2011-ben mutattad be, és azóta szünet nélkül játszottad a One-Girl Show-t. Miért döntöttetek úgy, hogy most, a századik után pontot tesztek a végére?
Én már akkor kértem ezt, amikor az első gyermekem megszületett, mert akkor éreztem először, hogy már kezd a darab szűk lenni számomra. De van itt egy érdekes dolog: a One Girl Show-nak olyan hatása volt, hogy az ember nem tudta letenni. Elképesztő adrenalinlöketet adott, ami vitt tovább. András mondta, hogy komponáljuk bele a gyerekeket, de én úgy éreztem, hogy az már erőltetett lenne. És most jött el az ideje, hogy tényleg letegyem. Most, amikor még nem rongyolódott el, amikor úgy érezhetem, hogy még az utolsó előadása is ünnep lehet.
Az utolsót a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban játszottam, ahonnan az útjára indult. Ennek más hangulata volt, mint a magyarországi előadásoknak, mert a szerb és a magyar közönség szerintem különbözik. A szerbek hangosan drukkolnak, jelen vannak, támogatnak, míg a magyarok inkább belülről élik meg a drámát. Nagyon jó volt: olyan, mint egy meghitt temetés. Utána, amikor hazaértem, Andrej (Andrej Boka rendező, Márta élettársa – a szerk.) megkérdezte, sajnálom-e, hogy vége. Azt válaszoltam, hogy nem, mert úgy érzem, jó helyre került. Van egy pillanat, amikor jól lehet elengedni dolgokat. És ez ilyen pillanat volt.
Rengeteg helyen játszottad határokon innen és túl, sok ember látta. Van, ami különösen emlékezetes maradt?
Jaj, nagyon sok ilyen volt! Például sok bizarr helyszín, mivel a Kosztolányi Színház beleírta a tájolási programjába is, ami azt jelentette, hogy nagyjából 15 helyszínen lejátszottam, nem mindig színházi körülmények között. Például imateremben, ilyen-olyan állapotban lévő művelődési házakban. Megesett, hogy öt néző ült a teremben, és még kettőt be kellett várnunk, mert fejték a teheneket. Megesett, hogy tízen nézték, de nem igazán tudták hova tenni – szóval volt minden, hideg is, meleg is, komoly kudarcélmények is.
Az fordulópont volt, amikor szerbül is elkezdtem játszani, mert nem számítottam rá, hogy a szerb közönség annyira más lesz. Ráadásul izgultam is rendesen, hisz hiába beszélem jól a nyelvet, azért az elején nem éreztem magamat biztonságban. Visszagondolva ez indított el afelé, hogy megérezzem és elhiggyem: magyar és szerb nyelven is tudok játszani.
Jelenleg az újvidéki Szerb Nemzeti Színház társulati tagja vagy. Feladtad a szabadúszó-életformát, amiben egy ideje léteztél. Miért?
Két okból. Az első igen egyszerű: az anyagi biztonság. A koronavírus-járvány sajnos jó hangosan beleszólt a szabadúszásomba, aztán jött egy újabb terhesség, és ezek többszörösen összetetté tették számomra ezt az életformát. A másik ok pedig az, hogy – bár én nem álmodoztam erről – olyan szerencsés pillanatban talált meg ez a lehetőség, amikor nem számítottam rá. De jólesett. Filmes felkérést kaptam, amit a Szerb Nemzetiben forgattunk: ez volt a Penal i život Ane Đ (Ane Đ büntetése és élete – a szerk.). Több jelenetem is volt a színház akkori vezetőjével, aki puhatolózott a terveimről, és a forgatás utolsó napján feltette a nagy kérdést: lennék-e társulati tag. Először gyorsan felhívtam pár ott dolgozó kollégát, és mindenről kifaggattam őket, hiszen soha nem játszottam Újvidéken. Végül pedig úgy döntöttem, vállalom. Szerintem jó döntés volt.
Mi a legjobb a szerb nemzeti színházas munkában?
Az embereket szeretem a legjobban. Azt, hogy ott nincs az a fajta letargia, ami rám és a köreinkre jellemző. Egészséges vitalitás, élni akarás van. Ez nekem most, ebben az időszakában az életemnek nagyon fontos.
Az énekórákat már említetted. Miért érezted szükségét, hogy plusz órákat vegyél? Hiszen tisztán és jól énekelsz.
Minden színész agyában ott vannak azok a bizonyos rövidzárlatok, én pedig most azon dolgozom, hogy feloldjam őket. Az első ilyen a szerb nyelven való színjátszás volt, ezt sikerült feloldanom. A következő pedig az éneklés, ami számomra mindig is nagy stresszforrás volt. Vannak színészek, akik elmondják, hogy nem tudnak táncolni, pedig őket látva valószínűleg nem ezt szűrnénk le. Számomra ilyen az éneklés.
Van zenei hallásom, tudok énekelni, de attól még nem kényelmes számomra, és mindig féltem tőle. Ezért elkezdtem magam továbbképezni, ráadásul egy szerep miatt szükségem is volt rá. A Skupljači perja (Tollszedők – a szerk.) című darabban cigányokat játszunk, mögöttünk ott egy fúvószenekar. Óriási élmény élő zenével énekelni: nincs idő a gondolkodásra, és nem árt jól is csinálni. Dudás Beával ezen dolgoztam, az énekórák meghatározták a nyaramat; mindig alig vártam, hogy mehessek hozzá.
A sok szereppel a hátad mögött hogyan állsz most a bizonyítási vággyal? Van még ilyen benned, vagy inkább úgy érzed, hogy tartasz valahol, elértél valamit, és ezt kell szinten tartanod?
Szerintem nincs olyan, hogy szinten tartás. Ráadásul milyen szintről beszélünk? Hiszen amikor az ember úgy gondolja, hogy „de jó, eljutottam egy jó kis szintre”, jön a következő pillanat, ami észhez téríti, mikor rájön: „Jézusom, milyen szint, miket gondoltam én magamban?”. Világossá válnak a hiányosságaid, és amikor ezeket te magad veszed észre, az sokkal eget rengetőbb, mint egy rossz kritika.
Az előbb említett filmed is könnyed vígjáték, ahogy az Így vagy tökéletes című magyar film is, amelynek női főszerepében Fekete Ernő oldalán láthatunk. A műfaj mennyire áll hozzád közel?
Szerintem nincs olyan, hogy ha szórakoztató, könnyed filmet vagy előadást készítünk, akkor másként állunk hozzá, mint ha komoly drámáról lenne szó. Én ugyanúgy vágok bele a Hasszán aga hitvesébe vagy az Anna Kareninába, mint ha a Csárdáskirálynő Sylviáját vagy az Így vagy tökéletes női főszerepét kéne megformálnom. Először is megkeresem, körüljárom, elemzem a karakteremet. Ezt utána a rendező úgyis becsomagolja majd, meghatározza a műfajt.
Ezen a ponton nagyon félre is lehet menni, azaz olyasmit játszani, ami nem felel meg az adott műfajnak. Velem is történt már ilyen. Az Így vagy tökéletes számomra hihetetlen örömmunkaként maradt meg. Álmomban sem mertem arra gondolni, hogy Fekete Ernővel valaha együtt fogok játszani, így amikor megtudtam, hogy ő lesz a partnerem, nem is volt kérdés, hogy elvállalom a filmet.
Nem tudnám és nem is szeretném magam műfajilag behatárolni, meghatározni. Én Urbán András színházához tartoztam, ami egy műfaj iránti elkötelezettséget jelentett, de ha valamit túl sokáig csinálsz, előfordul, hogy úgy érzed: önismétlésekbe futsz bele.
Milyen érzés az embernek önmagát nézni a moziban? Szereted, vagy nem tudsz elvonatkoztatni attól, hogy az ott te vagy?
Én mindig visszanéztem magam színházi előadásokban, majd tönkre is mentem utána rendesen. Ez a filmvetítés is olyan volt. Nagyon tartottam tőle, hisz nem tudtam, végül mi került bele, hogyan lett vágva. Veszprémben volt a bemutatója, ott láttam először. Halálfélelmem volt, hisz általában a nézők nézik, ahogy a színpadon játszom, és nem együtt nézünk engem. Az első pár jelenetnél még csak azt láttam, hogy „jaj, Márta, hogy nézel ki, s jaj, mit csinálsz, túl sok, túl kevés”. De aztán annyira magával ragadott a film, és olyan jól reagált rá a közönség, hogy elkezdtem én is jól érezni magam, és élvezni a vetítést.
Szerinted vajdasági magyar színésznőként kisebb labdákba tudsz rúgni a filmes pályán, mint azok, akik Budapesten, mindennek a sűrűjében élnek?
Ennek a szakmának az a természete, hogy nagyon nehéz a körforgásba bekerülni. Főleg kezdő színészként. Ezt látom a fiatal kollégákon is. És ilyen a film is. Egy rendező számára is óriási rizikó lehet, hogy éppen neked szavaz bizalmat, akit még nem annyira ismernek, de ha ez megtörténik: ha összejön, hogy megmutasd, ki vagy, és azt, hogy van miből fejlődj, akkor szerintem van esélyed.
Az Így vagy tökéletes bemutatója után jó ideig nem hívtak egyetlen filmbe sem, aztán az utóbbi egy hónapban négybe is. Ebből egy szerb, három magyar. Rá is kérdeztem az egyik castingiroda vezetőjénél, hogy hogyan is van ez. Ő annyit mondott, hogy vannak az univerzumnak ilyen összecsomósodásai. Igaza lehet. Ez a szakma olyan, hogy néha nagyon beindul minden, jönnek a jó szerepek, aztán jön a semmi vagy a rosszabb munkák. Az a legnagyobb kihívás, hogy ilyenkor se veszítsd el a szereteted és a hited a szakma iránt, bízva abban, hogy jönnek a jobb időszakok.
Harmincas évei második felében járó színésznők számára mennyi főszerepet tartogat a drámairodalom? Valamiért szeretik azt mondogatni, hogy nem túl sokat, ez a korszak üresjárat. Egyáltalán foglalkoztat a korod?
Én a legjobb szerepeimet a harmincas éveimben kaptam, de most még jobbak jönnek. Az tény, hogy a klasszikus drámairodalomban kevesebb női főszerep van, de a kortárs drámák már másként íródnak, szerintem történt ebben az ügyben előrelépés. A korról szólva: nagyon szeretem azokat az európai színésznőket, akik nem arra építik a karrierjüket, hogy hogyan néznek ki vagy hány évesek, hanem a korukkal együtt járó valamiféle méltóság is jellemzi őket. Nehéz ebben önazonosnak maradni, mert mindenhonnan az ellenkezőjét nyomják neked, de ha nemet mondasz egy szájfeltöltésre, önmagadnak teszel jót.
A színház másik oldala érdekelt valaha? Mondjuk a rendezés? Vagy esetleg a tanítás?
A rendezés egyáltalán nem, az számomra rémálom. Nem is értem, miért jut eszükbe embereknek, hogy rendezők legyenek. Kapnak egy óvodát, azaz egy csomó nárcisztikus, egomániás színészt, hogy zöld ágra vergődjenek velük, és meggyőzzék őket az elképzeléseikről. A tanítás már más tészta. Korábban nagyon érdekelt, Kokan Mladenović rendező magániskolájában tanítottam is, és az Újvidéki Színművészeti Akadémián is tartottam órákat.
Zsámbéki Gábor egyszer azt mondta nekem, hogy valaki önbizalmát felépíteni hosszadalmas és kemény munka, de tönkretenni elég egyetlen jól irányzott ütés. Szerintem én abban vagyok jó, hogy segítsem a fiatalokat a szárnyuk bontogatásában. Erre már többször kaptam pozitív visszajelzést, de úgy látszik, nem most kellett tanárnak lennem. Amikor „túlakartam” valamit, az nem jött össze, amikor pedig átadtam magam a világ gyengéd közönyének, nagyon szépen megnyíltak előttem kapuk, és jó dolgok történtek velem. Szóval jó nem túlságosan akarni valamit.
Fotók: Szerda Zsófia / Kultúra.hu
