Az ókori hagyományokra épülő középkori boszorkányságba vetett hit hatására a XIII-XIX. századig egymillió embert végeztek ki Európában. A perek és kivégzések döntő többsége a XVI-XVII. században történt, az áldozatok zömmel szegénységben élő nők, elsősorban özvegyek voltak. A salemi perekre az európai boszorkányüldözés lecsengése után került sor, magyarázatait a gyarmati élet egyediségében kell keresnünk.
Amerika első telepeseinek nem volt könnyű dolguk, hiszen egy óriási és többnyire békétlen vidéken kellett harcolniuk napról-napra az életben maradásért. S mivel New Englandben a XVII. században majdnem mindenki hitt a boszorkányok létezésében, úgy vélték, hogy a rejtélyes világ, amely körülveszi őket, láthatatlan lényekkel van tele - jókkal és rosszakkal egyaránt. A gyakori gyermekbetegségeket, háztartási baleseteket boszorkányátok következményeinek vélték.
Bár a boszorkányságtól sokan féltek, viszonylag ritkán büntették. A New England-i betelepítések első 70 évében mindössze 100 embert gyanúsítottak meg boszorkánysággal; kevesebb, mint két tucat embert ítéltek el, de "csak" hetet végeztek ki. 1689-ben aztán Vilmos angol uralkodó hadat üzent az amerikai francia gyarmatoknak. A háború a leginkább New York, Új-Skócia és Quebec területét sújtotta, és onnan sokan menekültek a massachusettsi kolónia, azaz Salem területére.
A betelepültek hamar szembekerültek a korábban ott élőkkel: az addigi táplálékmennyiség ugyanis elégtelennek bizonyult, és hamar élessé vált a kikötő kereskedelméből és a mezőgazdaságból élők közti rivalizálás is. A puritán telepesek ezen felül sokszor látták a kereskedők munkájában az ördög kezét.
1692 januárjában aztán lángra kaptak a korábbi ellentétek: Parris tiszteletes 9 éves lánya, Elizabeth és az ő 11 éves unokahúga, Abigail Williams furcsa hangokon kezdtek beszélni és sikoltozni, fetrengtek a földön, amit egy helyi orvos természetfelettinek titulált. Egy másik lány, a 11 éves Ann Putnam is hasonló tüneteket produkált.
Parris és mások kérlelni kezdték Betty Hubbardot, Mercy Lewist, Susannah Sheldont, Mercy Shortot és Marry Warrent, hogy nevezzék meg azokat, akik a rontást rájuk küldték. Február 29-én aztán Jonathan Corwin és John Hathorn magisztrátusok nyomása alatt a lányok három nőt vádoltak meg a rontással: Titubát, a Parris család karibi rabszolgáját, Sarah Good nincstelen koldust és Sarah Osborne-t, azt az idősebb nőt, akivel korábban a Parris családnak volt nézeteltérése.
A három asszonyt a magisztrátus elé állították, és 1692. március 1-jétől napokig vallatták őket. Osborne és Good ártatlannak vallotta magát, ám Tituba hamar megtört, és azt állította, hogy az Ördög személyesen kereste fel, és felajánlotta neki, hogy szolgálhatja őt. Különböző fekete kutyák, vörös macskák és sárga madarak színes képeit írta le, ahogy beszámolt egy fekete emberről is, aki azt akarta, hogy írja alá a könyvét. Tituba elismerte, hogy aláírta, és arról is beszámolt, hogy több más helyi boszorkány is van, aki el akarja pusztítani a puritánokat. A három nőt börtönbe vetették.
A következő hónapok a vádaskodások kiújulásával teltek, és egy helyi elöljáró felesége, Martha Corey meggyanúsítása mindenkit meglepett: ha ő boszorkány, akkor bárki más is az lehet. A lányokat ekkor már nem lehetett megállítani, és újabb neveket soroltak: Rebecca Nurse, egy másik idős asszony, Abigail Hobbs, Deliverance Hobbs, Martha Corey, valamint Elizabeth és John Proctor neve is a listára került.
A magisztrátusok kikérdezték Sarah Good 4 éves kislányát, Dorothyt is, s az ő válaszait később perdöntő vádakként használták fel. Áprilisban a megbízott kormányzó, Thomas Danforth és segédei felgyorsították a meghallgatásokat, és a salemiek mellett a környező falvakból is több tucat embert vittek be kihallgatni.
Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, és a közösség új problémával szembesült: legitim kormányzat nélkül nem volt mód a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott ismét kormányzót - 1692. május 27-én a frissen kinevezett William Phipps elrendelte egy speciális bíróság felállítását Suffolk, Essex és Middlesex lakói számára. A 62 tagú testület júniusra ült össze. Eközben Sarah Osborne a hónap elején meghalt a börtönben, sokan mások pedig komolyan megbetegedtek.
Először Bridget Bishop ügyét tárgyalták, akit pletykálkodásáról és szabad szerelmi életéről ismertek. Amikor a boszorkányságról kérdezték, Bishop úgy válaszolt, hogy "olyan ártatlan, akár egy meg nem született gyermek". Ez azonban nem hatotta meg a testületet, és bűnösnek találták, majd június 10-én elsőként akasztották fel a mai Gallows Hill területén.
Öt nappal később Cotton Mather elöljáró levelet írt a testületnek, hogy nem helyes, ha az ítélkezés során bizonyítékként fogadják el az álmokat és látomásokat. A tiltakozást azonban a bíróság nem vette figyelembe, és júliusban, illetve augusztusban további öt-öt embert akasztottak fel, szeptemberben pedig nyolcat. Október 3-án a Harvard akkori vezetője elutasította a korábbi eljárásokat, mondván: "jobb lenne, ha tíz bűnös boszorkány elmenekülne, mint hogy egy ártatlant kivégezzünk".
Ekkor a kormányzó is közbeavatkozott, ebben azonban nem a dékán levele befolyásolta, hanem sokkal inkább az a tény, hogy akkorra már az ő feleségét is megvádolták boszorkánysággal. A kormányzó feloszlatta a bíróságot, és elrendelte a letartóztatottak elengedését, majd egy másik testületet állított fel, amely a korábbi spirituális bizonyítékokat már nem vehette figyelembe. Az akció viszonylagos sikerrel járt: az 56 aktuális vádlottból ekkor csak hármat ítéltek el.
1693 májusában Phipps hivatalosan is bocsánatot kért a korábban bebörtönzöttektől, ám a folyamat már komoly károkat okozott: 19 embert akasztottak fel, egy 80 éves férfit nyújtópadon kínoztak halálra, többen a börtönben haltak meg, közel 200 embert vádoltak meg és közösítettek ki.
A pereket és kivégzéseket követően a korábbi bíróság tagjai közül sokan nyilvánosan is bevallották, hogy hibáztak. 1697. január 14-én elrendelték a per emléknapjának megtartását, és 1702-ben törvénytelennek nyilvánították az összes korábbi eljárást. 1711-ben a gyarmati hatóságok helyreállították a megvádoltak és elítéltek igazát, és örököseik fejenként 600 fontot kaptak. Massachusetts államnak mindez több időbe telt: 250 évet kellett várni arra, hogy 1957-ben állami szinten is bocsánatot kérjenek.
A kutatók a jelenség okait keresve számos teóriát állítottak fel. Egyesek úgy vélték, hogy a női kuruzslók és bábaasszonyok elleni hadjárat a szárnyait bontogató, férfidominanciát tükröző, modern orvoslás megteremtésével függ össze. Mások a reformáció okozta szellemi, világnézeti felfordulással, vagy a vén földrészen végigsöprő, a kortársak számára az ördögi hatalom megerősödését jelző szifiliszjárvánnyal kötötték össze a boszorkányok elleni fellépések gyakori megjelenését.
Az eseteket sokszor meglehetősen kacifántos magyarázatokkal látták el: egyesek szerint Salem városának lakosai például gombafertőzésen átesett rozs elfogyasztása után a testükben felhalmozódott jelentékeny hallucinogén anyag hatására kezdték üldözni a boszorkánysággal vádolt némbereket.
A perek öröksége tovább élt a XX. században is: Arthur Miller drámaíró 1953-ban vetette papírra Salemi boszorkányok című darabját, amely a mccarthyzmus parafrázisaként komoly aktuálpolitikai felhangokat is hordozott. 1992 augusztusában, a 300. évforduló alkalmából Elie Wiesel Nobel-díjas író avatta fel a boszorkányperek salemi emlékművét, és akkor újították fel a Salemi Boszorkánymúzeumot is, ahol az eredeti dokumentumok mellett a per részleteit is megismerhetik a látogatók.
Ajánlott olvasnivaló:
Paul Boyer-Stephen Nissenbaum: Boszorkányok Salemben Carlo Ginzburg: Éjszakai történet Pócs Éva: Boszorkányság és boszorkányok Közép-Kelet-Európában Kik a boszorkányok? Boszorkányturizmus Salemben
