Szívünkből született döntések

Néhány évvel ezelőtt a Budapest Music Centerben közvetítették a Berlini Filharmonikusok koncertjét, amelyen felcsendült egy tízperces Kurtág György-darab. A szerző is ott ült a teremben, és már a harmadik hangnál azt mormogta: – Ez borzasztó, ez nem ér semmit. Majd a végén hozzátette: – Nem értem. Mindig azt hiszik, hogy ez valamilyen különleges zene, és másképp kell hozzányúlni. Pedig ez egy teljesen „normális” zene. Ugyanolyan, akár egy Beethoven, és úgy is kell játszani.

Ezt az anekdotát Mácsai János zenetörténész – aki Kurtág mellett ült az említett koncerten – mesélte el a pannonhalmi előadása felütéseként. És miért van jelentősége ennek? Mert az Arcus Temporum programja minden évben egy klasszikus és egy kortárs zeneszerző alkotásait állítja középpontba. A kortársaktól pedig sokan ódzkodnak, bár a fesztivál közönsége érzékelhetően visszajáró, a kortárs zenére nyitott közösség.

Ami különösen érdekes, és vélhetően a fejlődés útját is ez biztosítja az apátság számára, az a bencések rendkívül nyitott szemlélete. Évek óta járok a fesztiválra, és már az első pillanatban szembeötlő volt, hogy nemhogy tartózkodással fogadnák az ő világlátásuktól némileg távoli gondolatokat, hanem éppen hogy igyekeznek megmutatni és diskurzusba elegyedni velük. Nádas Péter két évvel ezelőtt középpontba helyezett „prózai költeménye”, a Saját halál például markáns kérdéseket vetett fel a világi lét és a szakralitás kérdéskörében, mégis a fesztivál egyik kiemelkedő eseménye volt.

A diskurzus idén is kulcsfogalom. A programok közös gondolkodásra, beszélgetésre hívnak bennünket, és itt valóban akad nyitottság a látogatókban is. Ilyesfajta párbeszédbe bocsátkoznak a két idei komponista, Mozart és Eötvös Péter alkotásai is. Ahogyan Mácsai János felhívta rá a figyelmet, Eötvös Péter első kompozíciója négyéves korában egy Mozart stílusában született menüett volt. Később is több alkalommal tért vissza a mozarti gyökerekhez, a nyitókoncerten hallott da capo című alkotása már címében is magában hordozza ezt a törekvést. A mű tíz évvel ezelőtt felkérésre született, és a salzburgiak javaslatának megfelelően Eötvös Péter a komponáláskor Mozart-töredékekből indult ki. – Mozartról az az elterjedt nézet, hogy fantasztikusan könnyedén komponált, a kottáiban nincsenek javítások. Ez azonban nem igaz – fogalmazott Mácsai János. – Bár ifjúkorából nem maradtak fenn a vázlatai, de a harmincas éveiben egyre szaporodtak a töredékek. Egy zenetudós összeszámolta – valami hasznunk nekünk is legyen –, hogy az utolsó két évben sokkal több a töredék, mint a befejezett alkotás. Eötvös Péter ezekből kapott meg 60–70 darabot, és kiválasztott kilencet, amely inspirálta. Ő azonban nem akarta befejezni Mozart torzóban maradt kompozícióit, hanem a saját zenei gondolataival egészítette ki, és hagyományos értelemben még így sem teljes, tulajdonképpen Mozart- és Eötvös-töredékek sokasága.

A darab az idei rezidens együttes, a Concerto Budapest tolmácsolásában csendült fel Fábry Boglárka marimba-szólójával. Ezt az alkotást Eötvös eredetileg cimbalomra írta – Lukács Miklós játéka inspirálta őt –, azonban már akkor jelezte, hogy marimbán is előadható. A koncert karmestere Keller András volt, aki az idei fesztivál művészeti vezetőjeként grandiózus programot álmodott meg, időnként talán terjedelmét tekintve is váratlanul nagyszabásút. A programot még Eötvös Péterrel közösen állították össze, a tavasszal elhunyt zeneszerző nagy gonddal válogatta ki például a nyitónapi sétára szánt műveit. Az apátság elől indult sétakoncert különös, összművészeti produkció volt, amely lélekben is lassításra ösztökélte az oda érkezőket. Pannonhalmán egyébként is kizökken az idő, az ezeréves örökség történelmi távlatából szemlélve más megvilágításba kerül a hétköznapok hajszoltsága, bár a szerzetesközösség pontos napirend szerint él, s ilyenkor örömmel fogadja a látogatókat a szokásos reggeli és esti imádságára is.

Mácsai Pál, a fesztivál házigazdája a séta kezdetén arról mesél, hogy Eötvös Péter zenéjében meghatározóak a beszédszerűen artikulált motívumok, gyakran maga a szerző is feltüntette, mi inspirálta őt a komponáláskor. Ilyen például az Ulysses részletére írt hegedűszóló, amelyben két sor lüktet: „És a hivás, tiszta, hosszu, szivvibrátó. /Siró hivás vágyteli.”[1] A pedálos timpanira komponált „viharos alkotást” éppen nemrég hallottam a BMC-ben, és meg kell barátkoznom azzal, hogy szabadtéren egészen másként szól. Hamar elfogadom ezt a felállást, és élvezettel engedem át magam a zenei zarándoklat stációin felcsendülő muzsikának. A Concertónak kétségkívül kiváló szólistái vannak, akik érzelemdúsan, mégis precízen szólaltatják meg az alkotásokat.[2]

Mácsai János arra hívta fel a figyelmet, hogy persze előszeretettel emlegetünk párbeszédet a két szerző – Mozart és Eötvös – vonatkozásában, azonban ez mégiscsak egy egyoldalú reflexió, amelynek megvilágításában a mozarti alkotások is új fénytörésbe kerülhetnek. A zenetörténész előadásának különös címét – Dialógus a nyúllal – nemcsak a manapság elterjedt hatásvadász attitűd magyarázza, hanem a már említett da capóban megjelenő utolsó motívum: a vadászat, amelyből Eötvös egy szellemes kergetőzést komponál, és bár hiába igyekszik visszalőni a nyúl, végül törvényszerűen ő válik az utolsó dobütés-lövés áldozatává.

A koncertek az apátság különleges tereiben kapnak helyet: a Boldogasszony-kápolna meghitt miliőjétől a bazilika lenyűgöző belsőjéig. Mindig megnyugvással tölt el a Szent Márton-bazilika terének letisztultsága, amelyben a puritánság, a funkcionalitás és az egykor látványos művészi megmunkáltságra törekvés szimbiózisa valósult meg. Ennek gondolati állomásai válnak világossá számomra Hortobágyi T. Cirill főapát és Gutowski Róbert építész személyes hangvételű kalauzolásán, amelyen a bazilika tereit járjuk végig David Yengibarian örmény harmonikaművész zenei etűdjeivel kísérve. Egészen más a szerzetesek szemével tekinteni erre a szakrális térre, amelyben mi elsősorban alkalmi vendégként vagyunk jelen.

– A szívünkből született az a döntés, hogy Röhrig Géza legyen az idei irodalmi vendég – mondja a beszélgetés felvezetésében Dejcsics Konrád atya, aki az első személyes találkozásukat is felidézi, amelynek végén héberül és latinul imádkoztak közösen. A főapátság kulturális igazgatójának nyitottsága, kortárs művészet iránti elkötelezettsége jelenik meg a rendkívül színes programokban is, amelynek irodalmi vonatkozásaihoz Bazsányi Sándor irodalomtörténész segítségét kérik minden évben. Ő vezeti az idei beszélgetést Röhrig Gézával, és már az első felvetése is bátor, nyílt párbeszédnek ágyaz meg. Arra kíváncsi, hogy ha Ottlik Géza szerint a prózaíró egyfelől egy közönséges ürge, másfelől „észak-fok, titok, idegenség”[3], akkor Röhrig életére olvasva miként fér össze a nevelőintézeti gyerek és a bibliaoktató látszólag végletes különbsége. Röhrig hangsúlyozza, hogy bár rendre előkerül vele kapcsolatban a nevelőintézeti múlt, ő már semmiképpen nem árva. – Ha az ember felnőtt, megnősült, gyerekei vannak, akkor ez az állítás múlt időbe kerül.

A beszélgetés elején a színészi munkái kerülnek szóba, és azonnal leszögezi: – Ha nagyon gazdag ember lennék, már tegnap abbahagytam volna a filmszínészetet. Terrence Malick készülő filmjéről elmondta: abszurdumnak tartja, hogy Jézust egy halandó játssza el. – Az ügynököm szólt, hogy tanuljak meg egy monológot, vegyem fel a telefonommal. A szöveget olvasva azt hittem, hogy ez egy Buddha-film lesz, semmi evangéliumit nem véltem felfedezni benne. Három hónap után szóltak, hogy a rendező vacsorára vár Texasban. Nem ismerem a rendezőket, filmeket is jobbára a gyerekeim kedvéért nézek, így a feleségemmel megbeszéltük, hogy a találkozáskor megjegyzem a rendező nevét – amit előre nem voltak hajlandóak elárulni –, majd kiszököm az illemhelyre, és felhívom, ő pedig megmondja, kiről van szó. Amikor közöltem vele, ki az, annyit mondott: – Jó kezekben vagy. És számomra is az derült ki a közös munka során – már a Covid előtt leforgott a film –, hogy Malick egy igazi maestro, Tarkovszkij-szintű rendező.

Röhrig Géza mesélt a forgatásról is, és felidézett egy érdekes momentumot: – Az egyik jelenetben egy szívből jövő nevetésre lett volna szükség, és nem tudtam megcsinálni. Tündi-bündi mosolyom van, itattak, mindent megpróbáltak, de teli szájjal nevetni mégsem tudtam, és ez fáj. Soha filmért nem imádkoztam – jegyezte meg –, de ezért a filmért imádkozom.

Mesélt arról is, hogy nemrég egy társaságban hat év után újranézte a Saul fia című filmet, és kicsit megharagudott a karakterére. – A kamaszkori nyugtalanságom vallástól vallásig hajszolt, és sokszor beszélgettem Olofsson Placid atyával – nagy becsben tartottam a vele való ismeretségem –, aki azt mondta: egy keresztény két nagy hibát követhet el, ha a hite a túlvilági, vagy ha túl világi. Én ezt úgy fordítottam le a magam számára, hogy átlagban 45 fokban kell hinni. Most a Saul esetében zavart, hogy ő egyáltalán nem látja maga körül a világot, érzéketlen, és kizárólag egyetlen ügy, a fia eltemetése foglalkoztatja.

Röhrig Géza felolvasott a készülő regényéből, amelynek fiatalkori, naiv ábrándokkal átitatott szabadságvágyát humoros, önreflektív motívumok teszik könnyedebbé. Ez a könnyedség vagy kitekintés talán segített volna az ezt követő felolvasószínház befogadásában is, mert bár letaglozó és megrázó élmény volt Borbély Szilárd nők abortusz- és vetéléstörténeteit[4] párba állítani Röhrig angyalvakondjának otthontalanságával – Bazsányi Sándor nagy gonddal elvégzett dramaturgi munkája –, ám így együtt rettenetesen sűrű, a befogadó érzelmeit komolyan próbára tevő előadás született Mácsai Pál és Molnár Piroska rendkívül finom tolmácsolásában.

Ami számomra mindig különösen emlékezetes – és ez idén sem volt másként –, az a zárónap hajnali koncertje a bazilikában. Amikor még a korai derengésben botorkálunk fel a dombra, és a szentélyben, párnákon ülve nézzük, ahogyan a keleti tájolású körablakon át beragyogó fény megtölti a templomot. Csodálatos zeneként szolgált mindehhez Mozart e-moll szonátája Várjon Dénes zongoraművész és Keller András tolmácsolásában, aki idén több alkalommal nemcsak karmesterként, hanem hegedűművészként is megörvendeztette a közönséget. Eötvös Péter Music for New York című, elektronikus elemekkel játszó kompozícióját Klenyán Csaba klarinétművész játszotta, aki már a séta különböző stációin is bizonyította: anyanyelvi szinten beszéli Eötvös nyelvét. És ami még kiderülhetett számunkra, hogy ez a mi anyanyelvünk is. Nemcsak az elhivatott zenerajongóké, hanem azoké is, akik csak olykor-olykor vetődnek el egy kortárs koncertre, és most a szívükben őrizhetik azt az örömteli felismerést, hogy ez bizony számukra is otthonos.