Árnyékok tánca - BLACK COMEDY

Peter Schäffer Black Comedy-je 1965-ben született. A ?dühöngő fiatalok? ekkor már jócskán pocakot eresztettek, a Beatles viszont a csúcsra jutott, és a konszolidált angol középosztály értékrendje a brit gyarmati felsőbbségtudattal együtt lassan a ködbe veszett. Schäffer ebben a kulturális miliőben írta ?fekete színjátékát? egy szerencsétlen estén bekövetkező áramszünetről, amikor egy bizonyos lakásban, egy bizonyos helyzetben, a vaksötétben mindenki összejön, akinek nem kéne. Azóta ? lassan fél évszázada ? biztos siker a nyugati világban.

Puskás Tamás rendezése a helyszín és a korszak vonatkozásában visszatér a darab eredeti kontextusához. Sőt, hogy a hangulat is meglegyen, a kezdés előtt mini Beatles-koncertet nyomnak a Centrál színészei, ami még a legelszántabb nagyikat is kihozza a sodrából ? már a bemutatón vadul csápolt és énekelt a ruhatárból beszüremlő közönség. A koncert után, a színpadi és nézőtéri vaksötétben beindul az igazi őrület. Brindsley Miller londoni művész lerobbant otthonában egyszerre várja az apósjelöltet és a milliomos műgyűjtőt, hogy vagy egyik, vagy másik útján, de végre kikeveredjen kisszerű életéből. Valami olyasmiből, ami a dühös fiatalok nemzedékének éppen a menedéket jelentette szüleik elvárásaival szemben. Miller tervét keresztbe húzza egy banális áramszünet ? innentől a darabban sötét uralkodik, a nézők viszont a kivilágított színpadon látják, ahogyan a főhős szétaláztatja magát a leendő após, a szomszédok, a menyasszony, az exnő, a műgyűjtő és a villanyszerelő kórusától.

A sötétben sorra buknak elő a szereplők árnyék-személyiségei, persze vígjátéki könnyedséggel, nem túl mélyre ásva: a szomszédról kiderül, hogy homoszexuális, a vallásba menekülő vénkisasszony mocskosul berúg, az ezredes ostoba, mint egy tyúk, a menyasszony a baromfiudvar bármely fajával fölveszi a versenyt picsogásban, maga a művész pedig, a darab középpontja, egy megalkuvó, önmagát és tehetségét nem vállaló kispolgár. Egyedül a villanyszerelőből, egy nácik elől emigrált németből bukik ki a sötétben a művészet-értő, Heideggeren és Rilkén iskolázott filozófus, ha ez árnyoldalnak tekinthető.

A fordított világ teli van szenzációs emberi és térbeli csavarokkal. Minden kis gazemberségre fény derül, minden sötét titok a felszínre tör, miközben a szereplők és a tárgyak helyváltoztatása ? a kérés nélkül kölcsönvett bútorok gyors visszaköltöztetése, néhány üveg vodka kiürítése és ami ezekkel jár ? minden pillanatban a humor forrásává válik. Puskás rendezése biztos kézzel szövi egybe az angol társalgási színmű szóvirágait és a helyzetkomikumokat, mindkettőn ironizálva egy kicsit. A színészek is a két véglet között egyensúlyoznak. Simon Kornél kifinomult homoerotikus játéka és vadul feltörő, nagyon is férfias bosszúvágya mindkét változatban gyönyörű pillanatokat hoz. Liptai Claudia az elhagyott szerető szerepében végre nem csak cinikus tud lenni, hanem szenvedélyes is, de Kovács Patrícia nem tud mit kezdeni a sötét kínálta szabadsággal, nem engedi, hogy rendesen kitörjön belőle a nyafogó apuci-lánya, megreked félúton a szerep kínálta lehetőségek között. Pokorny Lia kitűnő komikus, de mindvégig egy párhuzamos, sokkal vaskosabb bohózatot játszik, mint a többiek, Blaskó Péter remek figura, de két takkal lassabban reagál a helyzetekre, mint azok megkívánnák. Papp János enigmatikus, már-már Godot-szerű villanyszerelője az egész előadást freudi mélységbe viszi, csodálatos az alakítása: mint valami áramforrás nélküli villanykörte, belülről ragyog a figura.

A szereposztás igazán gyenge pontja maga a főszereplő, Miller szerepében Schmied Zoltán. Neki kellene a legtöbbet változnia, valójában az egész áramszünet az ő megváltás-története, de ebből mit sem fog fel. Elbíbelődik a poénokkal, száguldozik a vaksötét lakásban, hogy mentse a menthetőt, vadul tud nézni ? nagyjából ez az egyetlen használható eszköze ?, de fölöslegesen; meg sem érinti az önmagára találás esélye. Csoda, hogy a többiek az ő hiányát is bravúrosan kipótolják, és az előadás olajozottan működik. Sokat segít ebben Méhes Csaba koreográfiája és a díszlet ? Horesnyi Balázs és Pallós Nelli munkája ?, amelyben csak az valódi tárgy, aminek mozdulnia kell, minden egyéb brutális egyszerűséggel a falra van festve. Jó is, hogy ez a gesztus elemeli a valóságtól a menthetetlen helyzetbe beleragadt szereplőket: a fergeteges játék ezzel együtt lesz hiteles, mégis könnyed és szórakoztató társadalom-lélektani látlelet.