A fesztivál programjában zavarba ejtően és néhol viccesen keverednek szoros értelemben egyházi és tágabban kulturális tartalmú programok. Nagyon tetszik például az a bizonyára véletlen poén, hogy külön jelzik: a bencés közösség imájára és a misére ingyenes a belépés, míg a kissé enigmatikus, Ásványok és irodalom című programra támogatói jegyet kell venni, és regisztrációhoz kötött. Ez a kettősség és ellentmondás talán Pannonhalma karakteréből is fakad, amely egyszerre a szerzetesi élet színtere, és „átjáróház”, ahol egymást érik a turistabuszok. A külvilággal való párbeszéd, a hozzá való kapcsolódás törekvése, a korszerűség iránti igény pedig a közösség közismert és elismert erénye. Mi önöknél az uralkodó álláspont szentre és profánra, hitre és kultúrára vonatkozóan, ez a viszony belülről hogyan fest? Már persze ha ez a „bent” valóban létezik, és Pannonhalma nem mindenestül a világ része.
A kolostorban este tíz és reggel fél hét között nincs internet; azért fél hétig, mert hatkor van a reggeli ima. Így védjük a bentet. Mert van „bent”: olyan is, ahova csak a szerzetesek léphetnek be, a klauzúra. És az érinthetetlen a fesztivál idején is. Akárcsak évről évre a húsvéti szent három nap idején, amikor négyszáz vendéget fogadunk be, akik velünk együtt élik meg az ünnepet. De az igaz, hogy a fesztivál során nagyobb a „horzsolódási felület”, és több alkalmazkodásra van szükség a részünkről. Ennek az az oka, hogy húsvétkor hitünkben osztozó emberek „lakják be” a monostort, míg az Arcus Temporum idején a kultúra platformján nagyon különböző beállítottságú emberekkel találkozunk.
Amit az imáink ingyenes látogathatóságáról kérdezett, az arra a változásra utal, amelyet hat éve vezettünk be. Azóta reggel hattól este hatig a közösségünk imaalkalmai adják a fesztivál vázát, és mindenki számára biztosítani akarjuk, hogy e belső magját is megismerje az életünknek. Ettől eggyel „kijjebb” helyezkednek el a spirituális programok, amelyeket szerzetesek és civilek együtt vezetnek. Ilyen az Ásványok és irodalom című tárlatvezetés is, amelyet Ontko Henrik atya vezet Komálovics Zoltán költő-magyartanárral.
Ásványok és irodalom?! Először azt hittem, ez valami vicc.
A fesztivál idei témája a megújulás, ennek része az ásványtárunk felújítása. Az ásványaink mindeddig dobozokban, porosan, a tetőtérben szunnyadtak, most azonban lehoztuk őket a gyűjteményi folyosóra, és alapos tisztogatáson estek át. Az ELTE szakértői pedig megvizsgálták őket, és kiderült, hogy a miénk az ország második legjelentősebb ásványtára. Vagyis igencsak érdemes a bemutatásra. Amikor ennek a módjáról gondolkodtunk, eszembe jutott Adalbert Stifter ásványos elbeszéléssorozata, amely 1853-ban Pesten, Bunte Steine (Tarka kövek) címmel jelent meg. A novellák közül talán a Bergkristall a legismertebb. Ez alapján máris készen állt az irodalmi ásványséta terve, vagyis egyáltalán nem viccről van szó. Komálovics tanár úr és Henrik atya már nagyon készül a program irodalmi és ásványtani értelemben egyaránt szakszerű vezetésére.
Korábban felekezeti lapnál dolgoztam, és amikor a Kultúra.hu-hoz kerültem, csodálkozva figyeltem fel a beállítottságom fokozatos megváltozására. Mindarra, ami az egyházi burokban evidensnek tűnt, egyszer csak már úgy tekintettem, mint amit meg kell magyarázni, „le kell fordítani”. Míg korábban teljesen naivan azt hittem, hogy amit mi egyházi berkekben értünk, azt mindenki érti. Pedig a többség számára valójában szinte teljesen érthetetlen halandzsának tűnik. Az ön számára fesztiváligazgatóként hogyan vetődik fel ez a probléma? Mint a két világ között közvetítő tolmácsnak milyen feladatokat kell magára vállalnia a siker érdekében?
Az egyház és a hívő ember nagy kísértése, hogy azt gondolja magáról: az igazság birtokában van. Pedig nem ez a hitünk. Mi abban hiszünk, hogy az igazság egy személy, Jézus Krisztus. Egy másik személyt azonban nem lehet birtokolni, ahogyan Isten igéjét sem. Csak a befogadói lehetünk, csak kapcsolatba kerülhetünk vele. És míg a külvilág számára a vallásos emberek birtokosi attitűdje elidegenítő, hívő és hitetlen a kultúra befogadójaként egy platformra kerülhet.
Keller András hegedűművész, a fesztivál zenei művészeti vezetője egyszer azt mondta: „Nekünk, zenészeknek mindennap a nulláról kell kezdenünk, hogy azonosulhassunk a hangokkal. Alkotni csak önmagunk elvesztése árán lehet.” Ennek mintájára: mi, szerzetesek minden reggel azért kelünk fel, hogy aznap belehaljunk az Isten igéjébe. Hogy mindennapi önfeladásunkkal „boldog birtokosokból” küzdő befogadókká váljunk, akik a fesztivál idején hozzánk látogatókkal vállvetve törekszünk a megértésre. Minden nagy művészt a lemondás aszkézise jellemez.
De mondok másik példát is. Tavaszi programunk, a szerzetesfutás során Bakonybélből Pannonhalmára az ötven kilométeres távolsággal való küzdelem kinyit bennünket, bencéseket mindazok felé, akik velünk tartanak. Akárcsak az Arcus Temporumon: a kulturális-spirituális befogadás érdekében tett erőfeszítéseink minden résztvevővel összekötik a közösségünk tagjait.
Érdekes, ahogyan Pannonhalma egyszerre hangsúlyozza sok évszázados hagyományait és a jelenben állását; azt, hogy a ma számára is van mit mondania. Programajánlójukban a hagyományos és a kortárs kultúra ötvözéséről írnak. De létezik ilyen? Nem szemfényvesztés ez? Mi képesíthetné éppen Pannonhalmát és a bencéseket a nagy integrátor szerepére?
Erre is vonatkoznak a korábbiak: a birtoklás illúziója intellektuális értelemben is tévút. De az azért megüti az embert, ha kimondja, hogy pannonhalmai szerzetesként egy 1026 éves közösség tagja. Ráadásul egy olyan helyen, ahol minden az, ami: semmi sem „neo-”, mert minden kor a saját stílusában hozott létre művészeti alkotásokat, a gótikustól a Bauhausig. Aminek a tanulsága számomra az, hogy benne kell élnünk a korunkban, és mindig élénk párbeszédben maradnunk vele. Ehhez nem kell letagadnom sem azt, honnan jövök, sem azt, hol vagyok most.
A könyvtárunk mennyezetére Pallasz Athénét, a tudományok pogány istennőjét festették. Elgondolkodtató, hogy egy egyházi épületben hogyan merték ezt annak idején megtenni. A bejárat felett látható apró, körülbelül harminc centiméteres kereszt adja meg a választ. Ha tudom, honnan jövök, ha önazonos vagyok, semmilyen találkozástól nem kell félnem. Kortársnak és klasszikusnak ezért jó egymás mellé kerülnie.
Évszázados kulturális értékeink már kiállták az idő próbáját, míg a kortárs teljesítmények megítélése mindig véleményes – bár ez alól egy olyan élő klasszikus, mint Nádas Péter, az idei fesztivál díszvendége éppen kivételnek számít. Mi adja a bátorságot önöknek, hogy bizonyos alkotók, művek, felfogások mellett itt és most letegyék a voksukat? Vannak-e ez ügyben sajátos, spirituális szempontjaik, vagy úgymond mennek a közvélemény és a szakmai tekintélyek, a közmegegyezés után?
Erre két válaszom is van. Az első a szerialitás ereje, tehát az Arcus Temporum 18 éves sorozatából fakadó erő. Amely szorosan kapcsolódik a kortárs kultúrával folytatott párbeszéd erejéhez. Ez azt jelenti, hogy hozhatunk esetenként akár rossz esztétikai döntéseket is, de nekünk nem az egyedi döntésekben kell látnunk magunkat, hanem a fesztivál 18 éves folyamatában.
A második válaszom: fontos idei eseményünk a kortárs fiatal művészek kiállítása olyan alkotásokból, amelyek Pannonhalma felkérésére, direkt erre az alkalomra születtek. Úgy képzelem, hogy ötven év múlva a művészettörténeti könyvekben szerepelni fog majd a „pannonhalmai korszak”, amelynek műveire mi inspiráltuk, „hívtuk ki” a művészeket. De persze működik a kánon és a piac is, amelynek megvannak a maga játékszabályai, és ha valaki belép ebbe a játéktérbe, el kell őket fogadnia. De ugyan mi baj történhetne, ha így teszünk?
Mintha nem tudatosítaná eléggé Pannonhalma elképesztő „szívóerejét”, mágneses hatását, amely szorosan összefügg a kivételes anyagi lehetőségeivel: hogy mecénás lehet. És ez akár függetlenedhet is az általa képviselt értékektől. Manapság rengeteg egyházi épület, gyűjtemény újul meg, a restaurátorok aranykorát éljük. Ettől azonban még nem lesz nagyobb a hit iránti érdeklődés.
Mélyi József, a főapátság művészeti tanácsadója hívta fel rá a figyelmemet, hogy a mai művészetfelfogás a mecenatúra megszűnésével, a művészi hivatás önálló foglalkozássá válásával jött létre. Amivel mi próbálkozunk, az a mecenatúra nemes felfogását újítja meg: Mária, újul világ nevedben című kiállításunk három alkotását a mi felkérésünkre készítették el az alkotók: Czene Márta, Imre Mariann és Zellei Boglárka Éva. A felkérések nélkül ezek a művek nem vagy nem ebben a formában léteznének.
És persze a másik oldalon ott van a személyesség. A kortárs kiállítások létrehozásának nálunk mindig az a legérdekesebb szakasza, amikor hosszasan beszélgetünk, együtt gondolkodunk a kurátorral és a művészekkel. Ilyenkor az a nagy kérdés, hogy átvillan-e valami. Hiszen ez a fajta mecénási tevékenység nem szólhat kizárólag technikai tudásról vagy művészetfinanszírozásról. Hanem a közösségről, a horizontok összeolvadásáról, a művészi autonómia és a megrendelői elképzelések termékeny feszültségéről kell szólnia. Igazi spirituális – akár vallásos – művészet csakis a személyes és a közösségi megérintődésből jöhet létre.
Hol a szent helye ma? Teljesen rosszul látja a világot, aki úgy gondolja, hogy egyre szűkebb terekbe szorul vissza, és például olyasféle rezervátumokba kénytelen húzódni, mint Pannonhalma? Sokan tekintenek úgy az egyházakra, mint amelyek már csak utóvédharcot folytatnak, miközben a világ réges-rég másfelé robog, és legfeljebb a dicső múlt iránti tiszteletből hallgatja meg őket, de valójában már alig figyel rájuk.
A szent helye az emberi szív mélységeiben van. Persze ez egy hívő ember válasza. A világ krízisei láttán nehéz nem észrevenni a szívünk mélyén meglapuló szorongást, sebzettséget. A fő kérdés az, hogy a szív érzékenységére ki milyen választ tud adni, az érintett pedig milyen választ tud beengedni. Amikor szent terekről beszélünk, valójában közösségekre gondolunk, mert topográfiai szent hely ember nélkül nem létezik. A közösségeinknek kellene kapcsolatban maradniuk az emberek szíve mélyén reszkető vággyal. Ott találjuk meg a szentet.
Megújulás: attól tartok, a világ erre is spirituális halandzsaként tekint. Sokunknak megadatnak ugyan nagy megújulások, újrakezdések, de az azért árnyalja a képet, hogy általában válságok előzik meg őket, amelyeknek éppen az a lényegük, hogy nem tudható, lesz-e belőlük felállás, vagy inkább újabb válságok előjeleiként kell rájuk tekintenünk. 2022 Magyarországán ez elég áthallásos, és a megújulás csak távoli délibábként jelenik meg a horizonton, a meghatározó kortünet pedig az aggodalom, a válságtudat, a bizonytalanságérzet. Mit üzen a világnak Pannonhalma ezen a nyáron a megújulás fogalmának középpontba állításával?
A megújulás fogalma számunkra kevésbé kontextusfüggő, nem aktualitásokra reagáló. Három éven át 2024-re, a bazilika építésének nyolcszáz éves évfordulójára készülünk ugyanis. 2021 ennek jegyében az emlékezet, 2022 a megújulás, 2023 pedig a zarándoklat éve lesz nálunk. Ciklikus és lineáris időtapasztalat kettősségéről van szó, amely a keresztény gondolkodásban kódolva van. Jó példa erre az állandó megtérés keresztény fogalma. Önellentmondás: hogyan lehet a változás dinamikáját az állandóság statikájával „amalgámozni”? A megtérés egyszeri esemény és mindennap újrakezdendő folyamat egyszerre. De mondom, amikor a három év programját terveztük, még nem tudtuk, mi lesz idén. A fesztivál és Pannonhalma idei üzenete szerintem az, hogy a megtérés – a megújulás – mindig csak egy viszonyítási pont összefüggésében képzelhető el. Csakis a közösségben és a közösségért végzett erőfeszítések révén mozdulhatunk ki a holtpontról.
Nádas Péter jelenléte a fotóival és a Saját halál-felolvasószínházzal, továbbá a monográfusával, Bazsányi Sándorral folytatandó beszélgetése óriási hozzáadott értéke lesz a fesztiválnak, sőt azt is lehetne mondani, hogy vele a lehető legnagyobb halat fogták ki Magyarország kulturális vizeiből. A Saját halál elképesztően izgalmas „riport” odaátról, tudósítás a halálról mint születésről. De azért csak ott vannak benne ezek a mondatok: „Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében, be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem. Milyen nevetséges voltam ezzel az egész emberi hiszékenységemmel. Kínos tévedés. Az erő azonban minden emberi képzetnél hatalmasabb. Elképzeléséhez túl erőteljes lehetett a testem. A lélek emlékezete az istenekről alkotott képpel ugyan figyelmeztetett. A teremtő erő fogad vissza magába.” A „teremtő erő” emlegetésével Nádas mintha ellentmondana önmagának, hiszen ez a kifejezés Isten szinonimája. Ön hogyan tekint erre a műre, és melyeket tart a Nádas-életmű legvonzóbb vonásainak?
Nádas Péter előzetes látogatása Pannonhalmán kulturális igazgatói történetem egyik legnagyobb élménye volt. Cirill és Asztrik főapát úr kávéra invitálta meg. Áradó beszélgetés indult ott történelemről, sorsról, művészetről, amelyben olyan jó lett volna még nagyon sokáig benne maradni! Esterházy Péter, Nádas Péter otthon volt és otthon van az ország legrégebbi házában, ami nagyon nagy megtiszteltetés számunkra.
A Saját halált autobiografikus és transzponált alkotásként egyaránt fel lehet fogni, erről a befogadó dönt. A belőle készült darab előadásának helye eredetileg a Boldogasszony-kápolna lett volna, de aztán áthelyeztük a főkönyvtárba. Számomra azonban a kápolna kontextusában értelmezhető a legjobban. Alatta nyugszanak ugyanis az elhunyt bencés szerzetesek. Felettük, a nyugati oldalon egy Szent Benedek halálát, a keletin pedig egy Jézus Krisztus feltámadását ábrázoló oltárkép látható.
A magyar kultúra legmeghatározóbb alakja által megírt szöveg Dömötör András által rendezett felolvasószínházi változata számára én el sem tudnék alkalmasabb környezetet képzelni. A halálközeli tapasztalat, annak művészi feldolgozása, vagy ha úgy tetszik, a halálról szóló beszéd lehetetlenségével küzdő narratíva nem fejesugrás-e a legnagyobb kérdéseink közé? Olyan kérdések közé, amelyekre csak Szent Benedek és Jézus Krisztus, na meg az előttünk élt és már elköltözött szerzetesgenerációk tudnak választ adni?
És hogy Isten nem létezik? Tomáš Halík cseh pap és vallásszociológus szívesen beszél „a hívők hitetlenségéről és a hitetlenek hitéről”. Az „Isten nincs” mondat parafrázisa számomra Halík nyomán ez: Isten sokkal nagyobb titok annál, semmint hogy a létezők és a valamik világában meg lehetne ragadni. De természetesen ez pusztán az én olvasatom.
A program áttekintése karakteresen zenei fesztiválnak mutatja az Arcus Temporumot. Mint ilyennek idén Bach és Lera Auerbach a „főszereplői”. Az utóbbiról megkérdeztem külön bejáratú klasszikus zenei gurumat, de szinte semmit sem tudott róla mondani. Ha Auerbach nevére rákeres az ember, két oldalon keresztül kizárólag az idei Arcus Temporumon való szerepléséről olvashat, a YouTube-on viszont több, keresztény ihletésű művére rá lehet akadni. Melyek voltak a meghívása melletti legfontosabb megfontolások?
E téren hagytuk magunkat Keller András által inspirálódni. A magyar zenei életnek jó néhány világszintű nagysága van, és ők benne állnak egy nagy, Európán is túlterjedő kapcsolatrendszerben. Óriási dolog, hogy képesek Magyarországra hozni nemzetközileg meghatározó jelentőségű alkotókat. Ilyen Lera Auerbach is, aki ráadásul kivételesen sokoldalú művész: zeneszerző, karmester, zongoraművész, író és szobrász is. Jól illik az Arcus Temporum összművészeti karakteréhez.
Keller András már régóta el szerette volna hívni Lerát Pannonhalmára. Meggyőződése szerint egy ilyen látogatáskor kettős folyamat zajlik: mi, a hely, a fesztivál gazdagodik egy világnagyság művészetével, és fordítva: mindaz, ami Pannonhalmán van – spiritualitás, személyesség, istenkeresés, közösség, ezeréves kultúra – hat a vendégre, inspirálja és alakítja. Büszke vagyok, hogy olyan művészek és látogatók jönnek el hozzánk a fesztiválra és a monostorba, akik bele mernek lépni az alakítás és alakulás „veszélyes” – mert néha bizony megújító – dinamikájába.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
