Az a cél, hogy 360 fokos élménnyé váljon a Sziget
Jenna Jalonent meglepte, hogy 34 éves nőként a Sziget művészeti és programvezetői posztjára választották, de vett egy nagy levegőt, és belevágott. A finn származású táncos, koreográfus új irányokat, koncepciót álmodott meg, és elmesélte, egyébként mennyi szál fűzi Magyarországhoz.
Amikor először megkerestek a Sziget szervezői, hogy új embert keresnek a csapatba, élből nemet mondtál. Később mégis úgy döntöttél, elkezdesz beszélgetni arról, milyen új irányokat képzelnél el Európa egyik legnagyobb nemzetközi könnyűzenei fesztiválján.
Egy héttel a decemberi bemutatóm, a DŌJŌ előtt annyira máson járt az agyam, hogy bár megtisztelő volt a felkérés, nem voltam rá nyitott. Pár nap múlva azonban újból felhívtak, hogy legalább egy önéletrajzot küldjek be, fussunk neki és kezdjünk el megismerkedni, nincs semmi veszítenivalóm. Összedobtam egy bemutatkozó levelet, ami alkalmas lehet művészeti vezetői poszt betöltésére, addig ugyanis próbatáncokra, különböző szerepekhez, táncos vagy koreográfusi feladatokhoz gyártottam csak ilyeneket. Ahogy elindult a diskurzus, megérett bennem a gondolat, hogy ez a kihívás meglehetősen izgalmas. Éppen Lisszabonban voltam, amikor később felhívtak, hogy döntöttek, velem szeretnék folytatni a Sziget művészeti és programszervezését. Meglepett, mert közben nem gondoltam, hogy 33-34 éves nőként – aki volt ugyan producer, vezetett társulatot, de akinek nincs akkora kaliberű vezetési tapasztalata – ilyen komoly pozícióra kiválasztanak. Vettem egy mély levegőt, és belevágtam. A mostani év nagy része még az elődöm, Kardos József munkáját dicséri, a programok 70-80 százalékát ő egyeztette. Én olyan alkotókkal, konstrukciókkal próbálkoztam ezek mellett, melyek a nem zenei programok kínálatában a jövőben irányt jelölhetnek.
Mire gondolsz konkrétan?
Tánc területén azt látom a hazai kulturális szokások tekintetében, hogy vagy nagy külföldi együtteseket hívnak a Nemzeti Táncszínházba, vagy kicsiket például a Trafóba, de a kettő közötti tendenciákkal – legyen szó kortárs táncról, újcirkuszi vagy multidiszciplináris előadó-művészeti törekvésekről – nem nagyon tartjuk a lépést. Ezt a vonalat mindenképp erősíteni szeretném, ami egyébként a Szigeten mindig is helyet kapott. Újraálmodom a fellépési helyszíneket és a színpadokat. Az új koncepció szerint „zónaszerűen”, különböző zenei és kulturális negyedekként tekintünk a fesztivál területére. Például a Delta District három izgalmas helyszínével egy olyan háromszöget zár be, ami – javarészt – az éjszakai partikultúra központja. A Szoho az urban és street műfajok helyszíne, míg a Paradox előadó-művészeti helyszínén a mozgás, a látvány és az illúzió kerül a középpontba. Hangsúlyosabb kontextusba helyezzük azokat a produkciókat, helyszíneket, amelyek eddig amolyan „organizált káoszként” jelentek meg. Most, ha csak körbesétálsz, érzed majd, hogy valami más lett. Az a cél, hogy teljes, 360 fokos élménnyé váljon a Sziget, és ne csak annyi történjen, hogy megnézünk egy koncertet vagy meghallgatunk egy DJ-t és utána hazamegyünk. Minden irányból, minden érzékszervet aktivizálni szeretnénk, ami teljesen más élményt nyújthat a közönségnek.
Tetszik az optimizmusod és a lendületed, ahogyan egyébként minden munkádba belefogsz, legyen szó saját darabról, alkalmazott koreográfusi munkáról vagy most a Sziget vezetői feladatairól.
A létezés más formája – bármely ágazatban tevékenykedünk, de a művészetben főleg – kontraproduktív. Kizárólag pozitívan érdemes előrenézni. Finn vagyok, de megmagyarosodtam, az évek alatt rendesen megszórtak paprikával. 16 évesen költöztem Budapestre, szóval az életem felét már itt töltöttem, de előtte a korai iskolai évek még Finnországban nagy hatással voltak rám. Meghatározták a társadalomról alakuló gondolkodásmódomat, ami később kezdett mélyülni, kíváncsisággá alakulni, és itt, Magyarországon kivirágozni. Erős klasszikus balett képzést kaptam gyerekkoromban, és az lett a fixa ideám, hogy ha komolyan akarom csinálni, akkor posztszovjet országba kell mennem. Így kerültem a Magyar Táncművészeti Főiskolára (mai egyetemre), ami már akkor is nemzetközileg nívós iskolának számított. Egyáltalán nem bántam meg, hogy az először egy-két évre szánt csereprogram helyett végül itt végeztem, mert már az első évben sokat fejlődtem, és érdekelt, hogy mi lesz ebből az egészből.
És mi lett?
Gyorsan átváltottam az iskola után a modern tánc felé, és a Duda Éva Társulathoz csatlakoztam, miközben egyéb hazai alkotókkal is dolgoztam: Hámor Józseffel, Mészáros Mátéval, Hód Adrienn-nel… 2014 körül beválogattak egy belga produkcióba, és a legtöbb kortárs táncoshoz hasonlóan kipróbáltam ott magamat. Nehéz időszak volt, mert rengeteg kortárs táncos és társulat dolgozik Belgiumban, de bejött, és sok jó melóban vettem részt. Megerősödött bennem a tudat, hogy nem kell kategorizálni, dobozolni a műfajokat, ezek keveredése új irányzatokat szül, melyek erősen meghatározzák a jelen művészeti szcénát.
Azután mégis visszajöttél, és ez lett az otthonod.
Magyarország számomra izgalmas hely, ahol a nehézségek érdekes művészeti alkotásokat, koncepciókat, irodalmi műveket szülnek. Finnország például a világ legboldogabb országa, elképesztően jól működő szociális rendszerrel, edukációval, tiszta levegővel, de a művészete éppen ezért számomra bizonyos konceptuális esztétikai szinten marad. Zsigeri dolgok, tematikák, darabok, amelyek Budapesten lépten-nyomon, ott kevésbé jönnek létre. És engem viszont ezek érdekelnek. Különben sem eljöttem, hanem visszajöttem Magyarországra, mert itt fogantam. Van valamilyen elképesztően erős energetikai összeköttetésem ezzel az országgal. Nagyon gyorsan megtanultam a nyelvet is, megértettem ennek a népnek a filozófiáját, pszichológiáját. Tudtam vele azonosulni. Nem idejöttem diákként, hanem valahogy hazajöttem.
Végig kitűnő tanuló voltál, és különösebb energiabefektetés nélkül ragadt rád minden. Nem akartál mondjuk orvos lenni?
Érdekes, hogy pont ezt kérdezed. Majdnem az lettem. A középiskola végén elkezdtem az orvosi előkészítő tanfolyamára is járni, mert tényleg kevés munkával kiváló eredményeket értem el. Érdekeltek a dolgok. Szerintem abszolút ADHD-s vagyok, ami a korral csak erősödik. De melyik művész nem az? Anyám nagyon komolyan szertornázott, majd edző lett, és az egész család élete erről szólt. A nővéremmel a tornateremben nőttünk fel, és a nyaralás helyszínét is mindig az határozta meg, hol tartották az edzőtábort. Ez persze gyerekkoromtól kezdve meghatározta a testhez, a mozgáshoz való viszonyomat. Mivel a test és az elme szoros összefüggésben van, ha valamit szigorúan végzel fizikailag, az mentálisan is ad egy tartást. Ha van egy célom, úgy megyek felé, mint egy gyorsvonat. Hiszem, hogy még ha az érzetek és az irányzatok változnak is, tudom, mit akarok. Egyébként a szüleim is imádják Magyarországot, rendszeresen járnak ide, és minden egyes alkalommal el kell mennem velük a Széchenyi fürdőbe, meg rántott húsos szendvicset enni, ami apám nagy kedvence. Nem engedtek volna ide 16 évesen, kvázi gyerekként, ha nem érzik, hogy jó helyem lesz ebben az országban.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
