor