Valakinek tűzön-vízen keresztül vezetnie kell. Mármint az országot meg az embereket. A közösség érdekében hozott döntések érdekében háttérbe szorítani az egyén céljait és vágyait csak kevesek kiváltsága. Ugyanennyire nehéz feladat az alattvalók számára hihetővé tenni, hogy a rázós döntések valami nagy, jelenleg még távolabbi cél érdekében történnek. Később remélhetőleg más lesz a helyzet, mivel a vágyott közösségi célok közelebb kerülnek a vezetettekhez. Vagy nem. Csupa emberpróbáló dilemma, amelyeknek nincsen megoldásuk.
Noha a kormányrúdnál állóval is hasonló anarchia alakulhat ki, mint nélküle, legalább a rend és jogfolytonosság illúziójának meg kell(ene) maradnia. A közember nem érezheti úgy, hogy a piramis legteteje körül bizonytalanságok lépnek fel, mert az beláthatatlan következményekkel járna.
Spiró György az Árpád-ház című történelmi színművében Shakespeare királydrámáiból indul ki. Az Árpád-házban az előzményszövegekben leírtakhoz hasonlóan az egymást követő társadalmi zűrzavarok után újra adott a lehetőség a nyugalomra, a hosszabb távú tervezésre, ám a kiegyezés megteremtése várat magára. Közben bőséges patakokban buzog a vér a kínzásoktól eldeformálódott testekből. A fejek a hóhér munkájának köszönhetően megbízhatóan hullanak a fűrészporba. Morzsolódik a pribék kezében az esetlegesen trónutódlásra készülő heréje. A kecses női kéz lélektelen tulajdonosa komoly szakértelemmel tolja ki a még kisgyermekkorú régens szemét. Szóval semmi különös nem történik, „mindössze” megállás nélkül dolgozik a hatalom láthatatlan gépezete.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Árpád-ház-előadásában mindenki egyformán alkalmatlan az uralkodásra, de mindenki más okból.
Az államfők különböző módokon jutnak el odáig, hogy az uralom gyakorlása folytathatatlan, személyiségromboló nyűg a számukra. Eljön a pillanat, amikortól a visszavonulás a célravezető, de ez nem egyszerű, mert a csúcsról lehetetlen eltűnni, de még átmenetileg háttérbe vonulni is. Úgy tűnik, hogy a hatalom nemcsak a vezetetteket őrli be, hanem a tekintélyes uralkodót is.
Keszég László rendező jó érzékkel épít Mészáros Gábor és Kucsov Borisz játékára, akik ellentétes utakat bejáró főhőseit alakítják. Az egymást jól kiegészítő duó tagjai több magyar királyt is megjelenítenek. A társadalmi ranglétrán folyamatosan mozgásban lévő figuráik adják az Árpád-ház masszív energiáját. Emlékezetes színészi pillanataik a különbözőségeik eredményei.
Mészáros a beérkezett uralkodókat adja. A hatalom piramisának csúcsán elhelyezkedő vezetők, kezdetben legalábbis, nem ismerik a kételyt. Bár valószínűleg kényszerből fogadták el a trónt, eleinte megtalálják a nyugalmukat és a céljukat a királyi pozícióban. Könyves Kálmán erőskezű, megfellebbezhetetlen akaratú uralkodó, a gyanú mégis fokozatosan befészkeli magát a gondolataiba testvérével, Álmossal kapcsolatban. Mészáros a tettek embere, ezért nem habozik tenni a céljai elérése érdekében. II. István szerepében hírből sem ismeri a gátlásokat. Például minden szégyenérzettől mentesen vizsgálja meg Ilona (Verebes Andrea) és annak testvére (Hodik Annabella) nemi szervét, hogy kiderüljön, melyikük alkalmasabb az utódnemzésre a leendő uralkodó, Vak Béla számára.
A Kucsov Borisz által játszott figurák a körön kívül rekedtek panoptikumához tartoznak. Soha, egy pillanatra nem válnak a legfőbb emberré, hiába kerül esetleg a fejükre a korona. Míg Mészáros karakterei a középpontba sodródnak, az övéi homályos sarkokba húzódva várják, hogy eljöjjön az idejük, de még jobb, ha ez nem történik meg. Ez utóbbit érzékelteti Kucsov kiválóan. Líraian őszinte monológjai az előadás legszebb részei. Az abszolút uralom csúcsán árválkodó Vak Béla arról beszél, amiről lehetetlen szót ejteni. „Bárcsak” monológja végsőkig elkeseredett. Attól válik különlegesen széppé, hogy az uralkodó, legalábbis rövid időre, ekkor leveszi amúgy egész életében viselt álarcát.
A Kosztolányi Dezső Színháznak a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján előadott produkciója kifejezetten izgalmas élmény volt.
A szabadkaiak merész előadásai általában újragondolják a színpadi formát, nemritkán radikálisan. Ezúttal klasszikus, shakespeare-i formában előadott királytükröt tartanak elénk nagy invencióval.
Ez a középkori műfaj intelem a következő uralkodó számára, hogy mit próbáljon elkerülni, ha majd trónra lép. Az előadás alapján elmondható, hogy az aspiránsnak rengeteg mindenre kellett figyelnie. Keszég rendezése az alázatot és a szolgálatot hangsúlyozza a vezető munkájára vonatkozóan.
Fotók: Gáncs Tamás
