„Az évek alatt rájöttem, hogy az alkotói válság a legnagyobb baromság” – Interjú Tövisházi Ambrussal

Mindegy, hogy a Disco in My Head vagy a Liza, a rókatündér soundtrackje játszott-e székfoglalót a hallójáratainkban, örülni fogunk – az Erik Sumo Band telt házas szülinapi buliját és kapolcsi völgyhétvégés koncertjét egy pontoonos lemezbemutató DJ set követi, emellett új kiadványokra és klipre is számíthatunk a jubiláló bandától. Aki pedig olyan poptörténeti kulisszatitkokra kíváncsi, mint hogy a billentyűs-producer hogyan ismerte meg Péterfy Borit és Kiss Erzsit, vagy miként indította el az Amorf Ördögöket, szintén jó helyen jár.

A
koronavírusos kényszerpihenő után nemrég volt a 15. szülinapi koncertetek a
Kobuciban az Erik Sumo Banddel. Számomra végig hidegrázós élmény volt, ti hogy
éreztétek magatokat? 

Pláne ebben a „ki tudja, hogy mikor lesz a következő” típusú világban nagyon jó érzés koncertezni: mosollyal megyünk oda, mosollyal jövünk el. Most, hogy ilyen ritkák, felértékelődtek a koncertek a közönség és a zenekarok számára is. A Péterfy Bori & Love Banddel szemben, ahol folyamatos munka folyik és jóval több fellépésünk van, az Erik Sumo Band olyan zenekar, amit csak néha-néha veszünk elő, és emiatt nehezebben jutnak eszünkbe a dalok, de most kifejezetten jól sikerült mindkét ünnepi koncert.

Ha jól tudom, a Kobucis jubileum volt a második koncertetek Kutzora Edina énekesnővel kiegészülve.

Igen, ő tavaly csatlakozott hozzánk. Régről, Yonderboi
zenekarából ismerem, ahol sokáig ő volt az énekesnő. Yonderboi-jal egy
istállóban voltunk a kétezres évek elején az Ugar lemezkiadónál, az Amorf
Ördögökkel mi is ott adtuk ki az első két lemezünket. Aztán később Edinát
elhívtuk Bori zenekarába, ami a 2007-es kezdetekkor nagyobb létszámmal,
vokalistákkal kiegészülve indult. Klassz emlékeim voltak abból az időszakból és
a vele való közös munkáról, ezért tavaly elhívtam az Erik Sumo Bandbe.

Mennyire
sikerült „beépülnie”? Olyan elődök után, mint Fábián Juli vagy Harcsa Veronika,
nem lehet könnyű.

Ez nem csak azon múlik, hogy az új embert elfogadja-e a közönség, hanem inkább azon, hogy a zenekar mennyire hisz benne. És ha a zenekar hisz valakiben, akkor nincs is kérdés. Edina egészen más karakter, mint Veronika, és az utóbbi években keveset állt színpadon, viszont énekhangban, odafigyelésben és a jó természetéből adódóan csoda jó szín a csapatban. És az is szerencse, hogy a két énekesnő így kedveli egymást, mint ő és Erzsi (Kiss Erzsi – a szerk.) és ahogy a Veronika-Erzsi párosban sem volt, köztük sincs semmilyen rivalizálás. Nagyon jól működnek a színpadon, szavak nélkül is.

Nagyon tetszett a színpadon, hogy demokratikus zenekarnak
tűntetek. Nincs egyetlen magamutogató énekes a középpontba állítva, hanem
mindegyikőtökre jut reflektorfény.

Hát ez illúzió, nincs demokrácia, én elég határozottan megmondom, hogy mit szeretnék. Viszont tudom magamról, hogy nem vagyok frontember, egyedül soha nem tudnék elég szórakoztató vagy energikus lenni másfél órán keresztül, és ezért kerestem magam mellé olyanokat, akik érdekesek, jók, és jól tudunk együtt dolgozni. A Sumóban tulajdonképpen nem lehet megmondani, hogy ki a frontember, mert egy kavalkád az egész. De talán pont ez az erénye is, hogy mindig változik a fókusz, mindig másra kell figyelni. Egy ilyen formáció nagyobb koncentrációt és melót igényel a néző részéről is, jobban kell nézni a színpadot, hogy éppen mi történik. És valami mindig történik, minden számban van valami váratlan csavar. Akit ez nem zavar, az biztosan szórakoztatónak és játékosnak fogja találni a koncertjeinket.

Ha már korábban szóba került Kiss Erzsi, aki alaptagnak számít, őt
mikor ismerted meg?

Hohó, Erzsi! Ő az, akit nem lehet pótolni! Ha nem akarna már velünk zenélni, akkor nagy bajban lennénk. Ő egy véletlen folytán lépett be az életembe. Ismertem a zenei munkásságát, mert a zenei szocializációm fontos állomása volt a Bahia színpadprogramja a kilencvenes évek Sziget Fesztiválján. Ott láttam először, majd később abban a stúdióban találkoztunk, ahol a 2005-ben megjelent szólólemezemet, a My Rocky Mountaint készítettem. Megkérdeztem, hogy van-e kedve csinálni valamit közösen, és hatalmas szerencsémre igent mondott. Az csak egy szerencsés megérzés volt, hogy Erzsi öntörvényű világa illeszkedik az én dalaimhoz, viszont akkor még nem tudtam, hogy a színpadon ilyen iszonyatos energiákat tud megmozgatni. Jóban-rosszban, a kényszerű és önként vállalt szünetekkel együtt, hegyen és völgyön át együtt csinálom vele ezt a zenekart, most már több mint 15 éve.

Ő kicsit olyan, mint a Péterfy Bori & Love Bandben Bori?

Milyen szempontból? Hogy szőke? Nem.

Nem, hanem hogy kiemelt alkotótárs.

Most kicsit elkezdtem rajta gondolkozni, hogy
melyikükkel nehezebb, Borival vagy Erzsivel, de nem tudom eldönteni.

Melyikükkel könnyebb?

Egyikükkel sem vészesen nehéz. Borival napi kapcsolatban vagyok, Erzsivel nem. De mindkettőjüket egyformán szeretem.

És Borival mikor ismertétek meg egymást?

Egy színházi előadáson, 1998-ban. Tariska Szabival – aki az Amorf Ördögökben a szerzőtársam, a frontember volt – ugyanabba az alternatív színházi előadásba kerültek, majd a Szabi megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve énekelni egy bizarr zenekarban, neki pedig volt. És akkor elkezdtük az Amorf Ördögöket, ami már 93 óta létezett az iskolarádióban összeverődött zűrös elemek zenekaraként, de nagyjából 98-ra érett meg a szándék, hogy rendes, dalszerű dalokat írjunk, pont akkor, amikor Borival találkoztunk. A Virágos kert az élet című szám már vele együtt készült, és a Nekem a Balaton is, ami egy 60-as évekbeli idétlen táncdalsláger feldolgozása, amit 99-ben csináltuk, és a rádiók felkapták.

Kicsit bekerültünk a köztudatba és elkészítettük az első nagylemezünket, a Betyár a Holdont és elkezdtünk koncertezni. Turnéztunk és lemezeket csináltunk hat évig, de 2006-ra az egész kicsit elfáradt. Ezért ugyanazokkal az emberekkel, akik az akkori Amorf Ördögök koncertező zenészei voltak, megalapítottuk a Péterfy Bori & Love Bandet. Tariska Szabi, aki az Amorfban énekes volt, a Love Bandben szövegírói státuszt kapott. Nagyjából ez a Borival közös történetem kezdete. Már több mint 20 éve ismerjük egymást.

Idén csináltunk egy új lemezt, a Szikrát, és majd jönnek a még újabbak. Már nem akarok annyit várni az albumok között, mint régen. Korábban nagyon kényelmes voltam, hátradőltem, hogy „jó, akkor most szakítsuk le ennek a gyümölcseit és kicsit sütkérezzünk a napon, meg az emberek szeretetében”. De ma már nincs ilyenekre idő. Mire várjunk? A régi világ ciklusai, hogy 2-3 évente csináltunk lemezeket, elvesztették értelmüket, ahogy a várás is. Olyan sok jó új zene van, brutálisan nagy a zaj. Fontos, hogy az embereket emlékeztessük, hogy létezünk. A két év ehhez túl hosszú idő.

Szerintem azért akad több olyan zenekar, akik nem azért várnak,
mert marketing szempontból megéri, hanem mert nem elég termékenyek, mert van
egy kis alkotói krízis a levegőben...

Mindig nehéz alkotni. A semmiből valamit csinálni, az sosem egyszerű. Nem is tudom megmondani, hogy hány hónapot töltöttem életemben azzal, hogy „úristen, alkotói válságban vagyok”, de az évek alatt rájöttem, hogy ez a legnagyobb baromság. Mert nincs ilyen. Persze, aki nem mer nekikezdeni vagy nem érdekli az egész, az nem fog egy dalt sem megírni. De aki egyetlenegyet meg tudott írni az életében, az ezret is meg fog tudni. Csak azon múlik, hogy bírja-e cérnával a dolgot. Például azt, hogy lesz sok selejt. De csinálni kell és kész.

A legutóbbi Péterfy Bori-lemez a karantén alatt született.
Problémásabb volt így, vagy te igazából élvezted a visszavonult alkotást?

A Szikra legnagyobb része februártól májusig született, és én rettenetesen élveztem, ahogy a  bezártságot is. Szerencsém is volt, mert több filmes munkán is dolgozhattam otthon. De nem vagyok egészen magányos farkas, akkor működöm a legjobban, ha egy valaki eljön hozzám és együtt ötletelünk. A karantén hónapjai alatt írt Szikra is ezekből a kettes találkozókból nőtte ki magát lemezzé. Volt olyan része is, ami teljesen egyedül készült, én azt is nagyon szerettem. Mennyei érzés ilyen koncentráltan bíbelődni a hangzásokkal.

Egy filmzene befejezése után kellett leadni a Péterfy Bori-lemezt, és a kettő valahogy tandemben működött – az egyik héten ezzel, a másik héten azzal foglalkoztam. Ráadásul mindezt úgy jó csinálni, ha az ember folyamatosan tanul. Én szeretek azzal játszani, hogy a saját zenénkben kitalált kísérleteket továbbviszem az alkalmazott zeneírásba, és fordítva. Nekem a kísérletezés a legfőbb örömforrás a stúdiózásban. A Szikránál is egy csomó új dolgot kipróbáltam, annak ellenére, hogy viszonylag konzervatívak maguk a harmóniák, meg az egésznek a fundamentuma. Egy-két kivétellel sanzonok sorozata ez a lemez is.

A sanzon erős vezérfonál Borinál, kihagyhatatlan része a Bori-hangzásnak. Amikor elkezdtük ezt az egészet 2007-ben, akkor az volt az ötletem, hogy csináljunk egy olyan színészlemezt, amiben nem a szokásos költői szövegek és klasszikus sanzonéneklés van, hanem tekerjünk egyet rajta és legyen eggyel vadabb, energikusabb. Tulajdonképpen ezen a vonalon mozog a zenekar a mai napig. A szerencsénk az, hogy írtunk egy olyan számot, amit esküvői zenekarok is szoktak játszani, ez a Hajolj bele a hajamba. Emiatt egy csomó olyan fesztivál, falu-, város- és kolbásznap előtt megnyílt az út, ahova másként jutottunk volna el. A mai napig pörgetik, kikophatatlan. De magának a zenekarnak van ettől a daltól egy teljesen különhatárolható élete. Sokszor csodálkoznak is a koncerteken azok, akik ezt az egy számot ismerik, hogy mi ez a vadság, ez az értelmetlen kakofónia. Ők pár szám után elmenekülnek, és megmarad a keménymag.

Olvastátok már a Péterfy Borival készült interjúnkat az új lemezről? Kattintsatok ide!

És nem nehéz neked ez, hogy szintén „tandemben” két nagyon
erőteljes zenekart viszel mondhatni párhuzamosan koncertügyileg is?

Mivel nagyon bizonytalan a koncertezősdi, csak a tervekről
számolhatok be: ősztől főleg Bori-koncerteket
írtunk a naptárba, az Erik Sumo Bandet ritkább
madárnak tervezem. Reményeink szerint október
23-án lesz a márciusi, vírus miatt elmaradt esemény pótlása az A38 Hajón. Olyan
szintű jelenlétet nem is szeretnék, mint
Borival. Volt egy izgalmas korszakunk az Erik
Sumóval, mikor elég sokat utaztunk, de aztán
kezdett beindulni a Bori zenekar és családom is lett, itthon volt rám
szükség. A külföldi
koncertek azért is koptak ki, mert nagy lett a
zaj a világban, és egy picit belevesztünk ebbe
a zajba.  

Nem érezted azt, mikor a Liza, a rókatündéres soundtrack
berobbant, hogy kicsit újraindult ez az egész? Hogy „visszatértetek”?

A Liza-filmzene tökéletes példa arra, hogy amire az ember a legkevésbé számít az életben, az fog bekövetkezni. A film megjelenése előtt éreztem, hogy ezek a dalok jópofák, de számomra ez egy alkalmazott zenei feladat volt. Sokat agyaltam rajtuk, de nem gondoltam volna, hogy pont ezek fogják meghozni azt a szintű sikert, díjakat és szakmai elismerést, ami végül elindít azon az úton, hogy filmzenéket írjak. Először nem is akartam kiadni ezeket a dalokat, a filmproducerek beszéltek rá, hogy mindenképp legyen belőle egy CD legalább. És iszonyat nagy siker lett a Doki Doki meg a Dance Dance Have A Good Time.

A mai napig sem értem pontosan, hogy miért, de komoly új rajongótábort szereztünk. Csak én nem szeretem kétszer ugyanazt megcsinálni. Abba az irányba, hogy ismét ugyanilyen dilis, retro, japán számokat készítsek, elég nagy volt a nyomás, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. A tavalyi lemez inkább egy befordulós, melankolikus, meditatív album. Most épp a Run into the Wild című számhoz forgott egy videóklip egy nagyon kedves és felkészült fiatal filmrendező, Kassai Ricsi jóvoltából.

Ahol most jártál az interjú előtt, klipforgatás, az már ez az
említett új klip?

Igen, de nem árulhatok el róla semmit, még nagyon
titkos az egész. Emellett érkezik
egy bakelit maxilemez, szintén ennek a dalnak
a remixeiből, a Budabeats kiadónál. Ezeken kívül a tavalyi Mount Fuji album október
folyamán meg fog jelenni egy újramasterelt verzióban,
remixekkel és az albumról lemaradó alternatív dalverziókkal kiegészítve.

És mi volt az a filmzene, amit a Bori-albummal párhuzamosan pont
befejeztél?

Több filmzenén dolgoztam egyszerre: nyár elején fejeztem be a Becsúszó szerelem című  dramedy filmzenéjét. Ez Nagy Viktor Oszkár rendező első olyan nagyjátékfilmje, ami már mozis céllal készült. Egy romantikus komédia, ami focis közegben játszódik, brutális fociultrák között. A tervek szerint novemberben lesz a bemutatója, bár ebbe a vírus még beleszólhat. Tavasszal pedig elindult Hosszú Katinka dokumentum-portréfilmjének forgatása, ahová zeneszerzőnek szerződtetett a film rendezője, Pálinkás Norbert. Komoly kihívás, hogy Katinkához méltó zenéket csináljak, amik kifejezik azt az elképesztő erőt, ami benne van. Bár még nem találkoztunk személyesen, de azt szeretném, hogy olyan legyen a főtéma, amire ő is az áldását adja. Azt már megtudtam, hogy nagyon fontos az életében a zene, edzés közben borzalmas hangerővel óriási hangszórókból hiphopot dönget a medence széléről.

Szintén újfajta kihívás számodra a Hangfoglaló Programos mentorság az AGAVOID zenekarral. Ez például hogyan csöppent bele az életedbe?

A Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló programjának vezetője, Bajnai Zsolt keresett meg tavaly év végén, hogy vegyek részt a mentori programjukban. A korábbi években az ilyen feladatokat rendre visszadobtam, de tavaly év végén rájöttem arra, hogy nem vagyok még nyugdíjas, jöhet bármiféle új kihívás. A mentorprogram lényege az, hogy az NKA ad egy kezdő zenekarnak kétmillió forintot és ebből kell, hogy megalkossanak és rögzítsenek egy albumot, le kell forgatniuk egy videóklipet és csinálniuk kell egy turnét, sok más, apróbb kötelezettségek mellett. Ebből 200 ezer forintot kap a mentor, aki végig kell, hogy vezesse őket ezen az úton, és mint egy akadálypályán, az összes állomást teljesíteni kell.

Én az AGAVOID zenekarnak az albumkészítésben tudtam segítséget nyújtani, a dalok összerakásában, a dalstruktúrákban, hangszerelésben. De ez nem egy produceri státusz, inkább olyan vagyok, mint a falu öregje, akitől lehet kérdezni bármit. Nem én találtam ki a hangzást, csak terelgettem őket, és csináltunk pár sörözős-világmegfejtős estét is, hiszen ezek is fontosak. Az album már elkészült, szóval az egyéves munka legnagyobb részét teljesítettük, és nagyon bírtam ezt az egészet, úgyhogy lehet, hogy jövőre is belevágok. Már amennyiben lesz jövőre NKA, ez korántsem biztos a kultúrpolitika mai állása szerint.

Fotók: Valami Hektor/Recorder