„Átélve Isten győzedelmes mosolyát, hogyan vénülhetnék meg?”

Egy nagyon direkt meghívással kezdődött a szakmai pályája, életútja. Mi történt önnel kilencévesen a templomban?

Nem meghívással, hanem kinevezéssel. Mindenki életében van több-kevesebb ötlet, amit a teológia idea impulsának nevez, belénk öntött ismeretnek. Ezek között van természetes és természetfölötti is. Kilencévesen már régóta ministráltam Almásfüzitőn, és amíg vártuk a tisztelendő atyát a sekrestyében, bejött Jézus az ajtón. És nem nézett senki másra, csak négyen voltunk, fogta a nagy misekönyvet, odalépett hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy te fogsz nekem ministrálni. A szó eredetileg szolgálást jelent. Nem kérte, hogy jönnék-e, hanem kinevezett. Ebből aztán papi hivatás lett, sőt annál több is. Akkor kezdtem megérteni, hogy az emberi élet értelme a többé levés. Hogy lépjünk ki önmagunkból, gyűjtsünk új értékeket, gazdagodjunk gondolkodásban, szeretetben, érzelmi világban és a végtelenben.

És valahogy minden igazán értékes dolog, ami nem rombol, mind-mind telítődik szépséggel. A nagy alkotó úgy alkotta meg ezt a világot, hogy minden fejlődjön. Annyi csoda van: az ásványok, az anyag, a makrokozmosz, a mikrokozmosz, tehát a csillagvilág, a kicsiny világ, a dolgok világa, a sejtek. Csak nem vagyunk rá alkalmasak, hogy észrevegyük. Az a célunk, hogy alkalmassá váljunk. És közben ki kell képeznünk magunkat, hogy észrevegyük, ami nem igazi érték. Az ember telítődik, van, aki jóval, mások rosszal. Káin és Ábel harca örök a világban, mert szabad akaratunk van. Megértettem, az a küldetésem, hogy ragyogjak, sugározzak. Szenvedés nélkül pedig nem megy.

A szenvedés korán kezdődött. Érettségi előtt a piaristákhoz jártam Tatára, de abbahagyták a tanítást, jöttek az oroszok a Vértes felől. Elvittek bennünket katonának, kiképeztek, frontharcos lettem, fogságba estem, kivittek a Szovjetunióba, a Donyec-medencébe. Mindent ki akartak ölni belőlünk, az ember egyéniségét akarták megsemmisíteni. A mai világban is nagyon sok a kiüresedett ember. Csak az eszmény az, ami éltet, ami mindig följebb visz, és a megvilágosodás. Ady Endre azt mondja egy versében, hogy „Mi egyesítsen, nincsen eszme…”, hogy hiányzik a szeretet, a szép, a jó, a távlati cél, az öröm, a természetfölötti. Mindenkiben van egy őseszme, ami onnan ered, hogy a nagy alkotó a maga képére teremtett bennünket. Az ő ősenergiája mindenkiben benne van. Kiirtani ugyan nem lehet, de megeshet, hogy nem tud érvényre jutni, ha mindenféle gondolat, negatív eszme ránehezedik. Ezért van ilyen sok üres ember.

Hogyan lehetett erősnek maradni a fogolytáborban?

Ez volt a küldetésem a fogságban. A legnagyobb bánatom az volt, amikor odajött egy orosz katona fél-magyartudással, és azt mondta nekem, hogy „te már többet nem vagy Kerényi Lajos, hanem 93-as szám”. Ez azt jelenti, hogy nem mehetsz magadtól sehova, csak ahova mi küldünk vagy viszünk. Nem gondolhatsz mást, csak amit mi mondunk. Ezeknek a nagy, hatalmas eszmerendszereknek negatív irányú a küldetésük.

Az ember szabadságra született. Nekem az tetszik a kereszténységben, hogy minden a mienk, szabadok vagyunk, dönthetünk a jó és a rossz között. Az Isten szabaddá tesz. Hárman-négyen voltunk ilyen fiúk a fogságban, akik próbáltunk helytállni, és nem megalkudni az öngyilkossági kísérletekkel, a keserűséggel. Mindannyiunknak volt egy-egy nyaklánca feszülettel, amit elvettek tőlünk. Elhatároztuk, megmutatjuk ennek az istentelen világnak, hogy győzni tud a kereszt a vörös csillag fölött. És annak a pár túlfűtött, fantáziában gazdag fiatalnak nem biztos, hogy ez bölcs elhatározása volt. A feszületet visszaloptuk. Akkoriban köveket cipeltünk ide-oda-amoda, és egy cérnára fűztük fel a kereszteket, hadd lássa mindenki, mert abban van a lét minden szépsége, az élet értelme. Nagyon sokan oda is jöttek, szegények, gyerekek, mikor megálltunk, tömegével csókolgattak, mondták, hogy „ó, Jeszusz Krisztosz!”. Úgy meghatódtunk, hogy az egyik srác mondta, fiúk, itt van az Isten. És én akkor nagyon örültem.

Az Úr mindig ilyen ügyekkel bízott meg. Nagy nehezen hazakerültem, hetven gennyes sebem volt, legyengültem, éppenhogy nem haltam meg. Valahogy hazakevert a világ, a Jóisten gondviselése, és akkor elhatároztam, hogy az eszmét, a kereszténységet, az egész értékvilágot és értékrendet meg kell mutatnom. És össze kell gyűjtenem a válaszokat, amelyek érdeklik az embereket. Honnan jöttem, hová megyek? Miért a sok bűn? Miért a sok szenvedés? Miért a halál? Meg kell mutatnom, hogy milyen intelligencia van a mikro- és makrovilág mögött, mennyi harmónia, belső összefüggés található ott. A véletlen nem tud annyi milliárd dolgot összehangolni, mint ami van. Ez egy Isten-bizonyíték, és meg kellett ismernem, hogy gazdagíthassam az embereket és fényt adjak nekik.

Az elhatározást pedig tett követte, itthon pappá szentelték.

Piarista voltam, mindig nagyon szerettem az ifjúságot, a gyerekeket, és valahogy még azt is rám bízta a kinevező, Jézus, hogy a betegekkel is foglalkozzam. Orvosi hajlamaim voltak, és most is vannak, ezért kezdtem el látogatni őket. Ez a két tevékenység nagyon bosszantotta az elvtársakat, és rengeteget szenvedtem, sokat kínoztak. Soha nem mondta az Úr, hogy hagyd abba, meg légy óvatos, inkább biztatott, hogy gyerünk, gyerünk! Mindenhez lelkesedés, lélek, öröm és bátorság kell, amik a Szentlélektől valók. Ő az, aki eszembe juttat mindent, aki lelket diktál a világba. Jézus azt mondta róla, hogy eljön és eszetekbe juttat mindent, megtanít a teljes igazságra és megvigasztal. A Szentlélekhez imádkoztam és teszem most is. Nem azt kérem, hogy az Úristen kíméljen, hanem hogy ne hagyjon békén.

Akkoriban már vagy ötszáz feljelentés, telefonos fenyegetés volt ellenem. Elmentem a püspökömhöz, Endrey Mihályhoz – ő volt Mindszenty bíboros úr helyettese a Vatikán által –, elmondtam neki mindent, és megkérdeztem, hogy most mit csináljak. Hagyjam abba? Rám nézett, és azt mondta, hogy csak a lőtt területekről kell visszavonulni, de csak amíg lőnek. Ez megint a kinevezőm üzenete volt, hogy ne lekvárkodjak el. És akkor újra elindultam a szent úton tovább. Eddig nem üzent olyasmit az Úr, hogy hagyjam abba. Keresztény vagy, vedd figyelembe, hogy téged kineveztelek, és nem vontam vissza – ezt mondja nekem. Azt kell látnom, hogy túlárad a kegyelem.

Az öregedés egy lelkiállapot. Van, aki húszévesen vén, és van kilencvenéves fiatal. Orvosi tekintettel mondhatom, hogy tele vannak a pszichiátriák kényszerképzetesekkel, depressziósokkal, megtört emberekkel. „Ember ember ellen csatázik”, írja Ady, és önmagunkban is csatázunk önmagunkkkal. A két rész, Káin és Ábel, Krisztus és az Antikrisztus gyötri az embert, ezért kell örök fiatalnak maradni.

Részt vettem a megbélyegzett és üldözött Nagymarosi Ifjúsági Találkozó létrehozásában ötvenkét évvel ezelőtt. Azért szedtük össze a fiatalokat, hogy bátorrá tegyük őket, hogy ne vénüljenek meg. Ebből a következő tanulságot tudtam leszűrni, amit már korábban megfogalmaztam: „Több mint ötvenkét éve vonzza a viruló fiatalokat, mert ezrével jönnek ám, összefogja a keresőket, a becsapottakat, a szenteket és bűnösöket. És ott ajkukon dal fakad, s válaszokat kapva, Istenben megújulva elkezdenek értelmesen élni, új, szebb hazát Jézussal építeni. Ezrek eredményei ezek évről évre. Én pedig velük mosolygok és fiatalodok. Aztán ott van Egerszalók, ugye az még akkor keletkezett, tíz évvel később, 1982-ben, amikor az egerszalóki plébános úr azt mondja, hogy – ismertük egymást régebbről – valamit kellene csinálni keleten is, mert nyugaton – mondja – ott van nektek Nagymaros, és tudtok a fiataloknak célt, távlatot adni meg lelkesedést. Kéne itt is csinálni valamit. Segíts!

Egerszalók keleti hazánk bűvös, hívogató varázsa. Minden évben egyszer tartjuk, nyár közepén, négy-öt napig. A Szentlélek remekműve az istentelenség mély gödreiből hívogat ezreket immár negyvenkét éve. Ellenállhatatlan, legyőz unalmasokat, paráznákat hív tiszta utakra, vigasztal, lelkesít, megtör immanens, csak e világba kényszerítő börtönöket. Én meg a szalóki temetőben, sírok között százakat oldozok fel, felhozva őket a lélek sírjainak rideg gödreiből, és szépül, újra épül a bűnöktől, hamis, Isten nélküli sebzett Magyarországom. Hát ezeket látva, átélve a legyőzhetetlen Isten győzelmes mosolyát, hogyan vénülhetnék meg?”

Úgy tűnik, ez a rengeteg dolog, amin keresztülment, tehát hogy tizenhét évesen elvitték a frontra, ott majdnem meghalt, aztán fogolytáborba, hogy azután szentelték fel titokban, miután hivatalosan feloszlatták a rendet, mindezen nehézségek megerősítették az elhatározásában.

Edzetté tettek. Ha újrakezdenénk, és megkérdezné a kinevező, hogy jó lesz-e így, akkor azt válaszolnám, hogy nagyon jó. Nyög az ember bele, de erőt is kap hozzá, a kinevező felkínálja, de nekem kell elfogadnom a lehetőséget. Azért van ennyi negatívum a világban, mert az emberek nem fogadják el a lehetőséget, felszínesek. De nem baj, nem tudják, mit cselekszenek, ezért kell fényt vinnünk, mint a Messiás.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/10. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

Fotók: Éberling András

#erő