Kortárs őserő a 19. századból

„Ez egy kísérleti mű, ami leginkább az opera ősi formájára, Monteverdi gondolkodására emlékeztet. Muszorgszkij nincs tekintettel az operai klisékre és hagyományra: valódi drámát ábrázol a zene segítségével. A Borisz Godunovot nem is operának, inkább zenedrámának hívhatjuk” – kezdi Almási-Tóth András, amikor arról kérdezem, miért érezte úgy sokáig az utókor, hogy az ősváltozat helyett a később készült verziókat kell játszani. „Amikor Muszorgszkij beadta művét a színháznak, visszadobták neki, mondván, »nem elég operás«. A szerző erre átdolgozta, »operásította«, ahogyan a későbbi átdolgozók is, finomítva ezzel a mű elemi nyerseségét” – teszi hozzá.

Az Opera – ahogy mondjuk néhány éve a New York-i Metropolitan is – most az eredeti partitúrához nyúlt vissza, és ez a rendező szerint korántsem véletlen. „Ez a darab olyan, mint egy kortárs mű:

frissnek és érvényesnek hat a mai operák között, ahol a jelenetekben és a dialógusokban a zene által elevenné tett drámaiság a döntő a zárt, akár önmagukban, koncerten is élvezhető dallamok helyett.

Muszorgszkij az opera nagy újítói közé sorolódik be, holott csak visszanyúlt a műfaj alapjaihoz.”

Mi teszi különlegessé a mostani munkát? „Muszorgszkij műve olyan, mint egy prózai szövegkönyv, nekünk kell élettel megtölteni. Borisz monológja nem ária: komoly színészi-rendezői kihívás. Mintha Shakespeare-en dolgoznánk, a monológ előadása teremti meg a személyiséget, ad életet a zenének, és nem fordítva. Mi ez, ha nem kortárs zeneszerzői gondolkodás? A színpad tölti meg a zenét élettel, az ad neki jelentést” – mondja a rendező, aki a Borisz Godunovot politikai thrillernek tekinti, amely a hatalom és a benne élő, érzékeny személyiség története. Hozzáteszi: „És valami még általánosabb dologé: ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznom, ez az opera a bűntudatról szól, ami mindannyiunk számára ismerős lelki teher. Boriszt a hatalmi gépezet a lelkiismeretét manipulálva rombolja folyamatosan, míg a személyisége szét nem hullik.” És hogy hogyan jelenik meg mindez az előadásban?

„A címszereplő a színpadon magasodó nagy épületben elveszettnek érzi magát. A múlt kísértetei folyamatosan jelen vannak és akarnak valamit, mint egy japán horrorfilmben. A rémület bennünk van, és ez nem politika – ez harc a saját démonjainkkal.”

Az ősváltozat mint választás házon belül nem előzmények nélkül való, vetem fel Almási-Tóth Andrásnak. „Valóban, sorra vesszük elő az operatörténet alapműveit, melyeket vagy nem ismerünk, vagy csak hisszük, hogy ismerjük őket. Egy-egy ilyen találkozás a rácsodálkozás erejével tud hatni. Ez pedig a jelenkori operajátszás alapja: ilyenkor vagy ismert művek jelennek meg új fénytörésben, vagy ismeretlen darabokra nyílik meg a szemünk és a fülünk. A kényelmes, elábrándozó opera-előadások kora lejárt, mert bár szívesen megnézünk egy-egy régi filmet, az igazi rajongók mindig új meglepetésre vágynak: a régi történetek új feldolgozására, új szereplőkkel, új elemek hangsúlyozásával...”

Forrás: Opera Magazin

Fotók: Szigetváry Zsolt / MTI