Szerb és orosz közönsége is van a magyar színháznak Újvidéken

Fergeteges zenés előadás, a Történt egyszer Újvidéken bemutatója előtt álltok. Miért döntöttél úgy, hogy nem már meglévő zenés darabot veszel elő és rendezel meg, hanem új történet íródjon?

Nem olyan régen kerültem az Újvidéki Színház élére; ez az első projekt, ami már az én igazgatói koncepcióm része. Jónak gondoltam olyan produkcióval kezdeni, amelynek a munkafolyamata az Újvidéki Színház és az újvidéki színészek identitásáról szól. Az előadásban az elmúlt ötven év szórakoztatóbb múltjához nyúltunk vissza, de nem idézetekként, muzeális vagy adminisztratív módon mutatjuk be őket, hanem részévé válnak az előadásnak. Ennek rövid története, alaphelyzete az, hogy a színészek a színház ötvenéves születésnapjára szervezett gálaműsor másnapján, hajnalban, miután az utolsó vendéget is kikísérték, megtudják, hogy reggel társulati ülésük lesz. Rájönnek, hogy már nem érdemes hazamenni, s miközben várakoznak, zajlani kezd az az őrület, amit majd a nézők látni fognak. Az előadáson azért át-átszalad az elmúlt ötven év valamilyen kontextusa, de aki múltidézést szeretne látni, az csalódni fog, hisz az előadásnak ahhoz semmi köze. A múlttal két könyv is foglalkozik majd, egy szerb és egy magyar nyelvű kiadvány. A magyar nyelvűt Góli Kornélia írja, a szerbet Vladimir Kopicl és Zoran Maksimović, és mindkét könyv az évad folyamán jelenik meg. Így azok igényeit is kielégítjük, akik erre vágynak.

A munkamódszeredet ismerve feltételezem, hogy most is nagyon sokat beszélgettetek a próbafolyamat elején.

Igen. A Történt egyszer Újvidéken című előadás ismét a színházzal foglalkozik. A színház és a közönség, a színészek és a rendezők, a színészek önmagukhoz való viszonyával és nem utolsósorban a drámai klasszikus színház és a kortárs színház közti vélt vagy valós konfliktusokkal. Egyszóval a művészi identitást járja körül kisebbségi kontextusban.

Az Újvidéki kisebbségi színház Szerbiában. Nagyon érdekes és jó, hogy mindig is volt szerb közönsége, és ez a mai napig is így van, sőt. Az újvidéki szerbség, az értelmiség egy része saját színházának érzi. Szervesen kapcsolódik a város életéhez. Ezt az előadást szerintem azok is élvezhetik, akik ismerik az Újvidéki Színházat, és azok is, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy melyik színház milyen előadását nézik. Sok dal lesz benne; kilencven százalékuk azoknak az előadásoknak a dalbetéte, amelyeket itt korábban játszottak. Hogy csak néhányat említsek: a Chicago, a Csárdáskirálynő, a Csókos asszony, a Hair, Az én Karádym. De Szerda Árpád zeneszerző saját dalai is benne lesznek, és néhány egyéb zeneszám is, amely a témához, a korhoz kapcsolódik.

Friss igazgatóként mi az, amin a közeljövőben változtatni, javítani szeretnél?

Azon dolgozom, hogy szervesen kapcsolódjunk ahhoz a közeghez, amiben létezik, tehát ne csak fesztiválozó, utazgató színház legyünk, mint az előző évekre jellemző volt. Kicsit elhanyagolódott a közönséggel való kapcsolat. Most viszont sokkal aktívabban vagyunk jelen a városban, mint az elmúlt évtizedben talán bármikor. Nagyon fontosnak tartom, hogy az újvidéki közönséggel – elsősorban a szerbbel és a magyarral – tovább építsük ezt a kapcsolatot.

Idén Tomi Janežić rendezi az 1981 című produkciót, Miloš Lolić pedig – ami, úgy gondolom, kuriózumnak számít – Feydeau Mit járkálsz meztelenül című vígjátékát. Lolić nem feltétlenül vaudeville-ek (zenés-táncos színpadi műfaj – a szerk.) rendezőjeként ismert. Olyan rendezőkkel fogunk dolgozni, akik számítanak a régió kortárs színházi világában. Nemcsak azért fontos a velük való közös munka, mert sikeres előadásokat készítenek, hanem azért is, mert hihetetlen szakmai tudásuk van. Szerintem mindkét munkának pozitív pedagógiai hatása is lesz a színészekre. Attól, hogy valaki ötvenéves, még semmi nincs lezárva előtte, körülötte, benne. Szerencsére a mostani munka során úgy tapasztaltam, hogy a színészekben megérett az igény és a hajlandóság, akarnak fejlődni.

Nem először rendezel az Újvidéki Színházban, a Marat the Sade, a Hasszán aga hitvese, a Bánk bán vagy a Neoplanta mind-mind sikeres előadásaid voltak itt. Más-e most dolgozni a társulattal, hogy igazgató is vagy?

Nem érzem így. Néha pillanatokra tudatosodik, vagy ők tudatosítják bennem, hogy már nemcsak rendező vagyok itt, hanem igazgató is. A próbák során azonban soha nem jutott eszembe, és a viselkedésem sem más tőle. Igazgatóként ugyanúgy meg kell nyerned a színészeket, el kell jutnod velük arra a pontra, hogy a közös munka konfliktusmentes legyen, pláne mivel a színházművészetet érintő témát dolgozunk fel. Persze én azért egy kicsit hajlottam arra, hogy kiprovokálódjanak szakmai konfliktusok, és ezek révén körvonalazódjon a színházunk ars poeticája. Rengeteg pro és kontra érv hangzott el.

A legtöbb színházban, így nálunk is az a helyzet, hogy nemigen adódik lehetőség frissíteni a társulatot, és az elöregedés jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy idősek a színészek, de a legtöbbjük már elég régóta tagja a társulatnak. A beállt gondolatvilág, rögzült elképzelések következtében nem egyszerű őket arra inspirálni, hogy ebből ki- és továbblépjenek.

Új, elegánsabb külsőt kapott a nagyterem, zajlik a Nézők iskolája programsorozat, orosz feliratot kapott az Anna Karenina című előadásotok, városi busz oldaláról mosolyognak az Újvidéki Színház színészei, szóval látványos a pezsgés. Mi a következő lépés?

Rengeteg dolgunk lesz még, ugyanis elég elhanyagolt állapotban van az épület. Kívülről nemrég kapott új festést, de amikor megérkeztem, olyan dolgokkal szembesültem, amik valamiért rajtam kívül senki mást nem zavartak, mert megszokták őket. Például a beázó női vécét. Az ember megszokja azt, amiben él, nem tud a kívülálló szemével nézni rá, pedig fontos lenne. Nem kell arra várni, hogy óriási felújításra kapjunk pénzt, hanem addig is dolgozzunk mindenen, amin lehet.

Szerbiában az ellenkező a gyakorlat a színházaknál, én viszont már a Kosztolányi Dezső Színházban is azt csináltam, hogy ha két lámpára van pénz, akkor kettőt veszünk. Ha a falak átfestésére, akkor megcsináljuk. Sikerült légtisztítókat beszereznünk az öltözőkbe, a klub falát is kezeltettük, hogy ne nedvesedjen, szóval sok apró dolog történik. Sajnos kicsit hajcsárként is kell léteznem, hogy az emberek elvégezzék a munkákat, mert elég demotivált állapotban vettem át a színházat, s ezen a rossz fizetésviszonyok sem segítettek, ami egyébként országos szintű probléma, pláne a műszaki munkatársakat illetően.

A marketinges érzéketeket meg kell dicsérjem, akár az orosz feliratra, akár a Nézők iskolájára gondolok.

A felirat az egyik munkatársam ötlete volt, és én is jónak találtam. Rengeteg oroszországi ember él Újvidéken, az orosz felirat számukra készült. Meglepően jó fogadtatásra lelt az orosz lakosok körében, úgyhogy most már ők is járnak az előadásra, nem is kis számban.

A Nézők iskolája Ljubica Ristovski projektje, már Szabadkán elkezdte. Átlag nézők jelentkezhetnek a többalkalmas képzésre, amelynek során színházi szakemberek, dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők, rendezők tartanak nekik előadásokat. Én olyan húsz emberre számítottam, ehhez képest több mint hatvanan jelentkeztek, és körülbelül negyvenöt ember fogja végigcsinálni. Jelenleg nem kevés előadásunk van repertoáron, amire már elővételben elkelnek a jegyek: telt ház előtt játszanak a színészeink. Ez azért korábban nem volt megszokott, és nem is magától értetődő.

Mik a legnagyobb erősségei és fogyatékosságai az Újvidéki Színház csapatának?

Amellett, hogy nagyon sok jó színész dolgozik itt, hihetetlenül muzikális társulatról van szó, amelynek emberfeletti a munkaerkölcse. A színészek eszméletlenül fegyelmezettek, zokszó nélkül tudnak odaadóan dolgozni. A hátrányunk pedig talán az, hogy nehezen tudják a színházat másmilyennek elképzelni, mint amilyennek akkor képzelték, amikor befejezték az egyetemet. Elfogadni, hogy nem annyira klasszikus vagy zárt módon kellene viszonyulni a színházhoz, mint sokan teszik. Remélem, hogy jól hatunk majd egymásra e téren is.

A Kosztolányi Dezső Színház nem hiányzik? Mégiscsak életed egyik fontos időszakát töltötted ott, és nem kevés évig álltál az élén.

A társulat nagyon hiányzik. Az ott dolgozó emberek. Az utolsó előadás, amit már Újvidékről rendeztem a KDSZ-ben, A hallgatás költészete volt. Akkor éreztem meg, hogy mi ott a KDSZ-ben olyan színházat hoztunk létre, ahol még azt a darabot meg is lehetett csinálni. Persze meg lehetne máshol is, de a legtöbb színházban, amit ismerek, nem. S nem csak a rendszer, az igazgatóság vagy a művészi begyöpösödöttség miatt, hanem a társulatok állapota miatt sem. A Kosztolányiban azzal a kis társulattal nagyon komoly színházat sikerült csinálnunk. A második generációs társulattal is és az előzővel is. Az évek során létrejött az, amit ma kosztolányisnak neveznek az emberek, és örülök, hogy ez így alakult.

Rendezőként milyen munkáid lesznek a közeljövőben?

A következő a Szarajevói Nemzeti Színházban Pintér Béla Parasztoperája lesz. A korrepetíciós próbák egy ideje már zajlanak, igen komolyan készülnek a produkcióra. Azt követően még két másik nemzeti színházban rendezek. Az egyik a Belgrádi Nemzeti Színház, ahol Bulgakov A mester és Margaritája alapján készül előadásom, a másik az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, ahol Végel László Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című produkciója készül majd el. Az év legvégén az Újvidéki Színházban Tasnádi István Next című szövege alapján rendezek előadást. Emellett az Újvidéki Színházban Puskás Zoltán, Lénárd Róbert és jómagam szeretnénk programsorozatot indítani, aminek Cabaret Piccolo Grande lesz a címe. Kötetlen, jó értelemben szemtelen, szatirikus sorozatra kell számítani. Olyanra, mint egy jó kabaré.

Végel Lászlót említetted. Neoplanta című előadásod is az ő könyve alapján készült, és a mai napig telt házzal játsszátok. Van hozzá vagy Végelhez valamiféle különleges viszonyod?

A nyolcvanvalahanyadiknál tartunk, az előző vezetés négy évig szüneteltette az előadást; a mai napig nem tudom, miért. Azért újítottuk fel, mert az Újvidék Európa Kulturális Fővárosa projekt részeként Végel német kiadója külön kérte a műsorra tűzését. Azért is kötődöm ehhez az előadáshoz, mert nagyon nehéz volt megszülni. Amikor készítettük, az emberek féltek a problémákról beszélni. Ebben a darabban kimondódnak olyan dolgok, amiket addig nem volt szokás kimondani sem Újvidéken, sem az Újvidéki Színházban. Az volt a jó, ha a kisebbség jópofa és aranyos művészettel foglalkozott, míg a Neoplanta őszintébben nyúl bizonyos témákhoz. Az előadásnak pedig nagyon pozitív fogadtatása volt. Egyszer nyilván ki fog fulladni, de a századikat még jó lenne lejátszani és megünnepelni. Ez volt ott az első olyan előadás, amelyben többet építettünk improvizációkra, beszélgetésre. Nagyon mély, lelki, studiózus, azaz gondos munka volt. Sokat vitatkoztunk, gondolkoztunk, akár egymás ellenében is. Újvidékről szól, de nem csak Újvidékről. A Neoplanta, ha úgy tetszik, a Vajdaságról is szól. A jelenünkről, az életünkről, az identitásunkról. Bátor előadás nemzeti szempontból is. Végel kimond olyan dolgokat, amiket az úgynevezett konzervatív színházi környezet meg sem mer említeni. A Neoplanta komoly kiállás magunkért és magunk mellett.

Decemberben A hallgatás költészete Szarajavóban vendégszerepelt, az előadás után pedig a munkásságodról faggatott Haris Pašović. Akkor azt mondtad, hogy te a színházat inkább csinálni szereted, nézni annyira nem.

Nem tudom, hogy szeretek-e színházba járni, vagy nem. Lehet, hogy lusta is vagyok, de tény, hogy nem járok túl sokat színházba. Talán azért is, mert amit én csinálok, ahhoz a saját depresszióm kell. Jó, nem kell, de van. Azon viszont elkezdtem gondolkozni, hogy vannak emberek – te is ilyen vagy –, akik szeretnek színházba járni, s ebben még valami örömet is találnak. Én nagyon nehezen találom meg a nézői identitásomat, amelyben el tudom engedni magamat, és átadni valaminek. Nem vagyok frusztrált, nincs semmi bajom, csak arra jöttem rá, hogy nekem a színházban nem nézői az identitásom. Nem úgy vagyok ott.

Persze nézek előadásokat, sőt szerintem jó néző vagyok, mert a legrosszabb előadások után is megmagyarázom magamnak, hogy milyen jók voltak, és én még ilyenekre se lennék képes. Összetett dolog ez. Kialakult, hogy nekünk, akik színházzal foglalkozunk, muszáj néznünk egymást. Szerintem azonban nem muszáj. Mindenki csinálja a sajátját, ugyanakkor jó tudni, hogy ki mit csinál; mi az, amiről mások úgy érzik, hogy kortárs gondolat. Szóval szeretnék többet nézni előadásokat, mert érdekel, hogy mások mit csinálnak, de tény, hogy a legtöbb esetben enyhe csalódással megyek haza a színházból.

Portréfotó: Szerda Zsófi