„Állandóan mozgásban vagyok” – Péterfy Bori az emberbe vetett hitről

Sok életrajzi könyv születik, és mindig az érdekel, ki milyen okból fog bele, hogy megírja vagy megírassa. Veled mi a helyzet? Miért éppen most érezted fontosnak, hogy az életed történetét megoszd az olvasókkal?

Képzeld, azért vágtam bele, mert valaki váratlanul inspirált. Tóth Júlia Évával akkor találkoztam először, amikor interjút készített velem, és annyira jólesett a vele való beszélgetés, annyira mély hatást gyakorolt rám a személyisége, a vibrálása, az egész lénye, hogy rögtön megkedveltük egymást. Nagyon jó emberismerő vagyok: rögtön megérzem, ha valakivel passzolok. Éva elmesélte, hogy egy zenekarról tervez könyvet írni, nekem pedig viccesen kicsúszott a számon, hogy miért nem csinálunk rólam egy könyvet. Mire ő azt mondta, hogy ez milyen jó ötlet. A kis ötletkavics elgurult, görögni kezdett, majd kőtömbként leért a völgybe, és jelenleg a kiadóba tart.

Miről szól?

Rólam.

Ezt sejtettem.

Az első perctől úgy hívtuk magunk között, hogy „trashbook”, amiben az életem drámái, őrületei és fontosabb eseményei szerepelnek, de mégsem klasszikus könyv, hanem amilyen az én személyiségem: kaotikus és megfoghatatlan. Stark Attilát, aki régóta a zenekarom vizuális menedzsere, már a kezdetektől bevontam harmadik alkotótársként. Ő készítette a könyv grafikáját. Zseniális tehetségnek tartom, az elmúlt 15 év lemezborítói – hiszen most lesz ennyi idős a Love Band – mind őt dicsérik.

Nem egy életrajzi könyv, de a linearitását végül nem törtük meg, végigvonul benne az életem sztorija a születésemtől mostanáig; lepereg, hogy milyen fontos dolgok történtek velem. Kihagyhatatlan volt leírnom, hogy a dalszövegek születése, az alkotás folyamata hogyan folyik össze az alkotó személyiségével, vagyis velem. Mindig kérdezgetik tőlem, ki az a Péterfy Bori valójában, és erre soha nem szeretek válaszolni. Magamat a színpadon, a koncerteken, az előadásokon, vagyis a kreativitáson és az alkotáson keresztül nézem. Amikor le kell jönnöm a színpadról, elvagyok, teszem a dolgom, élem az életem – a gyereknevelés, a család, a szerelem nyilván fantasztikus dolgok –, de alapvetően a színpadon vagyok felszabadult, ott érzem magam otthon, biztonságban. Ott szeretek lenni a legjobban.

Én ott félnék a legjobban.

Ezért vagy újságíró, és nem előadóművész. Neked más a
dolgod.

De akkor is: a
színpadi lét egyfajta abnormális állapot, nem?

De. Meg is nehezít magam körül mindent, főleg a körülöttem
élő normális emberek életét, akik szeretnének minél többet velem lenni. Azzal,
aki ennyire erre született, és ilyen odaadó az előadó-művészet iránt, nem
könnyű.

Ezt hogyan érted? Szuper feleség és anya vagy. Akárhányszor beszélünk, mindig mesélsz valamit a fiadról vagy éppen vele vagy, érte mész…

Sok szó esik a könyvben arról, hogyan működik egy ilyen típusú anya. Egyáltalán nem úgy élek, ahogyan a világ rendje megkívánná, ami ahhoz igazodik, hogy az emberek napközben dolgoznak, és délutántól otthon vannak, együtt töltik az estét meg a hétvégét. Amíg kicsi volt a gyerekem, én is nagyon sok munkáról lemondtam, hogy minél több időt tudjak vele tölteni, de mostanában, főleg a Covid óta egyre több feladatot vállalok, sokszor este is, éjszaka is, hétvégén is dolgozom, teljes összevisszaságban élem az életem. Hiába feszülök meg annak érdekében, hogy a maximalista életfelfogásommal mindenhol tökéletes teljesítményt nyújtsak, nem lehet, mert rádől az emberre.

Rád dől?

Dőlöget. Dőlt is már, de valahogy mindig megtartjuk. Nagyon
igyekszem. A gyerek csodálatos! Ahogy egyre nagyobb, egyik szempontból
nehezebb, egy csomó másik szempontból viszont könnyebb vele. Az kifejezetten
nagy segítség, hogy most már önállóan közlekedik az iskolába, viszont
kamaszodik, ami elég félelmetes.

Hasonlít rád?

Igen! Ő is tudja, hogy a rock and roll nem egy tánc. Hozzám
hasonlóan nehezen bontakozik ki, de szenvedélyes, és ugyanolyan végtelen
energiája van, mint nekem. Reggel hétkor kel, és az esti bokszedzések után sem
fáradt. A fizikuma is hasonló, és hogy állandóan mozgásban akar lenni. Akkor
érzi jól magát, ha egyfolytában csinál valamit, ha le van terhelve fizikailag
és szellemileg egyaránt. Ő a legfontosabb az életemben.

A kreatív
tevékenységeid közül melyikről nem tudnál lemondani?

Hú, nagyon nehezen tudnék választani. Mondjuk úgy, hogy a színpadról semmiképp. Nincs rangsor, hogy melyik műfajt szeretem jobban, mert ez melófüggő. Mióta szabadúszó vagyok, és én válogatom meg a munkáimat, mindegyik egyformán közel áll a szívemhez. Ösztönösen érzem, hogy mi lesz jó munka, és ritkán nyúlok mellé.

A színházi felkéréseknél is jó a szimatom, de a rendező személye meghatározó számomra. A zenekar pedig a szenvedélyem, és ezerrel nyomjuk, ameddig van bennünk lelkesedés. Állandó alkotótársam Tövisházi Ambrus producer-zeneszerző, nélküle nem is létezne ez a zenekar. A Covid előtt nem sokkal megváltunk a gitárosunktól, majd jött a járvány, és nem is tudtunk foglalkozni a pótlásával. Egy ideig gitáros nélkül, izgalmas áthangszerelt verzióval ment a Love Band, emiatt így is élmény volt játszani. Közben azonban találtunk valakit, így az áprilisi nagy budapesti koncert az új gitárosunk bemutatkozása is lesz. Nagyon várjuk, mert végre újból erőtől duzzadóan megyünk neki az előttünk álló fesztiválszezonnak.

Hogyan sikerült a legújabb darabod, A trianoni csata bemutatója?

Borzasztó érdekes ötlet volt az Átrium Színház részéről, hogy a tabunál is nagyobb tabut: Trianont megpiszkáljuk. Fantasztikus, megdöbbentően izgalmas előadás született. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, Urbán András rendezte, aki öt színészét hozta magával az előadáshoz. Korábban a Mefisztóban dolgoztunk együtt, és művészileg már akkor egymásra találtunk Andrással, mert közel áll hozzám az ízlése, a munkamódszere; az, hogy a színészből inspirálódik. Sokkal jobban szeretem magamnak kitalálni, mit csinálok a színpadon.

A Mefisztó után úgy váltunk el, hogy jó lenne még együtt dolgozni. Aztán jött az Átrium vezetőségének ez a hajmeresztő ötlete, hogy Trianonról készítsünk darabot. Nem mindegy, hogyan nyúl az ember ehhez a témához, és azt hiszem, nekünk sikerült egy olyan különleges formanyelvet találnunk, ami az előadókra és a publikumra egyaránt inspirálóan hat. Nagyon megszerettük a szabadkai színházból érkezett öt színészt, mély érzelmi töltésű találkozások jöttek létre, és ennek köszönhetően csodálatos munkafolyamatot éltünk meg együtt. Nagy siker lett A trianoni csata Budapesten és Szabadkán is. Többet nem szeretnék az előadásról mesélni, mert az már szpojlerezés lenne.

Mit forgatsz?

Most éppen egy sorozatban játszom egy izgalmas szerepet,
valamint a pesti bulinegyed első húsz évéről a Korda Sándor Stúdió által
készített dokumentumfilmben narrálok bizonyos részleteket. Hiteles arcot
kerestek, aki jelen volt a bulinegyedben, az induló korszakban, a kilencvenes
években. Akkor még nem volt gyerekem, családom, és minden színházi előadás után
a bulinegyed valamelyik szórakozóhelyét mentünk felfedezni.

És mit csináltál a
kilencvenes évek előtt? Gyerekként is a színpadra készültél?

Kiskoromban versenyző voltam ritmikus sportgimnasztikából,
amit azután anyukám abbahagyatott velem, de egész életemben megmaradt a mozgás
fontossága. Amit a színészek mondani szoktak, rám is igaz: közel áll hozzám a
pszichológia, de ahhoz sokat kellett volna egyetemre járni, és nem biztos, hogy
ment volna.

Miért? Nem szeretsz
tanulni? És miért hagyatta veled abba az anyukád a sportot?

Ez mind benne van a könyvben, nem mondhatok el mindent. Évtizedek óta brutál módon jógázom, és body artra járok, ami kemény és jó sport. Nem vezetek, sokat gyalogolok meg rollerezek, biciklizem, szóval állandóan mozgásban vagyok. A koncertezés a Covid idején kicsit visszafejlődött, és hiányzott a heti rendszeres fellépés, ami elképesztő energialeadással járt, és hozzátett a kondimhoz. A hitvallásom egy kínai mondás: „Egyél feleannyit, szeress kétszer annyit, és légy hálás.” Ezt szem előtt tartom: keveset eszem és sokat szeretek.

És viszont is
szeretnek, mert hihetetlenül kedves vagy.

Kizárólag kedves szeretek lenni, és nem is szeretem a nem kedves embereket, begörcsölök a társaságukban. A kedvesség nem nagy energiabefektetés. Két kedves szóval fel lehet dobni egy ember napját. Onnan tudom, hogy velem is így van. Jóban vagyok például a zöldséges nénivel, és annyira jólesik, mindig egész napra feldob, amikor sajtos tallért ad a kutyámnak. A kedvességnek minimális emberi alapvetésnek kellene lennie, mert mindenki sokkal jobban érezné magát tőle.

Nem eljátszom, hogy kimegyek a kapun, és akkor mostantól kedves leszek, hanem tényleg így szeretek élni. Nem bírom a feszkós embereket. Persze nekem is van dolgom trollokkal, akik támadnak. A kedvesség ugyanis manapság nem divat. Ne hidd, hogy nem kapok minden reggel olyan üzenetet, amitől legszívesebben azt mondanám, hogy az emberiség nem tudom, miért van még itt ezen a földön. Az emberi butaság és gonoszság nagyon bosszant. Ebben a háborús helyzetben ez egészen kézzelfogható. Elképesztő, hogy megint ugyanott vagyunk, hogy az emberek gyilkolják egymást. Itt az ideje, hogy a nők vegyék át a vezető pozíciókat.

Miben hiszel?

A bátorító szavak, mondatok, gondolatok és mantrák jó
kapaszkodók, kis napi segítségek. A háborúra visszatérve: nehéz most azt
mondani, hogy az emberben lehet hinni, de közben annyi csodálatos, tehetséges,
izgalmas ember van körülöttem, hogy egyre inkább úgy érzem, bezáródom az ő
körükbe, az okos, gondolkodó, kulturált, érdekes lényeknek ebbe a védett
rezervátumába, ahonnan egyre kevésbé szeretnék kijönni.

A nézők hol
találkozhatnak veled legközelebb?              

Az Átriumban három darabban játszom, az Orlainál az Apád előtt ne vetkőzz című csodálatos előadásban. A Proton Színházban Mundruczó Kornél egyik legendás produkciójában, a Látszatéletben vettem át az egyik női főszerepet: ezzel Nápolyba, Barcelonába utazunk, és a Trafóban is játsszuk majd. Nagy örömömre a Katonában újra megy Brechttől a Kaukázusi krétakör, ami ismét megrázóan aktuális produkció az emberi jóságról. Nem lehet zokogás nélkül kibírni. Mindegyik munka fantasztikus, imádom őket játszani! Áprilistól újra beindul a zenekar, végre jönnek a szabadtéri koncertek. Remélem, hogy nyáron lesz némi szabadidőm, hogy a családdal is lehessek egy kicsit. Kétlakiak vagyunk, a nyarakat Visegrádon töltjük, de a Covid mindenbe bezavart, úgyhogy most muszáj visszapótolni a kiesett munkákat, szóval ez a nyár sok melóval fog telni.

Nyitókép: Pribék Nóra