Amikor a szombat is a hétvége része lett
Kilencvenkilenc éve, 1926. szeptember 25-én vezették be Henry Ford gyáraiban a heti ötnapos munkaidőt, így már csak hétfőtől péntekig dolgoztak az autógyári munkások, de már 1920-ban nyolcórás munkaidővel dicsekedhetett a Ford-féle szakszervezet. Nálunk, szocializmus ide vagy oda, még néhány évtized kellett ahhoz, hogy szabad lehessen a szombat. 1981. április 27-i kormányrendelet rendelkezett a szabad szombatról, így már nem a szövőgyárból mehettek diszkóba a lányok, hogy feldobják a kezüket a Hands Up-ra, volt idejük otthon vagy a munkásszállón besütni a hajukat, kivasalni a citromsárga kertésznadrágot.
Aki a hetvenes évek végén még gyerek volt, emlékszik arra a nyomasztó érzésre, hogy minden második szombaton iskolába kellett menni, ami borzalmasabb volt, mint a hétfői adásszünet a tévében, ami viszont csak a rendszerváltásig, 1989 januárjáig maradt meg. Mert ha nincs tévé, akkor magunkra vagyunk hagyva, akkor nézhetjük – ahol tudták fogni – a Michaela című román rajzfilmsorozatot, Esti mese helyett. Megszoktuk, hogy a románok mindent mániásan csinálnak, Michaela állandóan ugrókötelezett, míg a tévébemondók egy perc alatt tízszer ismételtek meg egy titokzatos nevet: Nicolae Ceaușescu.
A szombati munkanap azért is problémás volt, mert a Pulzus című könnyűzenei panoráma is szombat délelőttönként futott, és ha megtudtuk, hogy a sulis délelőttön vendég volt az Edda vagy a P. Mobil, sokkot kaptunk, és darabokra törtük a háromszögvonalzókat.
Henry Fordnak tehát nemcsak a T modellt köszönhetjük, hanem a heti ötnapos munkaidőt is. Utóbbit nem feltétlenül szívjóságból vezette be, hanem a termelés hatékonysága érdekében. A munkások nem bírták sokáig a nagy megterhelést, így bármikor bekövetkezhettek balesetek, vagy a legyengült dolgozók nem tudtak ellenállni a betegségeknek. Ford rájött, hogy nemcsak a gépeire kell vigyáznia, hanem a gépekkel dolgozó emberekre is.
1925 körül már napi tízezer T modell készült, oda kellett tehát figyelni a dolgozói fizikai állapotára. Addig is Ford rengeteg kritikát kapott a szakszervezetektől, hogy a futószalag bevezetésével a munkásai nem sokban különböztek a gépektől. Bizonyára ő ihlette Charlie Chaplin Modern idők című klasszikusában a futószalagos jelenetet. Ugyanakkor Henry Ford innovatív gondolkodó is volt, nem csak hogy megalkotta a futószalagos „áramló termelést”, és szabványosította az alkatrészeit, de bevezette a dolgozók profitrészesedését is, ami fokozta a termelékenységet. Ugyanebben az időben egészen más volt a helyzet Magyarországon, amiről legtöbbet A lepedőgyárban című, egykori harmadikos olvasmányból tudtunk meg, ami egy részlet volt József Jolán A város peremén című regényéből: Mint egy gép alkatrészei mozogtak előre, és megint szét… Este már karikák táncoltak a szemük előtt… Görcsös megfeszítéssel cibálták a lepedőket. Éjfélkor támolyogtak haza. Enni se kértek, lerogytak az ágyra.
A gyerekek késő estig dolgoztak a textilgyárban, a kis József Attila is, te meg üvegpohárba töltöd a franciadrazsét a Magilla Gorilla rajzfilmhez szabad szombaton. Még csak ki sem kell menned a szüleiddel a háztájiba, hogy segíts fölszedni a krumplit, nézheted a Pulzust meg a Csillagok küldöttét. Neked csak az a dolgod, hogy tanulj. Persze a nyolcórás munkaidő bevezetése nem Ford találmánya volt, a gondolatot már 1817-ben megfogalmazta az angol Robert Owen a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra kikapcsolódás elvével, amire utalt a Beatrice 1991-es Nyolc óra munka… című slágere.
Az 1880-as években az amerikai munkásszervezetek sztrájkokat szerveztek a munkaidő lerövidítéséért, ezek csúcspontja az 1886. május 1-jén Chicagóban lezajlott sztrájk volt, a napi nyolcórás munkaidő követelésével. A rendőrség tüzet nyitott a tiltakozókra, és négy ember meghalt, ezután már a II. Internacionálé egyik fő követelése a napi nyolcórás munkaidő lett. A munka a szocializmus szakrális kifejezése, aki nem dolgozott, az KMK-s volt, azaz közveszélyes munkakerülő, szóval valamit be kellett írni az igazolványba. Az Astoriában a külföldieket megfigyelő örömlányok flepnijébe az elhárítás beírta, hogy takarítónők, ami bizonyos szempontból helytálló titulus volt. Mivel menedzser szakma 1989 előtt nem létezett nálunk, Tereh Öcsi, az Első Emelet menedzsere a zenekar kongása lett.
Nem volt menekvés, a buszállomásokon, vasútállomásokon lecsaptak a fakabátok, és úgy lapozták fel a lila árnyalatú személyit, mint éledet könyvét. Lila volt, mintha eleve UV-fény világította volna meg a rendőrök szemét, mint egy rosszul sikerült német heavy metal videóklipben. A Markos és Nádas duó Erzsike című jelenetében a prostituált Erzsikének azt mondja Markos, hogy Erzsike, mi egy malomban őrlünk. Én nem dolgozom – jött rá a válasz, és ezen akkorát nevetett a Pataky Művelődési Ház közönsége, hogy berezonáltak a BEAG - MD14-N-es mikrofonok. Dolgozni kellett tehát, de nem volt mindegy, hogy mennyit, mennyiért, milyen körülmények között. Amikor 1990-től már ki lehetett mondani a menedzser szót, és beköszöntött a lila zakós vadkapitalizmus, mindenki hajlandó volt napi 10-12 órát is dolgozni, feladni mindent, amiért az elmúlt kétszáz évben harcoltak a melósok, csak hogy összejöjjön a hófehér Opel Astra, az ITT Nokia színes tévé és a krétai nyaralás.
