Egyedi és következetes ábrázolási struktúrát valósít meg a művészetében, amivel szinte bármit meg tud fogni vizuálisan pusztán néhány vonal és szín segítségével: legyen szó az anyaságról, a karanténról vagy Botticelli Angyali üdvözletének parafrázisáról. Érzések és élettapasztalatok is sűrűsödnek a képeiben. Tényleg minden jelenség megragadható a geometrián keresztül?

Számomra igen, mert ez a nyelvezetem. Amikor egy problémát vagy gondolatot átgyúrok magamban, és elkezdem redukálni a vizuális elemeit, az nekem jó játék és egyben terápiás foglalkozás is. A folyamat végén általában egy színes, absztrakt kép vagy objekt születik meg. Persze ehhez a fajta transzformációhoz elengedhetetlen, hogy az adott téma foglalkoztasson engem. A belső megoldások, a vonal- és formarendszer megválasztása, illetve a színek társítása akkor ad ki egy komplex művet, ha a szóban forgó gondolat munkál bennem, és valamiért dolgom van vele. Ha ez megvalósul, akkor valóban, az absztrakción keresztül bármilyen jelenséget meg tudok jeleníteni.

Hogyan alakult ki ez a sajátos vizuális világ és formanyelv?

Volt egy érdekes felismerésem, amikor egy Piet Mondrian-albumot tanulmányoztam. Ő egy fa ábrázolásán keresztül jutott el a totális absztrakció megvalósításáig. Az én sajátos formanyelvem ehhez nagyon hasonló módon alakult ki. A fák ábrázolhatósága engem is mindig nagyon érdekelt. Már gyerekkoromban próbáltam lerajzolni a gyönyörű struktúráikat és fény-árnyék játékaikat. A fraktálrendszerhez hasonlóan, ahol kicsiben ugyanazt a mintázatot látjuk, mint nagyban, úgy a fák esetében is: egy növény és az erdő viszonylatában is hasonló arányokat vehetünk észre.

Először mindezt élethűen próbáltam visszaadni, majd elindultam az absztrakció irányába. Vannak olyan képeim, melyeken jól látszik a fokozatosság, ahogy eltűnnek az apróbb részletek vagy ahogyan tömbösítek és egyszerűsítek. Ez a folyamat vezetett rá arra, hogy mindent lehet absztrahálni. Persze elképzelhető, hogy a végeredményen keresztül már csak én látom az eredeti kiindulópontot. De az biztos, hogy ennek a folyamatnak és a sok kísérletezésnek köszönhetően egy teljesen új megjelenés jön létre.

Kik támogatták ebben az irányban, akár a tanulmányai idején? Volt olyan mestere, akinek a gondolatai segítik önt az alkotófolyamat során?

Három olyan mesterem volt, akik abszolút támogattak úgy, hogy közben nem erőszakolták rám a saját stílusukat. Mindig hagytak önállóan gondolkodni, és csak néhány hozzáfűzéssel, javaslattal segítettek, ha valamiben megakadtam, illetve ha kérdeztem. Időrendi sorrendben: Kelemen Marcell, Konok Tamás – aki sajnos már nincs közöttünk – és Barabás Márton voltak a mestereim.

Nagy szerencsém volt mindhármukkal, mert kivételesen jó pedagógiai érzékük és óriási szakmai tudásuk van. Emellett olyan típusú emberek, akik nem irigyek erre a sokrétű tudásra, sőt: szeretik átadni is azt. Lelkesek, és élvezik, ha valaki nyitott a tanácsaikra, a véleményükre és a tapasztalataikra. Mind a három esetben kölcsönös tiszteleten alapuló mester-tanítvány viszony tudott kialakulni közöttünk, amiért mindannyiuknak nagyon hálás vagyok. Mind a hárman kellettek ahhoz, hogy a rám jellemző stílus és kifejezésmód kialakulhasson.


Try to fit in I. (2020), akril, vászon, 50×50 cm

A mestereken kívül kik azok a művésztársak, akikkel szívesen dolgozik együtt?

Sokszor és sokféleképpen működöm együtt egy-egy projekt kapcsán akár más művészeti ágakban tevékenykedő alkotókkal, például költőkkel vagy designerekkel is. Például Horn Enikővel (ENIHORN) nagyon egymásra találtunk az utóbbi időben. Ő táskák és ruhák mellett díszleteket és jelmezeket is tervez. Tavaly év végén a Faur Zsófi Galériában volt egy kiállítás, ahol képzőművészeket és dizájnereket párosítottak, nem volt kérdés, hogy őt válasszam. Horn Enikő az egyik képem alapján egy táskát tervezett, amit több darab is követett. Csodálatos, ahogy a formavilágunk összetalálkozott, és ahogyan egymás gondolataira tudunk csatlakozni. A közös gondolkodás során mindig fontos a munkák mögöttes tartalma, amiről sokat beszélgetünk. Jelenleg egy újabb projektbe kezdtünk közösen, amelyben a Magyarországon élő őshonos madarakat vettük górcső alá.

A képi struktúrái tehát másokat is inspirálnak, és alkalmasak arra, hogy a képsíkból kilépve akár használati tárgyakon is ismétlődjenek. A festményei is gyakran kilépnek a kétdimenziós keretek közül: jellemzően nem a megszokott négyzetes formátumú vásznakat választja, és a képeken belül is újabb és újabb tereket nyit meg. Honnan eredetezhető a képterei különlegessége?

Ebből a szempontból fontos tényező, hogy mérnökként is végeztem, és dolgoztam tájépítészként is. A készségek, amelyeket ezen a téren sajátítottam el, beépültek a gondolataimba és a vizuális látásmódomba. Sok alaprajzot és háromdimenziós képet tanulmányoztam és készítettem el, amelyek mindig nagyon összetettek, és nem feltétlenül csak négyzetes alapformákból állnak. Ha egy kert felülnézeti rajzát leegyszerűsítjük, akkor az a legritkább esetben négyzetes, mindig van benne valamilyen csúszás vagy beékelődés. Ez megragadt bennem, és inspirálhatta a formázott vásznaimat, amelyeknek egyébként nagy múltjuk van a képzőművészeti kifejezésformák között. Ha egy kép alapformája izgalmas, az már önmagában elég ahhoz, hogy elindítsa a gondolkodást, és irányíthatja a végső kompozíció megszerkesztését is. A formázott vásznakon található lyukak, toldások, beharapások pedig jó alkalmat kínálnak arra, hogy játsszak a két- és háromdimenziós formákkal, a rám jellemző trompe-l’oeil (a szemet becsapó) hatások segítségével.

Sunday lunch with great Grandma (2016), akril, karton, fa, 50×71×5 cm

Gyakran használ fel olyan tárgyakat, amelyeket mások már nem találtak hasznosnak. Hogyan lehet egy megunt, kidobott holmi egy kortárs műalkotás alapja?

Ezeket a tárgyakat mindig igyekszem megmenteni. Egy-egy régi eszköz akár száz éven keresztül szolgálja az embereket, de ha már nincs rá szükség, akkor könnyedén eldobják őket, ami nekem kicsit szívtelennek tűnik. Ezek a tárgyak – főleg, ha fából készültek – szépen megérnek, kopnak és ergonómiailag is alakulnak az ember kezéhez. Ezért amellett, hogy sajnálom, vizuálisan is nagyon izgalmasnak látom őket, mert szép felületeket és struktúrákat rejtenek. A tervezés során kifejezetten szeretem, ha van valamilyen kiindulópont, ami elindíthatja a gondolkodást. Számomra izgalmas, ha van egy vizuális felvetés, amire nekem reagálnom kell. A műtermemben számtalan ilyen megmentett tárgy várja, hogy alkotássá váljon. Használtam már edényszárítót, gyúródeszkát, nokedliszaggatót, régi fiókot, szerszámosládát, kerítéslécet, kredencajtót, és még sorolhatnám.

Jellemzően sorozatokban gondolkodik. Mi indokolja, hogy egy-egy felmerülő ötletet többféleképpen jelenítsen meg?

Konok Tamás egyik legfontosabb gondolata volt, amit megfogadtam, hogy az alkotómunka során sorozatban kell gondolkodni. Mert ha az embernek van egy jó témája, azt minden oldalról körbe kell járni, és ehhez az összes apró ötletet formába kell önteni. Akár tíz alkotás is létrejöhet ugyanazzal a szín- és formavilággal vagy azonos kiindulóponttal. Ezekből lehet, hogy csak néhány lesz használható, és a többi elrontott munkának minősül majd. De megnyugtató, ha alaposan meg tudjuk vizsgálni az ötleteinket, és rengeteget lehet tanulni ebből a folyamatból. Az egymásra épülő lépések folyamatosságot feltételeznek. Ha már rögzítettük az adott gondolatunkat, akkor tovább lehet lépni, és az is biztos, hogy közben újabb és újabb gondolatok és ötletek születnek még.

Az ön alkotófolyamatának mik a lépései? Hogyan lesz egy ötletből kézzelfogható műalkotás?

A folyamat első lépése, hogy rajzolni kezdek, skiccelgetni a vázlatfüzeteimbe. Ezek a füzetek képviselik a memóriáimat, hogy ne felejtsem el az ötleteket, a formákat és a színpárosításokat, amik eszembe jutottak. Amikor úgy érzem, hogy az ötletem kiforrt és formába is tudom önteni, akkor alapanyagot gyűjtök hozzá. Gyakran készíttetek speciális faalapot vagy keresek megfelelő vásznat. Amikor minden anyagom összeállt, elkezdődik a megvalósítás, ami egy hosszadalmas folyamat. A vásznat általában felkasírozom az alapra, majd megvárom, amíg minden felület tökéletesen megszárad. Ezután alapozom, visszacsiszolom, és csak ezután jöhet a festés. Egy munka elkészülése hónapokig is eltarthat, extrém esetben pedig akár évekig is.

Hunt for good news (2020), papírkollázs, 16×15 cm

Amilyen precízen halad a munkái előkészítésében, úgy a művészetéhez kapcsolódó szervezőmunkára is ez a jelző jellemző. A menedzselés tulajdonképpen egy további teljes értékű feladatkör, amit ellát. Hogyan hozza össze mindezt az alkotótevékenységgel?

Örülök, ha ez így látszik, mert belülről sokszor nem ezt érzem, de igyekszem az összes szálat a kezemben tartani. A menedzselés – még úgy is, hogy van benne segítségem – nagyjából ugyanannyi munkát jelent, mint az alkotás. De szükséges ahhoz, hogy kiállítási lehetőségekhez lehessen jutni, illetve hogy létrejöjjön a közönséggel való interakció. Mindezt azért csinálom, hogy olyan lehetőségeim legyenek és olyan helyekre jussanak el a munkáim, amelyek inspirálnak. A Budapest Art Mentor képzése kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem a szervezőmunka fontossága. Ott szakemberek tanították meg, miként kell kapcsolatot tartani, pályázni, honlapot építeni és a közösségi médiában való jelenlétünket kezelni. Sok dologban én sem vagyok tökéletes, de rendszeresen visszaidézem azt, amit ott tanultam, és ehhez mérten próbálom elvégezni a menedzselési feladatokat. Mára már ez a tevékenység beépült a napi rutinomba.

Lett olyan kiállítása, amely ennek a sok szervezőmunkának köszönhetően jött létre?

Több ilyen is van, de a tavaly márciusi berlini kiállításomat szeretném kiemelni. Az Art is my therapy egy önálló nagy kiállítás lett volna, de a pandémia miatt el kellett halasztani. Egy nagyon lelkes és profi csapatot sikerült magam köré toborozni, akik fantasztikus munkát végeztek, hogy megvalósulhasson. Végül kirakat-kiállítás formájában egy vírusbiztos bemutatót hoztak létre, míg velem csak interneten keresztül tartották a kapcsolatot.

Minden nehézség és kényszerű változtatás ellenére nagyon büszke vagyok erre a tárlatra, mert teljes mértékben önerőből indítottam el, a helyszínt is én szereztem. Szerencsére tárt karokkal vártak, amiért különösen hálás vagyok! Az is nagy öröm számomra, hogy már többször kiállítottam a Faur Zsófi Galériában. Amikor első alkalommal leadtam a portfóliómat – amelynek összeállításában Mártonffy Melinda kurátor volt a segítségemre, akivel többször is együtt dolgoztunk már –, Faur Zsófi bizalmat szavazott nekem. Ez nagy vállalás volt a részéről, de szerencsére a tárlat sikeres lett, és most a harmadik közös projektet készítjük elő.

The more I try, the less it’s working (2020), papírkollázs, 18×19 cm

Az elmúlt évben a Szentendrei Régi Művésztelepen lett a műterme. Milyen hatással van önre ez a közeg?

A tavalyi sikeres műterempályázatomat úgy értékelem, hogy amit 2020-ban a vírus teremtette helyzet elvitt és elvett tőlem, azt az élet ezzel a lehetőséggel adta vissza. Fantasztikus dolog, hogy itt egy befogadó és érdeklődő közegbe kerültem. A körülöttem alkotó művészek, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. kreatív közönségépítő kezdeményezései és a szentendreiek részéről is nyitottságot és befogadást érzek. Olyan, mintha tartoznék valahová, mindannak ellenére, hogy a vírus miatt sokakkal nem is találkoztunk még személyesen, és eddig a kiállítások is elmaradtak. A műterem fantasztikus épület, ahol magamra tudom csukni az ajtót, nagyszerű fények vannak, és a tér, valamint a természeti közeg is nagyon inspiráló. Útközben teljesen át tudok szellemülni, és mire ideérek, már csak az alkotás van a fejemben. Ennél jobb helyet egy képzőművész nem kívánhat. Nagyon szerencsésnek érzem magam minden nap, amikor ki tudok ide jönni.

Volt korábban is kötődése Szentendréhez?

Szentendre gyermekkorom óta él az emlékezetemben. Sokat kirándultunk ide a szüleimmel, és meglátogattuk az Erdész Galériát is. A másik kötődésem a művészeten keresztül az, hogy Bálint Endre és Vajda Lajos munkásságát régóta szeretem. Az ő művészetük fiatal korom óta sokat adott. Mellettük Barcsay Jenő látásmódja is meghatározó volt számomra, amikor az absztrakcióval kezdtem el foglalkozni. Nála is nagyon szépen követhető az az ív, amit Mondriannal kapcsolatban említettem. Ő a magyar absztrakció nagy mestere volt. Hatalmas ajándékként és meglepetésként éltem meg, amikor 2015-ben megkaptam a Barcsay-díjat. Ennek hatására azt gondoltam, még jobban kell figyelnem erre a vonalra, és arra a szellemiségre, ami Barcsay, Vajda és Bálint Endre hátrahagyott. Minden kapcsolódó cikket és kiállítást elolvastam, illetve megnéztem. Kaptam már olyan visszajelzéseket, hogy érzékelhető és felfedezhető a munkáimban a szentendrei vonal, amit büszkén vállalok. Örülök, hogy egy ilyen szellemiségű helyen alkothatok.

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.