Az elmúlt évek során számos társadalmi válságot, nehézséget, szorongást éltünk meg kollektíven a pandémia, a szomszédos háború közelsége és a gazdasági válság hatására. Intézményvezetőként milyen kihívások elé állította az elmúlt időszak?
A pandémia olyan radikális életforma-változást hozott, amilyenre korábban senki sem számított. A veszteségek, az egzisztenciális fenyegetettség nemcsak gazdaságilag, hanem egészségileg és mentálisan is megváltoztatta a társadalmat. Magánemberként és vezetőként is megrendítő tapasztalat volt mindezt megélni. 2020 tavaszán éppen a Slow Life – Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállításunk megnyitására készültünk, amely tematikája már érzékletesen rátapintott a környezeti veszélyeztetettségre. A kijárási tilalom miatt végül ősszel tudtuk az anyagot a látogatóknak bemutatni.
Az első karanténidőszakban, amelynek elsősorban digitális kihívásai voltak, elkezdtünk az online térben fokozottan, változatos digitális tartalmakkal kommunikálni: virtuális kiállítások, interjúk, koncertek, bejelentkezések, kiállítási kisfilmek szállították a múzeumi élményt az érdeklődőknek. Ezen időszak átvészelése után pedig további kihívást jelentett a munka intézményi visszaszervezése is, hiszen a múzeumi munkánk legalább 30%-a közös gondolkodást, szervezést igényel, ahhoz pedig fontos a személyes jelenlét. Őrzök azonban arról néhány szép pillanatot, amikor a közösségi terekbe lassan elkezdtünk újra bejárni, a kollégákkal újra találkozni. De a korábbi, kongó kiállítótermek megrendítőek voltak.
A Ludwig Múzeum számára milyen lehetőségeket, új funkciókat teremtett a kinyíló online világ?
Valamennyi múzeumnak az volt a legfőbb feladata, hogy minden viszontagság ellenére megmaradjon a köztudatban. Erre az online térben való jelenlétünk biztosított lehetőséget. Érdekes tapasztalás volt, hogy a kollégák részéről hirtelen előjöttek olyan képességek és érdeklődések, amelyek a szakmai tartalmak előállítását magas szinten tették lehetővé. Közösen kellett megismernünk az online tér specifikumait, ami sok kísérletezéssel járt.
Emlékezetes volt, ahogyan Konok Tamás kiállításához egyhangszeres improvizációs zenével szerkesztettünk tartalmat. Kialakult a múzeumban a webinárium új műfaja is, amit nagyon kedvelek. Rendszeresen szerkesztettünk podcast adásokat, múzeumpedagógusaink pedig zseniális órákat szerveztek rajztanárok számára. Ezek sikeressége rövid időn belül vissza is igazolódott, amikor már diákok tértek vissza hozzánk, és az online videókban használt szövegpaneleket alkalmazták a kiállítások megtekintése közben. Kialakult tehát a tudásközvetítés új felülete, amely nagyon hatékonyan kezdett el működni.
Ezek lettek azok a jó gyakorlatok, amelyekre a pályázati anyagában is utal?
Igen, például az imént említett gyakorlatok kifejezetten jól beépültek a mindennapokba, érdemes őket hosszútávon fejleszteni és használni. Természetesen akkor lehet jól cizellálni ezeket a feladatokat, ha szakemberek szerkesztik őket, és a megfelelő technikai felszereltség is rendelkezésre áll. További jó gyakorlat az online konferenciák megvalósítása is, amely elsőként a Hymex szimpózium kapcsán, a Térügyek című kiállításunkhoz kapcsolódva valósult meg, és kiterjesztett online jelenléttel egészült ki. A szervezések során kiderült, hogy a nemzetközi kapcsolattartás intézményi oldalról sokkal gyorsabbá és közvetlenebbé vált.
A jó gyakorlatok közül fontosnak tartom kiemelni a múzeum kommunikációs és marketing-igazgatóhelyettese, Fehér Zsuzsanna doktori disszertációját, amelynek fókuszában a fenntartható múzeum fogalma áll. Zsuzsanna hihetetlen alapossággal és különösen gazdasági hozzáértéssel dolgozta fel a Ludwig Múzeum tapasztalatait. Megkezdett munkájának folytatásához kutatócsoport létrehozását tervezzük, hogy a fenntartható múzeum témakörét minél alaposabban feldolgozzuk és minél hatékonyabban meg is valósítsuk. Ezt azért tartom kiemelten fontosnak, mert napjaink valóságában a környezet védelme minden ember erkölcsi és szellemi felelőssége is.
Megítélésem szerint a fenntartható múzeum szerepe az, hogy az erkölcsi felelősségvállalás tükrét tárja a társadalom elé.
Voltak aggodalmaik a digitális átalakulás kapcsán?
Érdekes és nyitott gondolkodási folyamatot indított el. Természetesen tartottunk attól, hogy ha online mutatunk be tárlatokat, akkor fizikailag elveszítjük a látogatókat, de szerencsére a valóság rácáfolt erre. Egyrészt a minőségi követelmények miatt nem is tudunk mindent online bemutatni, másrészt szép számban jönnek a látogatók: az érdeklődésük és az igényük a művek valós befogadására megmaradt, sőt fel is értékelődött. Az a tény azonban mindenképpen előnyös, hogy a múzeum képes magáról egy gyors és hatékony információáradatot közvetíteni, akár az okostelefonokon keresztül is, amelyek szinte minden ember kezében ott vannak.
A kiállítási program mellett a tudásmegosztó módszerek még népszerűbbé váltak, és kiemelkedővé váltak a múzeum sokrétű tevékenységében.
Feltétlenül. A világ nagy múzeumai talán még sokkal jobban csinálják, de elégedett vagyok azzal, amit mi rendelkezésre tudunk bocsátani. A nehéz körülmények okozta helyzetek ezen részével valójában jól jártunk.
Szembetűnő, hogy a Ludwig Múzeum kiállításai mennyire naprakészek és aktuálisak. Legyen szó pandémiáról, fenntarthatóságról vagy akár a mesterséges intelligenciáról, rendszerint önök tematizálják elsőként ezeket a kérdésköröket múzeumi környezetben. Milyen módszerekkel lehet ezt megvalósítani?
Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a művészet képes előre látni bizonyos helyzeteket, mi pedig múzeumi szakemberekként figyeljük a művészeti tendenciákat, akkor összeáll a kép. Persze nem jövőjóslásról van szó, de a művészek sajátos érzékenységük miatt képesek bizonyos következtetéseket levonni, akár az elmélyült gondolkodás okán is. Ezért nekünk az a dolgunk, mivel kortárs művészettel foglalkozunk, hogy rátegyük az ujjunkat arra az érre, ami éppen jól lüktet. Ez nem mindenkinek sikerül, de a Ludwig munkatársainak igen. Az a tapasztalat, hogy azok a kiállítás-üzenetek válnak érthetővé, azok a tárlatok válnak sikeressé, melyek mögöttes koncepciói valódi life motiv struktúrákra építkeznek. Ilyen kiállítás volt a Slow Life – Lassú élet. Radikális hétköznapok (erről itt számoltunk be – a szerk.), a „Nem vagyok robot”. A szingularitás határain vagy a BarabásiLab. Rejtett mintázatok – a hálózati gondolkodás nyelve. Ez utóbbi tárlat tematizálását Készman József főosztályvezető kurátorként fantasztikusan megoldotta. Ebben az esetben egy tudományos kutatásnak és folyamatnak kellett olyan vizuális formát adni, ami kizárólagossá teheti és művészetté deklarálhatja. A BarabásiLab a pandémia okán alig egy hónapig volt nyitva, mégis húszezren látták addigra. Nagy siker volt!
A témában Barabási Albert-Lászlóval készült interjúnk itt olvasható.
Kortárs művészeti múzeumként hogyan viszonyulnak a pályakezdő és az idősödő művészgenerációk műveinek gyűjteményezéséhez?
A Ludwig Múzeumban elsősorban nem életkor szerint gyűjtünk. Évente tíz-tizenöt mű kerül be a gyűjteménybe ajándékozás vagy vásárlás útján. A nemzetközi műveket – amelyekre kifejezetten fókuszálunk – kizárólag a Ludwig Stiftung vásárolja számunkra. Általában egy adott koncepció vagy műcsoport, tematikus felvetés kapcsán keresünk műveket. Az utóbbi években idős mesterek fiatalkori alkotásait kerestük, például Bak Imre életművéből. Ezzel leginkább az 1960-as évek művészetét igyekeztünk lefedni, de hozzá kell tenni, hogy ennek a korszaknak a jelentős művei már régóta gyűjteményekbe vannak ágyazva. A fiatal művészektől való vásárlásra a múzeum szakemberei tesznek javaslatokat. Legutóbb Nemes Mártontól, Csató Józseftől és Barabás Zsófitól szereztünk meg nagyszerű műveket, de vannak még hiányok, amelyeket érdemes lehet pótolni a jövőben.
Nemes Márton műteremlátogatásáról itt, Csató Józseféről itt írtunk, Barabás Zsófival készült interjúnk itt olvasható.
Milyen kiállítások várhatók idén, milyen szempontokat követnek a tervezett kiállítások?
Sikeresnek mondható az elmúlt évek gyakorlata, mely során az éves kiállítási programot bizonyos tematikák alapján határoztuk meg. Ebben az évben két zseniális tárlat megnyitására készülünk: az egyik A cukiság faktor című, a másik pedig a Handle with care, mely a gondoskodás témakörét tematizálja.
Jelenlegi kiállításunk a Boris Lurie és Wolf Vostell. Művészet a soá után, ami a két festő harmincöt éves barátságából szőtt képeket párhuzamosan mutatja be. Művészetükben mindketten a társadalom bírálatán gondolkodtak. Az egyik Nyugat-Németországban, a másik Amerikában folytatta paralel ugyanazt a gyakorlatot. Központi témájuk a háború embertelenségével foglalkozik. A kiállítás vezérmotívuma annak az üzenetnek a megfogalmazása, hogy soha ne térjenek vissza a háborús bűnök, valamint az ember és az emberiség védelme váljon a legfontosabb céllá.
A cukiság faktor olyan téma, ami a súlytalanság határtalanságával foglalkozik. Napjainkban súlytalan a gondolkodás, súlytalan az esztétika, súlytalan az életforma minősége. Elbagatellizálódnak a valóban fontos vagy értékes dolgok, és a banalitás kerül a felszínre. A tárlat arra is választ keres, hogy mik a dolgok mélységei. A téma nemzetközi jelentőségét mutatja, hogy a közelmúltban a Kunstforum Magazin egyik száma a cuteness (cukiság, báj – a szerk.) fogalmával foglalkozott. Nem sokkal korábban pedig a gondoskodásról is volt egy összeállításuk. Popovics Viktória kolléganőnk az anyaság kortárs művészeti feldolgozásán keresztül indította el a gondoskodásról szóló kutatást. Ő kifejezetten a tevőleges szociális érzékenység jelenlétével foglalkozik.
A következő években milyen témákkal foglalkoznak majd a kiállítások?
A jövőben is igyekszünk olyan kiállításokat szervezni, amelyek magas színvonalon dolgoznak fel aktuális jelenségeket. Széles társadalmi réteget szeretnénk megszólítani, melyekhez olyan témákat keresünk, amelyek a múzeum lokális és regionális beágyazottságához igazíthatók, és valóban foglalkoztatják az embereket. A régiós fókuszok, a történelmi időrendekről való gondolkodás, valamint a különféle kortárs akusztikák mellett a gyűjtemény állandó anyaga is folyamatos inspirációt nyújt.
Milyennek ítéli meg a hazai múzeumok jelenlegi fontosságát?
Szeretném hangsúlyozni, hogy a múzeumok szerepe a Covid-időszak idején és annak hatására a korábbinál is erősebbé vált, elsősorban a tudásmegosztás által. Az új módszereknek köszönhetően a közönség szélesebb spektruma érhető el. Fontos kiemelni, hogy a múzeumok az iskolai nevelés komoly kiegészítőit jelentik. Azok a fiatalok, akik hozzánk bejönnek – aztán újra és újra visszalátogatnak –, elsajátíthatják a közösségekben felhozható szükséges fegyelem képességét. Kiemelkedő szerepünk jelentőségét igazolja az a kormányzati döntés is, amely kiemelt kultúrstratégiai intézményekről gondolkodik. Ezek vezető szerepet töltenek be a kulturális élet alakításában, megfogalmazásában, kitöltésében. Nagy örömet jelent, hogy ebben a hálózatban működő rendszerben a Ludwig Múzeum is fontos szerepet kapott.
Nyitókép: Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója. Fotó: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum / Szabó Zsófia
