fbpx

„A zenét nem megérteni, hanem hallgatni, érezni kell” – Interjú Keller Andrással

„Az életem meghatározó része a tanítás, a zenekarban sem csinálok mást” – mondja Keller András, a Concerto Budapest zeneigazgatója és vezető karmestere, friss Kossuth-díjas. Működésmódját nagy mesterektől örökölte.

Hétévesen kezdett hegedülni, tizennégy évesen pedig már zeneakadémiai növendék volt. Körüllengte valamiféle csodagyerekmítosz?

Nem emlékszem, hogy effélével találkoztam volna. Egy-két évvel azelőtt, hogy odakerültem, létrehozták a különleges tehetségek tagozatát, oda vettek fel. Csodálatos időszak volt. Kovács Dénes, a zseniális hegedűművész, későbbi mesterem ült a rektori székben. Mi, előkészítősök sülve-főve együtt voltunk a Zeneakadémián. Az egész napunkat ott töltöttük, habzsoltuk a zenét, mindent meghallgattunk. Kocsis Zoltán, aki nyolc évvel volt idősebb nálam, rengeteget játszott nekünk, „kis lurkóknak”. Így ismertem meg a zenekari irodalom jelentős részét, és ez mindmáig meghatározó élményem. Aranykor volt, mert fantasztikus mesterek tanítottak bennünket: a már említett Kovács Dénes, Kurtág György, Mihály András, Simon Albert, Rados Ferenc. Páratlan légkörben telt a kamaszkorom, később pedig az egyetemi évek. Kívánom, hogy a mai fiatalok hasonló inspirációt kapjanak.

1983-ban Ferencsik János 23 esztendősen meghívta a koncertmesteri posztra az Állami Hangversenyzenekarhoz (ÁHZ).

Ugyanakkor az Országos Filharmónia szólistája lettem, és 1984-től a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere is voltam.

1987-ben alakította meg a Keller Quartetet.

A Zeneakadémián nem igazán érdekelt a kvartettezés. Nem vettem túl komolyan, míg egyszer meg nem hallottam Beethoven op.132-es a-moll vonósnégyesét a legendás Amadeus Quartet előadásában. A lassú tétel – Heiliger Dankgesang eines Genesenen an die Gottheit – egyszerűen rabul ejtett.

Történt még valami: 1986. január elején Berkes Kálmán összehozott egy estet, amelyen Schubert oktettje és Beethoven szeptettje volt műsoron. Ott ismertem meg a későbbi társaimat. Akkor én már feltörekvő ifjú szólistaként a világot jártam, de egyedül sosem élveztem annyira a sikert, az utazást. Néhány hónap vívódás után egyszer csak elkezdtünk próbálni, és nagyon egymásra találtunk, összeállt a kvartett: Gál Zoltán és Kertész Ottó, Pilz János és én. Képzőművész barátaink, Galambos Tamás és Szilágyi Ildikó lehetővé tették számunkra, hogy éjszakánként a házukban próbálhassunk. Hajnali négyig-ötig hallgattuk a régi nagy kvartetteket, a Busch, a Végh, a Hungarian és a Quartetto Italiano csodálatos felvételeit; ők ihlettek minket.

Szép és emlékezetes dátum: 1987. március 14-én, a Régi Zeneakadémián adták az első koncertjüket.

Látni lehetett, hogy a vonósnégyes nem pusztán kaland, hanem erős elhivatottság. És nyilvánvaló volt, hogy minden együtt nem mehet, így fájó szívvel elbúcsúztam az ÁHZ-tól. Hálás vagyok az ott töltött évekért, mert nemcsak megtisztelőnek éreztem, hogy egy ilyen nagy múltú együttes első pultjánál ülhetek, hanem a zenekari munka fegyelemre, rendszeretetre, odaadó felkészülésre is serkentett. Az Országos Filharmóniától szabadságra mentem; ha jól meggondolom, ma is ez ott a státuszom… 1991-ben, amikor elkezdődött a BFZ állandó együttessé válásának folyamata, tőlük is el kellett köszönnöm. Annál is inkább, mert az előző évben, 1990-ben megnyertük a kor két legjelentősebb vonósnégyesversenyét, az Evianit és a Reggio Emilia-i Borcianit, és az első díjak mellett elhoztuk az összes létező különdíjat is.

A kamarazene világában ez világ- és olimpiai bajnoki címnek számított.

Felfigyelt ránk a világ, sorra jöttek a meghívások nagy nemzetközi ügynökségekről, lemezkiadóktól. Kezdetben Gedényi Ildikó volt a menedzserünk, aki rengeteget tett értünk, a Takács Quartet után minket is ő indított el a pályán. 1991-től a legnagyobb európai kvartettügynökség exkluzív művészei lettünk, és ezzel kinyílt előttünk a világ, de hosszú időre elvesztettük a kapcsolatot a magyar zeneélettel: egyszerűen elfelejtettek bennünket itthon. Számunkra ez nagyon fájó volt, hiszen itt éltünk, mégis csak külföldön játszottunk, mert itthon nem kért fel minket senki.

A repertoárjuk pedig jól demonstrálta szerte a világban a magyar zene, a vonóskultúra értékeit.

A magyar zenét akartuk elvinni mindenhová a világon. El is vittük, csaknem háromezer koncerten. Épp ezért bántott minket annyira a mellőzés. A sikerek árát nagyon megfizettük: családunk volt, gyerekeink, akiket hónapszám nem láttunk. Vándorok voltunk autóval és hangszerekkel. Olyasmit is megtettünk, hogy turné közben koncert után Hollandiából éjjel hazaautóztunk, hogy pár órát otthon lehessünk, és még aznap visszautaztunk a következő koncertre. Elképesztő dolgokat csináltunk, de fiatalok és vagányak voltunk. Emlékszem, egyszer Hamburgban egy nagy programot adtuk, másnap este pedig a La Roque d’Anthéron Fesztiválon Elisso Virsaladze partnereként kellett föllépnünk. A távolság több mint ezerötszáz kilométer… Ott már mindenki tűkön ült, az utolsó pillanatban estünk be; semmi próba, csak a tempókat beszéltük meg. Talán a pályánk legnagyszerűbb Brahms- és Schumann-kvintettjét játszottuk aznap, az adrenalin nyilván extra magas fokon működött.

A kvartett, igaz, új tagokkal, de ma is működik. Mondhatnánk: takaréklángon.

Bocsánat, takaréklángon nem lehet zenélni. De azt mondhatjuk, hogy 2007-től más lett a prioritás. Két dolog egyszerre hatott: egyrészt már nem tudtam tovább csinálni a mindennap más hotelben ébredést, a bőröndből élést: haza akartam jönni. Pedig annyi jót kaptunk, annyi elismerést szereztünk… Másrészt húsz éven át mindent a kvartettre áldoztam, és minden mást elfojtottam vagy háttérbe szorítottam. Ezt már nem tudtam így folytatni, hiszen a bennem élő kifejezésvágy mindenképpen szeretett volna más alakot is ölteni, mint a vonósnégyes. Eldöntöttem, hogy haza szeretnék jönni mint művész.

Az az igazság, hogy mi amolyan magyar fenegyerekekként viselkedtünk, és nem törődtünk a karrierrel. Nekem például ma sincs saját honlapom; aki akar, keressen, és megtalál.

Nemzetközi pályázatot hirdettek a Magyar Telekom Zenekar vezetésére, amit megnyertem, és így egy új  „nagy utazás” kezdődött számomra: a Concerto Budapest. Egyszeriben egy másik élet kezdett kirajzolódni. Elkezdtünk dolgozni, és már az első években komoly szakmai sikereket értünk el. Most, a pandémia alatt kezembe került a pályázatom, és örömmel konstatálhattam, hogy valóban azt valósítottam meg, amit akkor leírtam.

Kamarazenész került egy szimfonikus együttes élére.

Szerintem ez előnyt is jelenthet egy zenekarnak. Igen, véleményem szerint a szimfonikus zenét is kamarazeneként kell felfogni, csak itt sok embernek kell mindenben együttműködnie. Mindegy, hogy egy művész milyen műfajt képvisel, az a feladata, hogy az embereknek valami olyat adjon, amitől boldogabbak lesznek. Én egyértelműen a kamarazenéből indítottam, az abból merített aspektusokat akartam kihasználni. Először eljátszottuk Haydn összes londoni szimfóniáját és Mozart összes zongoraversenyét, mert úgy gondoltam, hogy a klasszikus zene alapjain lehet megújítani egy szimfonikus zenekart. Ha valaki jól ismeri a bécsi klasszikus zene játékmódjait, bármilyen romantikus vagy huszadik századi alkotásban kamatoztatni tudja őket. Ez után az időszak után a legszélesebbre bővítettük és azóta is folyamatosan újratanuljuk a repertoárt. Most megint szeretném újrakezdeni; nem mintha elromlott volna valami, de mivel rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk, elkezdeném a klasszikus játékot „újrainstallálni”.

Innovatív alkat? Kidolgozta a Végh Sándor programot, a Concertóhoz kötődik a Ligeti Ensemble, megszervezte A hallgatás napját, nemrég Mozart-napot tartottak, 2004-ben pedig megalapította a pannonhalmai Arcus Temporum Fesztivált.

Nem tekintem ezeket innovációnak. Nekem semmi máson nem jár az eszem, mint a zenén; valami belső kényszerből fakad, hogy kitaláljak dolgokat. Néha mellélövök, de vannak ügyek, amelyek mellett kitartok. Nagyon fontos, hogy a mai zenének több barátot szerezzünk, de nem mindegy, hogy milyen módszerekkel. Akadtak túl direkt próbálkozásaim, és keserves volt megtapasztalnom, hogy nem vesznek jegyet a koncertekre.

Megtalálni az egyensúlyt nem lehetetlen, de hosszú, szívós munkát kíván.

A közönség elutasítása nagyjából így összegezhető: mi ezt nem értjük. Szerintem azonban egyáltalán nem megérteni, hanem hallgatni, érezni kell a zenét, átengedni magunkon. Ha valaki megteszi ezt a szellemi-lelki befektetést, olyan gazdaggá válhat, hogy az egész életét másként látja majd. A hallgatás napjára kifejezetten büszke vagyok, mert fórumot ad a fiatal magyar zenének. De nemcsak ennyi a program, hanem összepárosítjuk az újat az úgynevezett régivel, hogy mindegyik alkotás más dimenziót, plusz töltést kapjon.

A pandémia miatt a 2020-as A hallgatás napja elmaradt, de megpróbáljuk májusban bepótolni, és késő ősszel megtartani az ideit. A 2019-eset, amit még élőben rendeztünk, a theviolinchannel.com közvetítésében négyszázezren hallgatták meg a nagyvilágban. A Mozart-nap célja „csak” az, hogy boldogok legyünk ettől csodálatos, kimeríthetetlen zenei forrástól. Szeretném, ha A hallgatás napja és a Mozart-nap is továbbfejlődne és szélesebb kontextusba kerülhetne a jövőben. 

Felidézhetjük a „kalandját” a Zeneakadémiával?

Volt egy konfliktusunk, de mára ismét kitűnő a kapcsolatom a Zeneakadémiával. De nem titok, és ha szeretné, beszélhetünk róla: 2012-ben született egy kormányzati elképzelés, hogy legyen a Concerto Budapest a Zeneakadémia rezidens zenekara; olyan, mint a Nemzeti Filharmonikusok a Müpában. A legkiválóbb fiatal hangszeresek időről időre részt vehettek volna a próbákon, elsajátítva a zenekari játék mesterfogásait, és lehetőségük lett volna együtt muzsikálni a zenekarral fellépő világsztárokkal. Az egyetem számára akkor nem ez volt fontos, hanem az, hogy a zenekar kísérje le a növendékkoncerteket. Világszerte tartok mesterkurzusokat, és tanárként számos egyetem munkájába betekinthettem az elmúlt húsz évben.

Meggyőződésemmé vált, hogy csak a komplex képzés igazán sikeres.

Az, amelynek a főtárgya, a kamarazene és a zenekari oktatás kéz a kézben jár, és nemcsak a tanárok együttműködésével valósul meg, hanem a tanterv is ennek alapján készül el. A növendékek több mint kilencven százaléka zenekari művész lesz, ez a realitás. Tehát erre a pályára kell a legalaposabban felkészülni egy nemzetközi szakmában. Markánsan fogalmaztam meg a véleményemet, és ez sokaknál kicsapta akkor a biztosítékot. Emiatt eljöttem, és Londonban kötöttem ki. Büszke vagyok arra, hogy a Guildhall School of Music and Drama a munkásságom elismeréseként a Béla Bartók International Chair egyetemi székkel tisztelt meg. Örömmel tanítanék itthon is, ha szükség lesz rám, hiszen a tanítás az alapja a tevékenységemnek, másrészt mert mindent tovább kell adnom, amit a mestereimtől kaptam.

Végül hadd beszéljek az álmomról. Szeretném megérni, hogy minden általános iskolában legyen intenzív ének-zene tanítás, és ahol lehet, hangszeres oktatás is. A mai elidegenített, technokrata világban a zenetanulás minden fontos szellemi és érzelmi képesség kifejlesztését segíti, és ezzelazt is, hogy jólelkű emberek nőjenek fel a jövő Magyarországán. Ennek érdekében mindent meg fogok tenni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A rovat további cikkei