A Faur Zsófi Galéria 2001. szeptember 11-én nyitotta meg a kapuit. Az eltelt 19 év alatt számos emlékezetes kiállítást tudhat maga mögött, de nemcsak a hazai, hanem a külföldi vizeken is sikeresen evez. Faur Zsófi ugyanis rengeteget tett már azért, hogy a magyar kortárs művészet nemzetközi elismertsége növekedjen. Sorozatunk következő részében vele beszélgettünk. 

2001-ben nyílt a Faur Zsófi – Ráday Galéria. Miként vágtál bele ebbe a vállalkozásba? 

Friss diplomásként nyitottam a galériát. Semmilyen művészeti tanulmányt nem folytattam, közgazdászként végeztem, viszont a művészet szeretete és gyűjtése kiskoromtól jelen volt az életemben. Az édesapám gyűjtő, sokat jártam kiállításokra, aukciókra.  

Bátorság volt belevágni a galériás létbe, de ezt akkor nem éltem meg kihívásként, hála a tanácsadóimnak, művész, művészettörténész és művésztanár barátainknak, akik segítettek ezen az úton. Kezdetben ők és a remek galériavezetőim pótolták a hiányosságaim, aztán én is beletanultam a szakmába.  

Milyen volt az akkori művészeti szcéna itthon?  

Teljesen mást jelentett akkor galériásnak lenni, mint most. Kevés magángaléria létezett, nem voltak még kiforrott irányvonalak.

A világ sokkal szűkebb, lassabb, személyesebb volt.

Szerettem azt az időszakot, mivel sokkal több idő jutott a kapcsolatok építésére, ápolására. Ha valaki bejött hozzánk, akkor le tudtunk ülni beszélgetni. Sok magyar gyűjtő volt, akik eltartották a galériákat. Ma már a vásárlók a világ bármely pontjáról jöhetnek, és sokszor a vásárlás sem személyesen zajlik. 

2010-ig a galéria otthona a Ráday utca volt. Milyen helyszín volt az akkor? 

Amikor megnyitottam, akkor szürke kis utca volt a Ráday, csak 2003-ban indult el a rehabilitációja. Nekem nem sikerült megkedvelnem az a környéket: a galériát szerettem, az utcát nem. 

Vissza tudsz emlékezni a legelső kiállításra? 

Buza Barna szobrászművész munkáit állítottam ki. Az 1910-ben született alkotó már akkor is az idősebb generáció tagja volt: 1937-ben a Velencei Biennálén második díjat nyert, és nagyon sok nagy mesterrel, például Aba-Novákkal is volt személyes kapcsolata. Büszke vagyok, hogy az ő munkáival nyithatott a galéria. Őt követte az egyetemről akkor frissen kikerült Romvári Márton. 

Mi változott, amikor átköltöztél a Bartók Béla útra? 

2010-ben első fecskeként érkeztem ide. A helyi önkormányzatnak az volt a célja, hogy újra életteli helyszínné tegye az utcát. Sokkal nagyobb térben kezdtem itt meg a munkát. A kiállított művek száma nem változott, itt mégis jobban érvényesülnek. Szeretek itt lenni, a Bartók Béla út tíz év alatt pezsgő, kulturális főutcává vált. 

Kik voltak azok a művészek, akik először csatlakoztak a galériához? 

A kezdeti időszakban olyan alkotóknak rendeztem kiállításokat, akik még éltek, de akik a Kádár-korban csak a műteremnek festhettek. Érdekes életművek voltak feldolgozatlanok, főként ezekkel foglalkoztam, és csak egy-egy fiatal kortárs alkotót emeltem be a kínálatba. Aztán az idősebb generációtól fokozatosan a fiatal, középgenerációs kortársak felé fordultam.  

A művészkör felépítése csak 2006-2007 környékén indult el nálunk, korábban nem voltak még szoros együttműködések. Igazából akkor kezdtem el meghatározott művészkörrel dolgozni, amikor 2008-ban kiléptem a nemzetközi piacra. 

Nehéz visszaemlékezni, hogy kikkel szerződtem legelőször. Egy időben foglalkoztam kinetikus művészettel, Bolygó Bálint és Harasztÿ István is voltak a galéria művészei. Aztán amikor nyitottam a fotó felé, akkor Kudász Gábor Arionnal kezdtünk együttműködni, ő azóta is a Faur Zsófi Galéria csapatát erősíti. Kudász Fabricius Annával és Csoszó Gabriellával erős hármas voltak. A festészetben Barabás Zsófi, Gábor Áron, a szobrászok közül Majoros Áron voltak az első fecskék. 

Milyen szempontok határozzák meg, hogy kiket képviselsz? 

A minőségből sosem engedek, de az is igaz, hogy én csak olyan művészt tudok hitelesen képviselni, aki nekem is tetszik. Ugyanennyire fontos, hogy működjön közöttünk a kémia. Mivel aktívan jelen vagyunk a nemzetközi szcénában, csak olyan művésszel tudok együtt dolgozni, akinek az életrajzában szerepelnek már olyan sorok, amelyek a nemzetközi piacon is relevánsak. Ezért nem dolgozom együtt frissen végzett, fiatal tehetségekkel.  

A Faur Zsófi Galéria művészei

Milyen típusú művészettel találkozik, aki belép a Faur Zsófi Galériába? 

A Faur Zsófi vegyes profilú galéria. 2006-2007-ig csak festészettel és szobrászattal foglalkoztam, azután fordultam a fotográfia felé. Ma egyaránt vannak absztrakt és figuratív festőim. Fotográfiában pedig csak ábrázoló fotóművészettel foglalkozom, szociofotó nincs nálam. Ez a vegyes profil annak tudható be, hogy a vevőköröm sem homogén. 

Mi volt az oka, hogy 2006 körül a kortárs fotóval is elkezdtél foglalkozni? 

Ki szerettem volna lépni a nemzetközi piacra, és azzal szembesültem, hogy míg a nagy festőink neveit alig-alig ismerik kint, addig a fotográfusaink közül fel tudnak sorolni néhányat.  

A fotográfia azonban még mindig nehéz műfaj itthon, a magyar piacon nehéz eladni, kicsi a megbecsültsége. Én viszont sok fotót adok el. Ez főleg azért van, mert nagy nevű fotográfusokkal dolgozom együtt évek óta. Katerina Belkina és Magyar Ádám munkái például már a tízezer euró feletti árszinten mozognak.  

Melyek voltak a galéria legemlékezetesebb kiállításai? 

Sok jó kiállításunk volt, nehéz kiemelni közülük. Nagyon erősnek éreztem a 2012-es Nonfigurációk című tárlatunkat, ahol Bak Imrét és Barabás Zsófit állítottuk egymás mellé. Szívesen emlékszem vissza Katerina Belkina első magyarországi kiállítására is, de számos sikeres csoportos tárlatunk is volt. Például a Kemény és lágy, ami Gábor Áron, Köves Éva, Yengibarian Mamikon, G. Heller Zsuzsa és Gábor Márton Dániel munkáit hozta össze.  

Mostanában sok volt az egyéni kiállítás, de szeretnék egyre több csoportos tárlatot rendezni, hogy a művészeim gyakrabban szerepelhessenek a galéria falain.  

Többször utaltál arra, hogy te nagyon sokat vásározol. Milyen előnye van annak, hogy a művészeidet folyamatosan megméretteted a nemzetközi piacon? 

A művészet globális, egy galéria számára nagyon fontos, hogy a művészei szerepeljenek külföldi kiállításokon, vásárokon, fesztiválokon. Ez hozzátartozik egy galéria épüléséhez és szükséges ahhoz, hogy a művészeinek az ára és a megbecsültsége is emelkedhessen.  

Mennyire nehéz érvényesülni kis országként egy ilyen vásáron? 

Ha jó művésszel vagy műtárggyal érkezünk, akkor nem számít, hogy kis ország vagyunk. A minőség utat talál. Eddig több mint 60 vásáron vettem részt, sikeresen szoktunk szerepelni. A sikert pedig nemcsak anyagi értelemben kell érteni: a művészeim munkái sokszor kerülnek fontos gyűjteményekbe, vagy olyan díjakat nyernek el, ami növeli a hírüket. Persze fontos, hogy a munkák minősége nagyon magas legyen, és hogy az adott vásáron értő közönségre leljünk. De ennyi tapasztalattal a hátam mögött jól fel tudom mérni, hogy melyik piacon mik az igények. 

A Faur Zsófi Galéria az ART. FAIR Cologne-on 2016-ban

Külföldi galériákkal is jó viszonyt ápolsz. Hogyan kell elképzelni ezeket a partnerkapcsolatokat? 

Ezekkel a partnerségekkel célzott közönséget tudunk megszólítani. Olyan művészt választunk egymástól, akikről úgy érezzük, hogy a saját gyűjtői körünk érdeklődhet iránta. Jelenleg is nagyon sok együttműködésünk van alakulóban, amit a járvány kicsit belassított. Idénre nem is terveztem vásározást, mivel sok nemzetközi aktivitás lett volna: nagy nemzetközi kiállításokat terveztünk Szingapúrba, Pekingbe és európai helyszíneken, amelyek rendre elmaradtak. Most próbáljuk ezeket újratervezni. 

Hogyan élte meg a galéria a karantén időszakát? 

Az elején megijedtünk. De egy galéria felelős a művészeiért, ezért ki kellett találnunk, hogyan tudunk ebben a helyzetben értékesíteni. Felkértük a művészeinket, hogy készítsenek vagy vegyenek elő olyan munkákat, amiket alacsonyabb árszinttel lehet eladni. Ez jól működött. Szerencsére a gyűjtőink sem hagytak minket magunkra ebben a nehéz helyzetben. Beigazolódott az, hogy a befektetett munka és a személyes kapcsolatok megtérülnek.  

A határok bezártak, ti pedig megtaláltátok, hogy a külföldi vásározásba fektetett energiákat hogyan tudjátok másba átültetni: megszületett a Káli Cool. Mesélsz ennek a koncepciójáról? 

A 2000-es években felfigyeltem arra, hogy a párizsi galériák nyárra bezárnak, a tereiket kiadják a művészeiknek, ők pedig elmennek azokba a városokba, ahová a gyűjtőik is járnak. Gondoltam, ez nálunk is működhet. Budapest nyáron kiürül, így kitaláltuk, hogy menjünk mi is a vevőink után. Adta magát, hogy a helyszín a Balaton-felvidék legyen, sok művésznek van itt műterme, több gyűjtőnk is jár ide. A Káli Cool épületét a férjemmel 2016-ban vettük meg. Akkor már évek óta üresen állt, de régen kisközért, kocsma, hentesüzlet volt is.  

Káli Cool olyan, mint az a régi galériás időszak, amiről már beszéltem. Míg Budapesten mindenki rohan, addig itt van idő beszélgetni. Itt otthonosabban, kötetlenebbül folyik a szó a műalkotások, a design- és retrótárgyak között. 

Több műfaj képviselteti itt magát. 

A kortárs művészetet a képzőművészeink alkotásai képviselik. Ezeket egészítik ki az AMIKOR Galéria képző- és iparművészeti, lakberendezési tárgyai, a ruhák szerelmesei pedig Cakó Kinga kollekciójából válogathatnak. Szerintem ez azért is jó, mert úgy érzem, hogy ma már az egyes műfajok között nincsenek éles határok: a kortárs alkotók inspirálódnak egymástól.  

A galériában is törekszel arra, hogy a látogatók otthonosan érezzék magukat. 

Amikor átköltöztem a Bartókra, akkor a white cube galériák hódítottak, de ez már változóban van. Az emberek már fehér, steril múzeumi terek helyett az otthonos környezetre vágynak. Ennek megfelelően én is átalakítottam a galériát: van egy szoba, ami olyan, mint egy nappali. Ezzel egyrészt azt szeretnénk elérni, hogy a galéria kultúrtér legyen, ahol az emberek beszélgetnek, másrészt e tér segíti őket abban is, hogy elképzeljék, hogyan nézhetnek ki a műtárgyak egy otthoni környezetben.  

Milyen eszközeid vannak arra, hogy becsalogasd az érdeklődőket, hogy feloldjad bennük az úgynevezett küszöbfélelmet? 

Az, hogy az emberek nem mernek bejönni, kelet-európai probléma. Nyugaton az emberek természetesebben lépnek be a galériába. A már említett szoba is segíti őket, de ezenfelül falfeliratokkal, kiadványokkal edukáljuk a látogatókat. Ha pedig valaki belép az ajtón, akkor üdvözöljük, és ha igényli, szívesen mesélünk a kiállított munkákról. Tárlatvezetéseket is rendszeresen tartunk. 

A galéria kiadói tevékenységének is fontos szerepe van a széles közönség művészeti edukálásában. 

2006-ban indítottam el a Mai Magyar Iparművészet, a Mai Magyar Képzőművészet és a Mai Magyar Fotóművészet című szakirodalmi sorozatokat, amelyek a kortárs művészettörténet-írás legújabb eredményeit mutatják be. Itthon ez újdonság volt még akkor. A sorozatok sikerét mutatja, hogy folyamatosan bővülnek, az újabb és újabb darabokat pedig a világ nagy könyvtárai is bekérik. 

Mennyire tudsz tervezni az elkövetkező időszakra? 

Nem igazán lehet. Valószínűleg át kell majd állni a szűkebb megnyitókra és a kiscsoportos tárlatvezetésekre. Azt sem látom még, hogy a szeptemberre tervezett Katerina Belkina, vagy az októberi Dobos Tamás-kiállítások meg tudnak-e nyílni. A nemzetközi kiállításaink időpontja is bizonytalan. Meglátjuk, mit hoz a jövő. 

Fotók: Faur Zsófi Galéria

#művészeti galériák