A Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848–2020 című könyvet lapozgatva szinte minden oldalon szembesülünk a fentiekkel. Rendkívül alapos és átfogó munkát végeztek az alkotók, hiszen a vizsgált, bő másfél évszázados időszakból négyszáznál is több címlapot és ugyanennyi belső cikket elemeztek a legnevesebb amerikai, brit, olasz, francia, német, osztrák lapokból. A könyv ötletgazdáját, szerkesztőjét és egyik szerzőjét, Szalay-Berzeviczy Andrást kérdeztem többek között hazánk nyugati megítéléséről, a legmeglepőbb álhírekről és arról is, hogy miért nem látunk nőket a címlapokon.  

Még felmérni sem tudom, hogy mekkora munka lehetett ezt a nagyszabású könyvet létrehozni. Mi motiválta arra, hogy belevágjon?

Cégünk, a TranzPress hazánk egyetlen médiafigyelő és -elemző vállalkozása, amelyben naponta azzal foglalkozunk, amit a könyvben is vizsgálunk, azaz Magyarország és érdekeltségei, vállalatai jelenlétét a globális hagyományos és közösségi médiatérben. Van bennem egy történelem iránti erős érdeklődés is. Már a bölcsészkaron első diplomamunkámat is Nagy-Britannia és Trianon kapcsolatáról írtam, és ez a kapcsolat bizony ezer szálon a brit sajtón, a britek magyarságképén alapszik. Ebből a két irányból nőtt ki a koncepció: nézzük meg történeti vetületben hazánk médiaképét a nyugati sajtóban.

Az ötletnek aktualitást ad az is, hogy az utóbbi években rég nem látott erősségű reflektorfény irányul hazánkra. A könyvvel az is a célunk, hogy a nemzetközi sajtót kicsit közelebb vigyük a hazai olvasókhoz, tudatosabbá tegyük a külföldi hírfogyasztást. Fontos, hogy helyén is kezeljük a nyugati sajtót: a baloldal messiásváró állapotban van, erős megfelelési kényszerrel a nemzetközi médiával kapcsolatban, a jobboldal szélső perifériáin pedig gyakran érzékelhető sértettség és dac a Nyugattal szemben. Mindkettő megközelítés leegyszerűsítő és félrevezető. Ezért is akartunk középen maradni a könyv megírásakor, és meghagyni a szabadságot az olvasónak, hogy maga illessze össze az általunk lerakott mozaikokat.

Hogyan zajlott a kutatás? Milyen forrásokból dolgoztak?

Nagyjából huszonöten dolgoztunk a projektben. Négyszáz címlapmegjelenést és körülbelül ugyanennyi belső cikket elemeztünk. Csak mérvadó, magas presztízsű, nagy elérésű lapokból dolgoztunk – többek között a New York Timesból, a Newsweekből, a Time-ból, a Tempóból, a Le Monde-ból, a L’Illustrationből, a Der Spiegelből – a bulvár-, sport- és szórakoztató magazinokat nem vizsgáltuk.

Ugyan a könyv gerincét a címlapok adták, de voltak olyan korszakok, például a Medgyessy- vagy a Bajnai-kormány időszaka, amelyből semmilyen első oldalas megjelenést nem találtunk. Ezért feldolgoztunk publicisztikákat is, hogy meglegyen a narratíva folytonossága. Így körülbelül nyolcszáz cikket használtunk fel, amelyeket mind le kellett fordítani angolról, franciáról, olaszról, németről. Kifejezetten nagy kihívás volt például a gót betűs szövegek fordítása, de szerencsére ezt az írásmódot a nácik Bohrmann utasítására 1941-ben betiltották, és váltottak a latin betűkészletre, így a későbbi német propagandacikkek fordítása már könnyebb volt.

A hat szerzőt milyen szempontok alapján választotta ki, kérte fel a közös munkára?

Hat korszakhatárra bontottuk az 18482020 közti időszakot, és e korok legnagyobb szakértőit kerestük meg. Örömünkre mindegyikük igent mondott. Hermann Róbert az 1848-as szabadságharcot és az azt követő közel két évtizedet, ifj. Bertényi Iván a kiegyezés és a dualizmus korát az I. világháborúval, Romsics Ignác pedig a Horthy-korszakot és a II. világháborút dolgozta fel. Egyértelmű volt, hogy az 1956-os forradalomig terjedő időszak bemutatására Eörsi Lászlót kérjük meg, míg a Kádár-rendszer tárgyalását Valuch Tiborra bízzuk.

A legnagyobb fejtörést a hatodik szerző kiválasztása okozta, akinek a rendszerváltás és az azóta eltelt harminc év jutott. Olyasvalakit szerettünk volna találni, aki nemcsak ismerője ennek az időszaknak, de aktív résztvevője is volt a rendszerváltásnak, ugyanakkor kellően távolságot is tart az aktuálpolitikától. Így lényegében kizárásos alapon Tölgyessy Péter alkotmányjogász, politológus lett a befutó, aki már az elejétől nagyon magáénak is érezte ezt a feladatot és témát. Bár szabad teret adtunk az egyéni stílusoknak, azért szabtunk bizonyos határokat – például a terjedelemben –, és az illusztrációkkal, keretesekkel is egységesítettük a fejezeteket.

A bevezetőt és egyben összefoglalót ön írta a könyvhöz. Ebből az is kiderül, hogy a Nyugat magyarságképe már bőven a polgári sajtó kialakulása előtt is hullámzó és többnyire negatív volt.  

Fejezetem – amelynek a Pogány barbárok és Krisztus atlétái címet adtam – rámutat arra, hogy milyen végletes és szélsőséges a külföld magyarságképe lényegében az államalapítás óta. Hiába csatlakoztunk a nyugati kereszténységhez, továbbra is barbár és kegyetlen ázsiai származékoknak láttak minket még két-három évszázadon keresztül. Először Könyves Kálmánról, majd II. Andrásról tettek említést mint a legkeresztényibb uralkodókról, ez az elismerés elsősorban a keresztes hadjáratokban való részvételüknek volt köszönhető. Szolgáltuk az érdekeiket, így rögtön fordult a nyugati percepció is.

1410-ben XXIII. Ince Pápa már a kereszténység védőbástyájának nevezte az országot. Luxemburgi Zsigmondtól kezdődően a 17. század végéig ez volt a szerepünk Európában. Érdekesség, hogy a német lapok a II. világháború alatt is sokszor emlegették a magyarok történelmi küldetését mint Európa védvonala a keleti hordákkal, ezúttal a szovjetekkel szemben.

Visszatérve a török időkre: amikor az erdélyi fejedelmek a törökökkel keresték a párbeszédet, ráadásul a protestantizmus gyors terjedésének köszönhetően végbement a vallásváltás Magyarországon, akkor ismét pogánnyá váltunk a Nyugat szemében. Sokszor emlegették a magyarokat crucitürkökként, azaz olyan áruló keresztényekként, akik törökökkel szövetkeztek. Ekkor hívták a törökökkel barátkozó Bethlen Gábor fejedelmet is gúnynéven Török Gábornak Nyugaton. Később a Thököly- és Rákóczi féle mozgalmak is többnyire negatív képet festettek Nyugaton az európai hatalmi egyensúly logikájának megfelelően. Angliában, Franciaországban virágzott a liberalizmus a 17–18. században, ennek ellenére Magyarország függetlenségét rajtunk kívül nem nagyon akarta senki. Ez jó példája annak, hogy az országok értékrendje nem feltétlenül egyezik az érdekeikkel, márpedig a sajtó elsősorban az érdekeket tükrözi.

Az 1848-as forradalom után ismét elnyertük a Nyugat szimpátiáját, amelynek az I. világháború végképp véget vetett. Ettől kezdve negatív a megítélésünk – Bethlen István konszolidációs időszakát, az 56-os forradalmat, a késő kádári évek és a rendszerváltás időszakát leszámítva. Ugyanakkor egy kettősség is kialakult: évszázadokon keresztül védtük a nyugati országokat a keleti hordák támadásaitól, de segítséget nem kaptunk a védekezéshez, ahogy 1848-ban és 1956-ban sem jött támogatás az oroszokkal szemben a fejlett világból. Ez a több évszázados gyökere annak a történelmi sérelemnek, amely évszázadok óta jellemzi a magyar–nyugati kapcsolatot.

Mi a helyzet a közelmúlttal? Az elmúlt egy-két évtizedben milyen volt a megítélésünk?

Tartalmi szempontból Gyurcsány Ferenc kapta a legsúlyosabb bírálatokat a rendszerváltás óta, rendkívül rossz sajtója volt Nyugaton 2006 és 2009 között. Ez utóbbi azért is különös, mert nem is a konzervatív orgánumok, hanem a liberális lapok írtak a szociálliberális miniszterelnökről kifejezetten elítélően. „Magyarország sírásója” (Die Presse) és a „politikai hazug” (The Wall Street Journal) a legfinomabb jelzők, amik ezekben az években szalagcímekben futottak tömegével a világlapokban. Ráadásul Gyurcsány önmagát akkor is és most is nyugatos politikusnak aposztrofálja, ami még érdekesebbé teszi a kérdést.

Mennyiségi szempontból az Orbán-kormánynak a legkritikusabb a nemzetközi médiajelenléte a nagyszámú bírálat és támadás miatt.

Ebből senki nem csinál titkot, sőt. A miniszterelnök sok szempontból nyílt sisakos kihívást intéz a nyugati, fősodratú liberális vélemény- és intézményrendszerrel szemben. Politikája mintaformáló, mintsem mintakövető, mint elődjei esetében. Egy kormányzati kutatóintézet hozza időnként nyilvánosságra, hogy a nyugati sajtóban Magyarországról megjelent cikkek mindössze 3-4 százaléka pozitív jelenleg, 30-40 százaléka kifejezetten elítélő, és a többi nevezhető semlegesnek. Ezekkel a számokkal egyeznek a mi adataink is.

Ha az utóbbi tíz évet nézzük, akkor három szakaszt lehet elkülöníteni. 2010–2015 között relatíve mérsékelt rendszerkritikával írt rólunk a nyugati sajtó. Ekkor az alkotmányozás folyamata, a médiatörvény módosítása és az unortodox gazdaságpolitikai intézkedések: a közmunkaprogram, a szektorális adók, az internetadó, illetve a vasárnapi boltbezárás érte el az ingerküszöböt Nyugaton. Már ekkor is rendszeresek voltak a diktatúra- és autokráciavádak, de az igazi mérföldkövet az évtized közepe hozta el. 2015-ben Orbán Viktor felkerült a világtérképre, amikor a migrációs válság kezelésével megkerülhetetlen véleményformálójává vált a nemzetközi politikai térnek. Át is vette a stafétát Puskás Ferenctől, és a legismertebb magyarrá lett. Csak összehasonlításként: a New York Times archívuma 862-szer említi Orbán Viktort, Kádár Jánost 400, Horthy Miklós 357 esetben. Gyurcsány Ferencről pedig mindössze 162 említést találtunk.

A jelenlegi miniszterelnök megítélése természetesen nagyon vegyes, az ultrakonzervatív sajtó támogatja, elismeri, a liberális és legtöbb esetben a nyugati konzervatív lapok viszont támadják. Igaz, találtunk liberális lapot is, amely újraértékelte az Orbánnal szembeni 2015-ös kritikáját a migráció kezelésének kérdésében, és már igazat ad a magyar miniszterelnöknek. De ahogy változnak a nemzetközi viszonyok, úgy változnak a bírálatok is.

A harmadik korszak 2018–2019 óta íródik, ekkor a nyugati sajtóban is megjelennek a hagyományos, nyugati keresztény kultúrkörhöz korábban nem kapcsolható ún. progresszív irányzatok vagy a woke forradalom elemei. 2019-re megbukik az európai kvótapolitika, technikai és fizikai határzárak épülnek Dániától Bulgáriáig, ezért önkorrekciót hajt végre a nemzetközi média is, tompul a kritikák éle. Ahogy Magyarország megítélésével kapcsolatban nagyot fordultak a hitelminősítők és az olyan nemzetközi pénzintézetek is, mint az IMF az évtized során. Ám politikai, ideológiai és jogállamisági kérdésekben – főleg választási évhez közeledve – radikálisan erősödik a nyugati sajtóoffenzíva a magyar kormánnyal szemben.

Mekkora ereje van a nyugati sajtónak? Volt olyan megjelenés, amely konkrét politikai, diplomáciai lépést idézett elő?

Az 56-os forradalom alatt 160 nyugati tudósító, sajtófotós és újságíró tartózkodott Magyarországon, hogy közvetítsen a történésekről. Például Jean-Pierre Pedrazzini – aki halálos sebet is kapott a Köztársaság téri lövöldözésben – gyönyörű képeket készített a Paris Match szerkesztőségének. John Sadovy a Life-nak küldött fotókat, amelyekből később az újság egy különkiadást is megjelentetett. A forradalom leverését követően Kádárék fogták ezeket a lapokat, és más újságíróktól elkobzott fotográfiákkal együtt ezek segítségével azonosították és vonták felelősségre a forradalmárokat. Később propagandacélokra is felhasználták őket: az 1957-ben megjelentetett Fehér könyvben a lincselésekről készített képekkel állították be vérengző horthystáknak a forradalmárokat. Ez egy inverz példa arra, hogy a politika hogyan használja a sajtót saját céljaira.

Gyakran találkozunk azzal is, hogy a politika direktben beleszól az újságok tartalmába, például dezinformációs szándékok miatt. Az álhírek terjesztése mennyire új keletű?

Az álhír, a fake news egyidős a modern szabad sajtóval, és a leghíresebb, leginkább tényszerűnek tartott nemzetközi újságok sem mentesek tőle. A legtöbb esetben csak szórakoztató hibákról, máskor viszont kifejezett dezinformációs szándékról is szó van. Már 1848-cal kapcsolatban is jelentek meg valótlan információk: az Illustrierte Zeitung például egy cikkében az elhunyt magyar katonákért imádkozva ábrázolta Kossuthot a kápolnai csatatéren, ami biztosan nem történhetett meg, mivel a terület a csata után osztrák kézen maradt. Ugyanez az újság 1848-ban Habsburg József főherceget nevezte meg magyar nádornak, miközben ő már egy éve halott volt. Vagy a Paris Match 1956. november 3-án arról ír, hogy „a nagy futballista, Puskás Ferenc is elhunyt a budapesti harcokban”. De nézhetjük akár a közelmúltat is, amikor a CNN 2020 nyarán arról tájékoztat, hogy „a magyar parlament megszűnt a rendkívüli vészhelyzet kihirdetése óta”.

Ha Puskás nem is, Szeles Erika 15 évesen meghalt az 56-os lövöldözésekben, aki később a dán Billed Bladet címlapjára is felkerült mint a pesti forradalmi lány. Az feltűnt, hogy ez nagyon kevés nőnek sikerült. De hogy a híres tudósainkról sem nagyon voltak címlapok, az igen meglepő.

Kéthly Annáról emigrációja alatt, 1957 januárjában készített a Washington Post első oldalas cikket. De bármennyire is nagyszerű eredményeket ért el, még Hosszú Katinka sem tudott mértékadó lapok első oldalára kerülni, mert Michael Phelps teljesen elvitte a többi úszóról a reflektorfényt.

Amikor szerkesztettük a könyvet, akkor megegyeztünk abban, hogy az emigráns Nobel-díjas és egyéb neves kitüntettet tudósainkkal nem foglalkozunk, hiába szeretjük őket és vagyunk nagyon büszkék rájuk. Teller Ede, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Wigner Jenő bár magyar származásúak, de kiemelkedő eredményeiket már külföldön érték el külföldi tudományos háttérrel és intézményrendszerben. Kertész Imre viszont bennmaradt a válogatásban, mivel életműve szoros kapcsolatban van magyarságával, idehaza töltött évtizedeivel.

Ugyanígy bekerültek a könyvbe a Rubik Ernőről, Bartók Béláról, Kodály Zoltánról szóló első oldalas megjelenések. Sajnos nő nem volt közöttük. Karikó Katalin új fejezetet nyithat, idén felkerült a Wired címlapjára. Bár az mRNS-sel kapcsolatos kutatási eredményeit ő is külföldön érte el, de egyrészt a kutatásait ő már a nyolcvanas években a Szegedi Biológiai Központban elkezdte, másrészt szerettünk volna egy kifejezetten pozitív befejezést, tisztelegve a nők előtt is, így az ő címlapjával zártuk a könyvet.

Az elmúlt két-három évben rengeteget foglalkozott a nyugati sajtó magyarságképével. Ha kívánhatná, a jövőben milyen címlapokat látna szívesen hazánkról?

Le kell számolnunk azzal az illúzióinkkal, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Már Apponyi Albert is megírta emlékirataiban, hogy „egy optikai csalódásból kell kigyógyulnunk, abból tudniillik, hogy a nagyvilágnak ugyanannyit jelentünk, amennyit a nagyvilág nekünk”. Majd hozzátette, hogy figyelem ránk akkor hárul, ha „az illető ország politikai tényezői saját érdekükben levőnek tartják, hogy reklámot csináljanak nekünk”.

Az ember természetesen mindig örül egy innovációnak, kulturális, tudományos eredménynek, amire a világ lapjai is felfigyelnek, mint Rubikra 1981-ban vagy Puskásra az ötvenes években. De említhetném Deák Ferencet is, akiről 1866-ban, a kiegyezés előtti évben az Illustrierte Zeitung írt mély tiszteletről árulkodó módon. Vagy akár Bethlen István is jó példa arra, hogy miként lehetett a nemzeti szuverenitásért vagy akár a revízióért úgy dolgozni, hogy közben jó kapcsolatokat ápolt a Nyugattal. Ő gyakran publikált is külföldi lapokban, szoros kapcsolatot tartott a nemzetközi sajtóval.

Látnunk kell azt, hogy tengerentúlról egy távoli, kis ország vagyunk a pánszláv és pángermán gyűrűben, alapvetően érdektelen, hogy mi történik itt. Akkor válunk érdekessé, amikor a Kelet és a Nyugat egymásnak feszül, nekünk pedig a nagyhatalmak közül kell választanunk. Ady Endre 1905-ben írta, hogy „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”  Úgy gondolom, leginkább hídfőnek kell maradnunk. Ebben a kontextusban nem tartom kizártnak, hogy lesznek történelmi súlyú megjelenéseink a közeljövőben.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László